Sziasztok!
Jelentem, nem vesztem el, csak egyszerűen lustaság és egyéb problémák jöttek közbe, amik miatt nem tudtam írni. :) Gondolom néhányan észrevettétek, hogy a blog hol privát, hol nyilvános... Sajnos ennek is meg van a maga oka, de ne zavartassátok magatokat, a történetet serényen írom tovább, már belekezdtem a második könyvbe is és jól haladok vele. :) Szóval NEM kell megijedni, a történet folytatódik! :)
Viszont most itt az új fejezet, már csak 3 van a végéig. :D Remélem tetszeni fog és azért örülnék egy-két kominak is. :)
Jó olvasást!
Love, Rami
Amikor már láttam, hogy reménytelen dolog, hogy valaki kimentsen ebből a szituból, rámosolyogtam.
- Valóban imponált - válaszoltam.
- Kim igazat mondott, amikor „értelmezte”? - kérdezte, miközben elkezdtünk lefelé lépkkedni a repülőről.
- Tom, Kim sok mindent másképp értelmez - magyaráztam.
- Szóval igen - vigyorgott önelégülten, mire én megforgattam a szemeim és Edward mellé sétáltam, akinél már ott voltak a csomagok.
Nyilván hallotta a „beszélgetésünk”, mert egy apró, gyengéd csókot kaptam, amit ő önelégült, én meglepett, a mellettünk elhaladó Tom viszont bosszús pillantással fogadott. Kim hülyesége beigazolódni látszik? Az agyszüleményei tényleg nem csak hülyeségek? Edward féltékeny Tomra?
- Féltékeny vagy - mondtam kihúzva a bőröndöm húzókáját.
- Ez hülyeség - tiltakozott egyből.
- Egy pár napja még én is így reagáltam a feltételezésre - mosolyogtam angyalian és megindultam anyámék felé, hogy aztán végre Nórit is lássam.
Amikor mindenkinek megvolt mindene, én már szinte toporzékoltam, hogy induljunk már. De amikor megláttam az ismerős, alacsony lányt, hatalmas mosoly terült el az arcomon. Legszívesebben visítva dobtam volna el mindent a kezemből és rohantam volna megölelni.
Nóri úgy nézett ki, mint apám fiatalnak. Annyi különbséggel, hogy őneki voltak évek óta a hajában mindenféle festett tincsek. Furcsa, hogy apám húga csak három évvel idősebb nálam. Ő elég művészlélek, tőle tanultam rajzolni, persze hiába, én egyszerűen béna vagyok ehhez. Soha senkinek nem mutatom meg, kivéve őt. Beszkennelem és elküldöm neki, ő meg mindig ír róla valamit. Kritika, tanács, meg hogy szerinte mit jelent egy-egy lég komor vagy morbidabbra sikerült rajzom.
- Hát szép jó reggelt! - köszönt Nóri vigyorogva.
- Szia kishúgom! - ölelte meg őt apám.
- Hello, I'n Nora Frill, rami's cousin - mutatkozott be nekik. - Azt hiszem, komoly problémák lesznek a kommunikációval - mondta nekem. - Van nyelvvizsgám németből meg olaszból... de az angoltudásom eléggé szegényes - sopánkodott.
- Csak Alexisszel, Mattie-vel, Jamie-vel sé Tommal kell valahogy megértetned magad - biztatta Kim.
- Tolmácsod meg több, mint elég van . nevette el magát Alice. - Bocs, Alice vagyok. Edward és Emmett húga - mutatkozott be, mire Nóri furcsán nézett ránk.
- Nem igazi testvérek, Esme és Crlisle örökbe fogadta őket kiskorukban - magyaráztam neki a sztorit.
- És Ja... Jasper? Jól mondom? - fordult felém segélykérőn. Szegénykém.
- Igen, jól - nevette el magát az említett.
- Te nem Cullen vagy? - érdeklődött unokatestvérem.
- Nem. Én Hale vagyok, mint a másik szőke lány, tudod, Emmett csaja. Na, ő a húgom, az anyánk meghalt így a nővére, Esme vett magához - mesélte. Szép kis sztori - gondoltam magamban.
- Oh, sajnálom - mondta Nóri, majd apám felé fordult. - Laci, hazamentek vagy maradtok Pesten? - kérdezte, amit ma már tőlem is kérdezett. Vagyis... tegnap. Vagy nem tudom.
- Igen, hazamegyünk, mert Amberék is be akarnak nézni a szüleihez, és a mínusz egyedik amúgy sem érdekel.
- Miről beszélnek? - kérdezte Jamie és Mattie.
- Arról, hogy a szülők hazamennek vidékre és majd két nap múlva találkozunk - világosítottam fel őket. Hát ez így tényleg érdekes lesz.
- És hol leszünk akkor mi? - érdeklődtek tovább.
- Nóri, hol is leszünk? - kérdeztem, mert ezt se én, se Kim nem tudta.
- Ha ti nem mentek apádékkal, akkor Móni lakásában - mondta, én pedig tolmácsoltam a többieknek.
Még egy ideig beszélgettünk a reptéren, illetve ismerkedtek a többiek Nórival. Volt egy olyan érzésem, ha nem fogjuk ezt itt rövidre és elkezd felkelni a nap, abból semmi jó nem lesz, így felvetettem az ötletet, hogy mi lenne, ha végre indulnánk. Nagy meglepetésemre mindenki azonnal bólogatott, Nóri meg elővett egy kocsikulcsot és meglengette előttem. Hát én is elővettem a Cooper kulcsát és az orra elé nyomtam. Gyerekes, de nem számít.
- Jó, nyertél - adta meg magát, mire én elraktam a kulcsot.
- Tiéd a kocsi? - kérdeztem, miközben a parkoló felé tartottunk.
- Nem, odáig nem jutottam el, hogy vegyek vagy anyáméktól kapjak - mondta. - Nem mindenki olyan mákos, mint te - tette hozzá. - Szóval a lakótársamé és ketten használjuk - mondta és egy Oliéhoz hasonló kisbusznál állt meg.
- Apáméktól egy bogárhátút kaptam - világosítottam föl.
- Látom, felkészültél - nevetett Edward, majd Nóri kinyitotta az ajtót.
Unokatestvérem vezetési stílusában fel véltem fedezni azt az elvetemültséget, ami nálam is megvolt. A reggeli dugó ellenére pedig gyorsan odaértünk. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett a lakásban az az, hogy az ötödiken volt és csal egy lifttel rendelkezett, amiben csak hárman fértünk be a csomagokkal együtt.
- Szép lakás - mondta Mattie, amikor Nóri bekísért minket.
- Köszi - mosolygott rá.
Három szoba, plusz a nappali szolgált arra, hogy aludni lehessen valahol. Én nem voltam álmos, így egy szoba felszabadult - tekintve, hogy ha én nem alszok, Edward sem -, ahol nyugi van. A fiúk pedig még a kocsiban arról beszéltek, hogy kéne valami kaja a hasukba, ezért Mattie-vel és Nórival karöltve lementem a boltba. Mattie-nek tetszett a környék, meg az, hogy most valami teljesen ismeretlen helyen van. Na igen, a változatosság gyönyörködtet.
Miután becserkésztünk néhány dolgot egy jó kis paprikás krumplihoz, visszasétáltunk a lakásba, ami meglepő módon egyben maradt, sőt, tök nyugi volt. Alex és Jamie lefeküdtek pihenni, Alice és Jasper is elfoglaltak egy szobát, a három fiú pedig valami zenecsatornát néztek. Kíváncsi vagyok, Tom mennyit érthet a reklámokból, vagy épp magyar nyelvű zenékből.
Amikor megemlítettük, hogy „kaja” a srácok egyből felénk kapták a fejüket. Bevonultunk az egész normális méretű konyhába és megkezdtük a kipakolást, Mttie még nem evett nem hogy még csinált volna valaha paprikás krumplit, így ő lett a kuktám, míg Nóri azzal idegesített, hogy lehet, hogy inkább pizzát kéne rendelni, mivel úgyis elcseszem.
- Na, hogy haladtok? Kezdünk éhen veszni - szólalt meg Emmett.
- Elvileg lassan kész leszünk - mondta Mattie felém fordulva én pedig helyeseltem. - Életemben először fogok ilyet enni...
- Miért, mi készül? - érdeklődött tovább.
- Paprikás krumpli - válaszolt neki a lány igen mókás amerikai angol akcentussal.
- És ti ketten csináltátok? - vigyorgott.
- Igen, Emmett, mi ketten csináltuk. A saját... pici... kis kezünkkel... és mindent jól megtapogattunk - kacsintottam rá, mire vigyora még szélesebb lett, aztán eltűnt a konyhából.
- He is so pretty! - áradozott Nóri. Szóra sem méltattam, csak nevetve a fejemet csóváltam.
- It's true! - helyeselt Mattie.
- Ha ezt Oli megtudja - mondtam sóhajtva barátnőmnek.
- Hülye - kaptam válaszul.
Amint kiderült, olyannyira jó lett a paprikás krumpli, hogy mind elfogyott a nap folyamán. A fiúk nem győzték isteníteni, nekünk meg Matitie-vel csak dagadt a mellünk és elégedetten figyeltük, ahogy jóízűen falatoznak. Kora este felé már kezdtem én is érezni az időeltolódás okozta nyúzottságot. Az sem rémlett, hogy Nóri, Kim és Emmett mikor mentek el és tértek vissza három négyszemélyes sátorral. Csak hogy jobban variálható legyen, ki kivel alszik egy sátorban, na meg lehet, hogy Oli tényleg jön még.
Az esti elalvás kb úgy nézett ki, hogy aki ahol éppen volt, ott aludt el. Így történhetett meg, hogy mind a nappaliban dőltünk ki. Ki a földön, ki az egyik fotelban, ki a kanapén. Hogy álmodtam-e, arról fogalmam sincs, viszont korán ébredtem, Edward ölelő karjaiban.
A többiek még aludtak bőven, hisz embertelenül korán volt, de egy dolog már most kétségbeejtett. A négy vámpír hogy fogja elintézni, hogy bejussanak velünk a fesztiválra anélkül, hogy lelepleződnének? A kérdésre meg si kaptam a választ Alice-től. Nem mondom, hogy kiugrottam a bőrömből, amikor közölte, hogy eléggé borús idő lesz, erős felhők fogják takarni a napot, de itt legalább ez nem azzal jár együtt, hogy szakad az eső napokig, vagy még ha szakad is, a hőmérséklet simán 23°C fölött marad.
Miután ezt megvitattuk, eszembe jutott, hogy valamikor el is kellene azt a blogos „tudósítást” kezdeni, szóval előszedtem a laptopom és amíg bepötyögtem, mi történt: meddig repültünk, hány óra volt itt, amikor landoltunk és mit csináltunk az után, addig Alice csinált pár képet az alvó társaságról. Néhány képet föl is töltöttem a bejegyzés végére, pont akkor, amikor Emmett elkezdett dolgozni, mint kameraman.
- Mindenki alszik még, mint a tej, vagy legalábbis pihenget, kivéve a mi kis kockánkat - mondta, mire én felé hajítottam egy párnát magam mellől. Természetesen mérnöki precizitással kapta el és így folytatta: - Úgy látszik, nagyon harapós ma a cica, de nézzük csak mivel ügyködik... Ó, hát egy szavam sem lehet, mert épp az otthoniaknak ad hírt - nevetett, s még pár idegesítő megjegyzés után lekapcsolta a kamerát.
Miután a többiek is életre keltek, elkezdtünk pakolászni, kihasználtuk, hogy még kulturált helyen tudunk fürdeni. Ami fejtörést okozott, hogy a ruhákkal mit kezdjünk. Végül úgy okoskodtuk ki, hogy három nagy málhással megyünk. Tulajdonképpen úgyis csak fehérneműre lesz jobban szükségünk. Két hosszú, három rövid, fürdőruha, törülköző és tisztasági szerek. Plusz két kis táskába Nóri belecsempészett a fürdőrucik meg néhány póló közé egy kis hangulatjavítót. Persze, hogy az egyik ilyen táska nekem jutott. Nem csak azért, mert a fiúk a sátrakat és a málhásokat viszik, hanem mert tapasztalatból tudjuk, hogy a pasiknak még a zsebüket is megnézik.
Mivel Nóri lakótársa házon kívül lesz ezen a héten garantáltan, bepattantunk a furgonba és megpróbáltuk megközelíteni a helyszínt és leparkolni lehetőleg emberi távolságra a bejárattól. Ami azt illeti, nem volt gy könnyű menet, de megcsináltuk. Alice „kileste” a helyet, én meg Jamie-t magammal rántva kiugrottam a kocsiból és odatrappoltam, hogy senki ne állhasson arra a helyre. Vicces volt a szitu, de nem zavart, már éreztem, ahogy gyengéd lüktetéssel hívogat a híd.
- Egyébként - szólalt meg Jamie -, mindenhol majd így kézzel-lábbal kell kommunikálni? - kérdezte, és úgy láttam, mintha ő élvezné, hogy valami úton módon meg kell értetnie magát másokkal.
- Ki kell hogy ábrándítsalak, már akár itt az utcákon két perc múlva fogsz hallani angol szavakat - mondtam. - Bent meg pláne - tettem hozzá mosolyogva.
- Illúzióromboló - bosszankodott, d nem bírta sokáig és elnevette magát. - Annyira jól érzem magam, annyira jó valahol máshol lenni végre...
- Örülök, hogy tetszik - mosolyogtam. - Pedig még el sem kezdődött - mondtam, miközben a furgon beparkolt.
A levegő annyira meleg volt, pedig a napnak a nyomát sem lehetett látni. Ha nem tudtam volna, hogy nem, azon paráztam volna, hogy nehogy elkezdjen zuhogni az eső. A kis fülkéknél megkaptuk a műanyag karszalagokat és letelepedtünk a földre, lehetőleg minél közelebb hídhoz. A hangulat már most a tetőfokon volt. Mellettünk egy csoport német srác várakozott. Karjaik szabály szerűen alkarközépig teli fesztiválokra, koncertekre szóló belépőkkel.
- Ezek tudnak élni - jegyezte meg Mattie halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy a kis csoport is meghallja és az idegen, angol szavakon felbuzdulva beszélgetésre invitáljanak.
A helyzet Nórinak kedvezett. Meglepő módon a Cullenek közölték, hogy tényleg nemigen tudnak németül, így unokatestvéremen kívül, mind angolul szóltunk hozzájuk. Ha Nóri magyar akcentusa megmosolyogtatott, hát az ő németük szabály szerűen kinyírt. Én próbáltam visszafogni magam, de Mattie a földön feküdt, Alex meg a könnyeit törölgette a nevetéstől. Ami nálam betett, az az volt, amikor elkezdtek németül énekelni...
A srácok a kapunyitás után is hű társaink maradtak, s miközben lépésben haladtunk a nagy fehér hídon, töretlenül énekeltek. Csakhogy mostanra már a mi jenkijeink is megtanulták, és velük együtt daloltak. Még szerencse, hogy a kamera forgott és Alice mindent megörökített. Biztos ami biztos, magam is előrekaptam a már eléggé nyúzott Metallicás táskámat és kitúrtam belőle fényképezőgépemet, hogy bőszen kattintgassam.
Amikor odaértünk a biztonságiakhoz, a fiúk csak pislogtak, hogy minket
tényleg nem néztek át. És bent voltunk! Egy hét vadulás a barátaimmal... Teljesen felszabadulva lépkedtünk elöl Kimmel, egyenesen a megszokott sátorhelyünk felé. Mielőtt még a „fedő sátrat” - vagy nevezhetjük amolyan sörsátornak is - fölállítottuk volna, a sátrakat egy körben helyeztük el. Középre csak úgy le lett hajigálva minden, amíg üzemképesek nem lesznek a sátraink, tökéletes helyen vannak ott címszó alatt. Aztán amíg mi elkezdtük bepakolni a polifoamokat, pokrócokat, párnákat, addig Emmett megcsinálta a fedősátrat. Poénosan nézett ki, de legalább az eső kevésbé fog mindent elárasztani, és mondjuk tüzet is lehet rakni középen. Végül ami még mára kellhet, azt kiszedegettük a nagy zsákokból és elindultunk a csomagmegőrzőhöz.
Ha sokra nem is ,de arra jó volt a nap, hogy felfedezzük mi merre van - megjegyzem minden kb ugyan ott ahol eddig - és kiélvezzük, hogy a Toi-Toi-ok még tiszták. Megtaláltuk az Internet-szigetet is, ami külön jó volt. Mindemellett beszereztünk egy műsorújságot is. Már most a bőség zavarában szenvedtünk. Vagyis inkább csak Kim és én, hiszen mi ismertük a hazai előadókat is és ugyebár a külföldiek döntő többségét is... Ami egyből biztos volt, az a Muse és a Paramore koncert, aztán ahogy tovább leskelődjünk a műsorfüzetben, egyre gyűltek a jobbnál jobb bandák. A végén már úgy voltunk vele, hogy majd ahogy esik, úgy puffan. Egyszerre két különböző helyen nemigen tud lenni az ember.
Visszatérve a „sátorkaravánhoz” hirtelen nem tudtam, mi hiányzik, de aztán megvilágosodtam. Kim mintha kitalálta volna mit akarok, az egyik sátorból előrángatott pár összehajtogatott anyagdarabot. Nemzeti lobogók. Magyar, Kanadai és Amerikai, utóbbit nemrég szereztük be, pont erre a célra. Ha úgy vesszük, ez amolyan hagyomány, hogy tudják az emberek, ki honnan jött ide mulatozni. Viszont újfent Emmettre volt szükség, hogy fel tudjuk tűzdelni a zászlóinkat. Mikor megvoltunk, észrevettük, hogy a mellettünk lévő kis sátorkaraván Német zászlóval rendelkezik. A következő percben már Lars és Ulrich jött felénk.
Este már velük kiegészülve mentünk megnézni, mit alkotnak a Nagyszínpadon, de mivel nem jött be úgy nagyon senkinek, meglátogattuk a kajás-piás sátrakat. a vacsora meg is volt, aztán Kimnek és Mattie-nek eszébe jutott, hogy nekünk van valamink, amitől jobb kedve lesz az embernek, így csapatostul mentünk a már most sok ember között vissza. Út közben szóba jött, hogy milyen furcsa, hogy itt egyáltalán nem zavartatják magukat még az eladók sem, hogy két év hiányzok ahhoz - legalábbis itt -, hogy nagykorúak legyünk. Ugyan úgy kiadják a piát, mintha felnőttek lennénk.
A sátornál viszont azt a kérdést kaptuk, hogy miért is van három zászlónk, mire elkezdtük magyarázni, hogy a Magyar azért, mert Nóri, Kim meg én innen származunk, Kanada, mert ott éltünk Kimmel ás Amerika, mert most ott lakunk és a többiek meg tősgyökeresek. Ha megértették meg, ha nem nem... Az volt a lényeg, hogy jól érezzük magunkat Johnny társaságában.
- Alszol velem? - kérdezte Tom már valamikor éjfél felé, amikor már mindenkinek pirult az arca, még a vámpíroknak is. - Hmm? Alszol velem? - ismételte meg a kérdést vigyorogva, nem törődve a mögöttem ülő Edwarddal, akinek a szorítása egyre erősödött a derekamon.
Ennyi vót. :D Please weite a commnt. Thanks. ^^
