Nightfall 40. fejezet - Kimerültség

Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket, remélem ez után is hasonlóan - vagy még ennél is jobban - aktívak lesztek. Kiváltképp Crystalnak tartozom köszönettel (L)
Na, de itt a friss, igaz fél óra késéssel :D
Egy dolgot szeretnék tisztázni, ami az oldalt található szövegdobozban van a kommentekről, az nem kommenthatár, csak véleménynyilvánítás. Nincs megszabva, hogy ennyi és ennyi megjegyzés után hozom a frisst, annyit írtok amennyit. A friss minden pénteken érkezik és ha majd normálisan lesznek megjegyzések, akkor talán fontolóra veszem, hogy újra heti két friss legyen.
A fejezetről: lesz egy kis relax, egy plusz táncóra és még ami jön :D

A fejezet zenéi [hallgassátok közben :D]:
http://www.youtube.com/watch#!v=XmMS3vI_BEA&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=mYQHqLuWuig
http://www.youtube.com/watch#!v=bW7WPx-YX48&feature=related
http://www.youtube.com/watch#!v=A7sBuvjnvHI&feature=related

Jó olvasást és kommentelést!

Puszi, Rami

Nemigazán vidított fel a látvány, ezért megpróbáltam kihasználni a rendelkezésemre álló - maradék - időt és nem mellesleg haladni. Nem érdekelt, hogy megutálnak, minden elvétett lépésnél, forgásnál leállítottam a zenét és újra kellett kezdeni. Nekem sem volt ínyemre állandóan újrakezdeni. Igaz, ismétlés a tudás anyja. Csakhogy ők egyre jobban fáradtak, én pedig egyre kezdtem unni. De nem hagyhattam abba, ha valami eredményt akarok látni, akkor nyúznom kell őket.

- Jól van, mára vége - mondtam, miközben kikapcsoltam a lejátszót. - Ha valaki bizonytalannak érzi magát, tudjátok, melyik házikóban találtok.

Gyorsan betettem a tokba CD-ket és már fordultam is meg, hogy a házikónk felé induljak. Váratlanul ért - pedig gondolhattam volna -, hogy Edward ott állt a hátam mögött. Kezei akár a vasláncok, úgy bilincseltek magához. Megnyugtató volt ismét a karjai közt lenni, pedig alig pár perce váltunk el egymástól. Lüktető homlokom márványmellkasának döntöttem és mélyeket lélegeztem. Egyszerűen a puszta jelenléte, a közelsége megnyugvást jelentett számomra. Illata pedig szédítő volt. Ahogy jeges vámpírillata keveredett a parfüm kellemes aromájával, ellenállhatatlanná tette.

Még pár mély lélegzet és úgy döntöttem, ideje visszamenni a lányokhoz a házba. Ujjaimat szorosan összekulcsoltam Edward ujjaival és így sétáltunk a hármas számú házikó irányába. Legszívesebben ugyan kettesben lettem volna az én szerelmemmel. De jelen pillanatban ezt csak úgy lehetett volna megoldani, ha kisétálunk az erdőbe vagy az Óceánhoz. Ehhez viszont semmi energiám nem volt. Mondjuk nekem nem sokat kellene tennem, csak kapaszkodni vámpírom nyakába és kész. De Mrs McKenzie biztosan a haját tépné, ha megtudná, hogy eltűntünk Edwarddal. Bár lenne egy olyan tippem, hogy nem mi lennénk az elsők.

A házba beérve nagyon meglepődtem. Halk zene szólt, a nagyobb ablakok befüggönyözve, a levegőben vaníliás és fahéjas füstölő illata terjengett és a szobában lévők mind relaxban voltak. Még Alice is. A helyiségben nem találtam Lexet és Rosalie-t sem, helyettük bent volt Jazz és Oli. Amint megláttam a szöszit eszembe jutott, hogy nem elképzelhetetlen, hogy az ő keze van a dologban. De aztán úgy döntöttem, hogy mégsem.

Miközben még mindig Edward kezét szorongatva lépkedtem az ágyam felé, szememet sorra végigjárattam a jelenlevőkön. Kim elmélyülten olvasott valami könyvet elnyúlva az ágyán, közben lábát a zene ritmusára mozgatta. Alice és Jasper az ágyon feküdtek. A pici Alice Jazz mellkasán pihentette a fejét, míg a fiú szórakozottan játszadozott szerelme hajával. Furcsa volt Alice-t egy helyben és ilyen nyugton látni. tekintete néha elhomályosult, de nem törődött túlságosan a látomásaival. Végül az ágyamhoz legközelebb lévő párocskát figyeltem meg. Mattie és Oli a nagy ablak alatt lévő hatalmas fotelben ültek. barátnőm akár egy kiscica, úgy bújt agyonvarrt barátjához. Oliver meg lágyan cirógatta a kelekótya, vörös hajú teremtést az ölében, és halkan dúdolta a zenét.

Annyira jó volt itt lenni. Olyan családias colt a légkör. Hogy mi se lógjunk ki a sorból, letelepedtünk a ágyamra. Edward nekidöntötte a hátát az ágytámlának, engem pedig az ölébe húzott. Fejemet jeges mellkasának döntöttem és lehunytam a szemem. Szerelmem gyengéden átkarolt és arcát a vállamra fektette. Hűvös lehelete nyomán bizseregni kezdett a bőröm. Éreztem, hogy ez a relaxálás életem legjobbja és, hogy méltó megkoronázása a mai napnak. Elhatároztam, ha Emmett most ezt el meri rontani, hát vámpír legyen a talpán, aki megakadályoz abban, hogy széttépjem.

Ezek voltak azok a tipikus percek, amikor a csönd többet ért a szavaknál. Vétek lett volna belerondítani holmi esztelen, ostoba locsogással. De éreztem, hogy hamarosan valami vagy valaki véget vet a mi, legalábbis az én sziesztámnak. Pedig annyira tudnám értékelni, ha most békén hagynának. De a sors most sem az én csapatomat erősítette. Kopogtattak és éreztem, hogy engem keresnek, így kikászálódtam Edward öléből és az ajtóhoz csoszogtam. természetesen Edwarddal a nyomomban.

- Szia, remélem nem zavarok - hadarta, amint ajtót nyitottam. -, én csak ööö - folytatta volna, de fülig vörösöfött, amikor Edward beért és állát a vállamra helyezte.

- Te csak? - kérdeztem tanácstalanul.

- Izé, szóval mondtad, hogy aki nem biztos magában... - habozott, hogy ki mondja e, de már amikor kinyitottam az ajtót, tudtam, hogy mit akar.

- Melyik tánc?

- A rocky nem megy annyira - vallotta be szemlesütve. - De ha dolgod van, nem akarok zavarni, de tényleg - tette hozzá sietve.

- Hozom a CD-t - mondtam neki egy mosoly kíséretében. - te meg pihenj, majd Emmett segít - mondtam Edwardnak.

- És akkor az mégis milyen gyakorlás lesz? - akadékoskodott.

- Ha kellesz, szólok! - zártam le a témát egy gonosz mosollyal és egy apró csókkal. - Na gyere, keressük meg Emmettet és lássunk munkához - mondtam immár becsukva magam mögött az ajtót.

Nem kellett sokáig keresni. Rosalie-val kézen fogva sétált ki az erdőből. A szőkeség nem repesett az örömtől, de elengedte a nagy mackót, aki már alig várta, hogy bizonyíthasson. Kis tanítványom igen zavarba jött Rosalie szúrós tekintetétől és Emmett kaján vigyorától. De meg tudtam érteni. Em jó pasi, de foglalt és most ő vele fog próbálni - hála nekem. Én sem lennék a helyében tökéletesen nyugodt. Talán ha a világfájdalmas képű bátyám is jelen lenne és furcsa de olykor hasznos képességével megnyugtatna.

A sikeres keresés után sietősen indultunk meg az alkalmi próbatermünk felé. Nagy sóhaj kíséretében a lejátszó mellé sétáltam és betettem a CD-t. Emmett szája fülig szaladt és büszkén állt a megszeppent leányzó mellé. Olyan viccesen néztek ki egymás mellett. Emike lezseren, karba tett kézzel, vigyorogva állt, míg a lány szemmel láthatóan feszengett,: a száját rágycsálta, az ujjait tördelte és zavarában körbe-körbe tekingélt.

- Amanda - szólaltam meg bizonytalanul. - Ugye jól emlékszem a nevedre? - kérdeztem, mire a lány bólintott és halvány mosoly telepedett az arcára. - Először meg szeretném nézni, hogy mennyit tudsz és az hogy megy, min kell csiszolni - azzal elindítottam a zenét.

Emmett könnyedén forgatta őt és lépései abszolút tökéletesek voltak, míg Amanda, ha Emmett nem fogta volna olyan biztos kezekkel, simán elesett volna. Lépései bizonytalanok voltak, feszült arcáról az tükröződött, hogy próbál nagyon koncentrálni, ami valljuk be, Em mellett nem is olyan egyszerű. Szóval a látvány nem volt valami szívet melengető.

- Rossz volt, ugye? - kérdezte félve Amanda.

- Nem reménytelen - válaszoltam és mosolyogva melléjük sétáltam. - Emmett, gyere, megmutatom hogy táncoltál és hogy kéne - mondtam a lánynak és Emmett már ott is volt előttem.

Valahogy még kisebbnek éreztem magam Emmett mellett. Persze tudtam, hogy tökéletes precízséggel táncol és extra gyengédséggel, de mégis eltűnődtem rajta, hogy talán mégiscsak Edwardot kellett volna hívnom.

- Tehát, a legfontosabb a tartás - magyaráztam. - Ne a lábadat nézd, hanem a partnered szemét. összpontosíts, de ne úgy, hogy az látszódjon az arcodon. Ha kell, számolj magadban, és mosolyogj tánc közben, mert a kisugárzás közel olyan fontos, mint a tartás.

- És, ha rálépek a partnerem lábára vagy elszédülök a forgásban?

- Nyugi Amy - szólalt meg hirtelen, de kedvesen Emmett is. - Ez olyan, mint a szex! - Ezt ugye nem gondolja komolyan? - Ne görcsölj rá, jön az ösztönösen - mondta 1000 wattos vigyorral, majd hirtelen magához húzott és hátradöntött, mire én hirtelen a nyakába kapaszkodtam és ráhajoltam a karjára. - Látod?

- Lehet, hogy csak én vagyok hülye, de nemigazán értem az összefüggést - mondta értetlen arccal Amanda.

- Ha rágörcsölsz és fölspannolod magad miatta, akaratlanul is tele lesz hibákkal az, amit csinálsz. Persze néha kell, de nem a táncban. Szóval, ha azon rágódsz, hogy „Jaj, csak nehogy elessek, rálépjek a lábára” stb, akkor biztos, hogy megbotlasz, rálépsz a lábára, kimegy a bokád és ilyenek - magyarázta a hatalmas medve. nem gondoltam, hogy komoly is tud lenni.

- Na jó, hadd lám, hogy a hallottakat mennyire tudod kamatoztatni a gyakorlatban, először zene nélkül - mondtam. - Majd én számolok - tettem hozzá kacsintva.

- Köszi - mosolygott rám és beállt Em mellé kezdő pozícióba.

- Öt, hat... Öt, hat, hét és! - kezdtem bele és ők nekiálltak zene nélkül táncolni. - Rúg, rúg, hátra kettő, kilép és befordul! Vissza és elenged! Hátra kellő, három, négy nekifut és ugrás...

Gyorsan belejött és már nem volt olyan esetlen, mint amikor elkezdtük. Megpróbált minél többet Emmett szemébe nézni és mosolyogni, de nem nagyon erőltettem a témát, mert huzamosabb ideig egy vámpír szemébe nézni... Hát, nem biztos, hogy jó ötlet. Még kétszer elpróbálták aztán én már nem bírtam tovább és pont jónak tituláltam a produkciót.

- Nagyon köszönöm - hálálkodott Amy.

- Nincs mit, ez a dolgom - válaszoltam könnyedén, pedig huhú, de még mennyire, hogy semmi kedvem nem volt pluszórát tartani.

- További szép estét - köszönt el a tábor közepén -, és tényleg nagyon köszi - mondta és váratlanul megölelt.

Emmettel a nyomomban, teljesen lefáradva mentem vissza a házikóba, ahol a hangulat kicsit megélénkült. A zene ugyan még mindig az én füves zenéim egyike volt, de már kevésbé voltak csendben. Valamiről nagyon beszélgettek és kézzel fogható volt a jó hangulat. Én személy szerint jobban örültem volna az előző állapotnak, de mindegy, majdcsak felveszem a tempót.

- Azt hittük, Amanda már megevett titeket vacsorára - szólt vidáman Jazz amikor megjelentünk.

- Teljes szolgáltatást kért, nem tehetek róla - válaszolta a hátam mögül Em.

- És mit takar az a teljes szolgáltatás, Em? - kérdezte sejtelmesen Oliver.

- Fiúkat nem vállal - mondta mosolyogva Rosalie, ami igencsak meglepett. - Be kell érned Mattie-vel.

A délután, kora este hátralevő részében jókat nevettünk és persze Emmett hozta a formáját. Felmerült a társaságban a gondolat, hogy mi lenne, ha leülnénk üvegezni, amit az épp befutó Lex és Zac is díjaztak. csak Jamie nem.

- Én ezzel a Magyar nőszeméllyel nem játszok ilyet! Ezt megfogadtam akkor - tiltakozott az ötlet ellen szegény múltkori áldozatom.

Hirtelen nem esett le mindenkinek, hogy Jamie miért van ennyire ellene, de az emlékek a pillanat töredék része alatt előbújtak és próbáltuk a kitörni készülő röhögésünket lenyelni vagy legalábbis visszafogni. Egyesek több, mások kevesebb sikerrel. Sajnáltam is azért szegény srácot, de végül is szerzett nekünk egy olyan élményt, amit soha nem fogunk elfelejteni. Ami az egyiknek ciki, az a másiknak baromi vicces.

Végül megegyeztünk, hogy nem lesz üvegezés - ami valljuk be, Emmett jelenlétében mindenkinek jobb -, viszont másnap este Twistereznünk kell. Kárpótlás Emmettnek. Ha jobban belegondolunk, ez kevésbé tud ciki és brutális lenni. Igaz, minden csak nézőpont kérdése. A perverz mackó társaságában az ember vagy vámpír legyen mindig elővigyázatos. Kivéve, ha Alice vagy Edward az illető.

De ki gondolta volna, a jó hangulatnak drága osztályfőnökünk vetett véget. A fiúk persze nehézkesen és hosszas búcsúzkodás után voltak csak hajlandóak kivonulni tőlünk.

- Gyerünk, fiatalok - sürgette őket Mrs McKenzie. - Fiúk, nem a kivégzésetekre készültök! Holnap is van nap, és a lányok sem mennek sehová - próbált hatni rájuk.

- Ablak - súgta észrevétlenül a fülembe Edward.

A fiúk távozása után ki-ki tette a maga dolgát. Fürdés, pakolás, kajálás és egyéb apró-cseprő dolgok. Nekem fürdés után már nem volt semmihez energiám, de Alice, akár egy jó tündér, csinált nekem pár szendvicset, hogy ne feküdjek le éhen.

Ez a nap a legvégsőkig kimerített, de mégsem tudtam elaludni. A tévé halkan szólt és meglepetten vettem észre, hogy nemcsak én vergődök álmatlanul az ágyban. A vámpírlányok Alice ágyán nézték a tévét, Matti próbált úgy elaludni, hogy bedugta a fülhallgatóját és zenét hallgatott, Lex nagy sóhajokal tudatta, hogy nem megy neki az alvás.

- Bassza meg! - Igen, ez Kim volt. Bájos és abszolút nőies módon jelezte álmatlanságát. - Miért van az, hogy kibaszottul fáradt vagyok és mégsem tudok aludni? - háborgott, mire Alice elnevette magát.

- Nyugi, Kimi! - csitítottam. - Észrevehetted, hogy nem te vagy az egyetlen, akit elkerül az álom.

- De még mennyire, hogy nem - sóhajtott nagyot Rose.

Idővel, lassan mindenkit megtaláltak az álommanók és nem mocorogtak tovább. Először Rosie tűnt el, majd Alice is úgy döntött, hogy megkeresi férjét. Távozásával egyidejűleg megjelent az én vámpírhercegem is. Egy ideig csak szótlanul néztünk valami háborús filmet, majd miután meguntam, inkább tökéletes arcát kezdtem tanulmányozni. Újfent megállapítottam, hogy úgy néz ki, akár egy Görög Isten. Hófehér márvány bőre most is kellemesen hűvös volt, gyönyörű ajkai olyan kívánatosak, hogy az már fáj. Persze mint mindig, most is jól időzített és olyankor öltötte föl legszívdöglesztőbb mosolyát, amikor épp az ajkait tanulmányoztam. S, hogy biztos legyen a szívrohamom, tekintetét az enyémbe fúrta. A tévé tompa pislákolásánál is észrevettem, hogy szemei feketén csillognak.

- Edward... - akartam szóvá tenni.

- Shh... - tette jéghideg ujját az ajkaimra. - Alice már tájékoztatott, de nyugi... A hónapban kimaradsz a jóból - mondta még mindig mosolyogva.

A hírnek aggasztania kellett volna, d valahogy nem tudott érdekelni. Mosolyogva csókoltam vissza szerelmemnek és dőltem el vele az ágyon. Nem érdekelt semmi, csak ő. Csókunkat egyikünk sem szakította meg, hanem egyre vadabb tempót diktáltunk. Lábaim a csípője köré kulcsoltam, hogy így is közelebb érezzem magamhoz.


És itt a vége :D
Remélem tetszett, aztán most irány kommentelni!

Nightfall 39. fejezet - Bizonyítás

Sziasztok!
Szóval, a frisselési időpont mostantól lép életbe. A következő fejezet jövőhéten pénteken fog felkerülni és nem most pénteken. Azért annyira nem vagytok aktívak, hogy most rakjam föl :/ Sad but true! - ahogy egy Metallica szám is mondja.
Nagyon örülök annak a 21 olvasónak, de ha már olvassátok, írjatok is. Ennyi.
A fejezet címe nem tudom kinek mennyit árul el, de lesz benne egy kis lazulás és elmélkedés. Remélem tetszeni fog és azt még jobban remélem, hogy írni is fogtok hozzá.

Puszi, Rami

A legnagyobb meglepetést nem az okozta, hogy lehetett az osztállyal haladni, hanem, hogy Emmett profi táncosokat megszégyenítő módon mozgott. A többi Cullenen meg sem lepődtem, de őt annyira nem tudtam így elképzelni.

Szerencsére az osztály különceivel is sikerült szót értenem , így őket is taníthattam. Jó is volt, meg nem is. Legalább hasznára lehettem az osztálynak, mert esélyesek vagyunk így az első helyre, de tudtam azt is, hogy hatalmas kavarás lesz belőle. Az új csaj összejön Edward Cullennel, bírja őt az egész Cullen család és még az osztályfőnöknél is kedvenc. Ha másnak nem, hát Nicolnak és a talpnyalóinak szúrja a szemét...

Próbáltam nem ezen kattogni folyton. Többé-kevésbé sikerült is másfelé terelnem a gondolataimat. Mondjuk, amikor az erdőt jártuk és az alattomosan megbúvó gyökerek és gallyak miatt megbotlottam, nem az áskálódó osztájtársaim jártak a fejemben. persze az én vámpírom mindig megmentett a hatalmas esésektől.

- A program a mai napon is fakultatív - mondta az egyik reggel drága osztályfőnökünk. - Lehet menni a tóhoz, valamint paintballozni az erdőbe.

Természetesen az osztály nyolcvan százaléka az utóbbit választotta, köztük én is. Egyszer paintballoztam, még valamikor a Szigeten - két éve. Kíváncsi voltam, milyen erdőben, ahol csomó helyen elbújhatsz és a ruhád is beleolvad a környezetbe. Akár az állatok. Ravasz módon megbújsz valahol, kezedben a fegyverrel és vársz, amíg a kiszemelt áldozatod elég közel nem kerül hozzád, amikor is lecsaphatsz rá váratlanul.

Jó szorosan bekötöztem a bokám és a kényelmes Etnies-em bakancsra cseréltem. De bárhogy is kerestem az elnyűtt farmerom, sehol nem találtam. Kissé dühösen trappoltam Alice elé, mert csupa új, divatos nadrág és szoknya volt a szekrényemben.

- Alice, hol a gatyám? - álltam meg előtte karba tett kézzel.

- Rami, ezt te sem gondolhatod komolyan, ugye?

- A nadrágom, Alice! - emeltem meg egy kicsit a hangom és a kezemet tenyérrel fölfelé előre nyújtottam, nyomatékosítva a követelésem.

- Jól van - görbítette lefelé a száját -, tessék! - azzal a kezembe nyomta imádott farmernadrágom.

-Te sem gondolhattad komolyan, hogy majd szoknyában megyek paintballozni - forgattam a szemeim, miközben felhúztam a ruháimat.

Miközben két copfba fogtam a hajam, eltűnődtem azon, hogy milyen igazságtalan játék is lesz. Alice előre látja, hogy ki mire készül, Jasper eltünteti a kételyeket, hogy akár hátranézzenek, Edward meg egyszerűen kiolvassa a gondolataikból, hogy mi lesz a következő lépés. Ez így eléggé nem fair. Igazából, a magam részéről nemigen izgatott, hisz' Edward nem lát a fejembe, a plusz nyugalom nem árt és elég hirtelen természetű vagyok ahhoz, hogy pillanatok alatt megváltoztassam az előző döntésem.

Miután a szabályokat is elmagyarázták - fejre, ágyékra nem lövünk -, egy negyed órás séta következett. Meg sem lepett, hogy Emmett elővette a legnagyképűbb arcát és azzal hencegett, hogy bizony ő mennyire profi.

- Fogadunk, Kiscica? - vigyorgott önelégülten.

- Emmett, Emmett - mondtam, mire bevágta a sértődött kisfiút.

- Eddy, most azonnal dobnod kell a csajt - utasította öccsét. - Nem is olyan jó fej, mint gondoltam.

- Ne feledd, ki fog veled vámpíros filmeket nézni - mondtam egy ördögi vigyor kíséretében.

Jó indoknak bizonyult, mert nem piszkálódott tovább. Inkább a többieket boldogította. Le is maradtunk Edwarddal egy kicsit. Legszívesebben valami nyugis helyre mentem volna, ahol vele lehetek. De ez jelen pillanatban nm volt kivitelezhető. Sajnos.

- Nem fáj a bokád? - kérdezte teljesen váratlanul.

- Nem, bekötöztem rendesen - válaszoltam.

- Oké, ez maradjon is így - mondta és a hátára kapott.

- Ne már! - tiltakoztam. - Olyan bolond vagy!

- Tudom.

Az út már nem tartott sokáig és mi végig csendben voltunk. Hallgattuk osztálytársaink önfeledt kacagását, az erdő susogását, a madarakat, a léptek zaját és a szemerkélő eső kopogását. Ő persze számtalan gondolatot és olyan dolgot is hallott, amit az én gyenge, emberi fülem nem hallhat. Minden olyan nyugodt volt, legalábbis annak látszott. Az állatok és a természet még nem is gondolná, hogy percek múlva huszonpár elvetemült tinédzser fogja megtörni a természet békéjét, és egymásra fognak vadászni.

Edward hátán még így is élvezet volt utazni. Bőre hidegségét tompította a pulcsi, de az illata még így is finom volt. Akárcsak Emmett kocsijában, most is vegyült Edward vámpírillatához egy kis férfiparfüm. Egyáltalán nem zavart, kifejezetten csábító volt ez a keverék. Talán túl csábító is.

Az én bronzos lovagom csak akkor tett le, amikor kiosztották a fegyvereket és újfent elmondták, mit hogyan és hová tilos lőni. Megkockáztatom, még aki „amatőr” is volt, annak is már a könyökén jön ki ez a duma.

- És védőruhát nem kapunk? - érdeklődött Sophie, a kedves arcú, alacsony, szeplős lány, aki előttem ült társadalomismereten.

Kicsit esetlen, de aranyos lánynak tűnik. Valamiért Beka jutott eszembe róla. Talán az alacsony termete és a szeplői miatt. Sophie istenesen elpirult, ahogy szinte minden szempár rá szegeződött. Jazz vajon be fogja vetni a hangulatmódosító tudományát?

- Nem, de ezt a festéket ki lehet mosni - mondta a terepruhás pasas, mire halk morgolódás futott végig az osztályon.

Különösebben nem érdekelt, hogy most olyan leszek vagy sem. Legalább lesz egy egyedi cuccom, meg amúgy sem a legkedvencebb - kivéve a farmert -, legdrágább ruháimat vettem föl.

- Akkor induljon a vadászat! - rikkantotta a terepruhás, mire mindenki az erdő sűrűjébe vetette magát.

Találtam egy jó kis rejtekhelyet. Leguggoltam és vártam. örömmel magam mellett tudtam volna Edwardot, vagy valamelyik barátnőmet, de ebben a játékban nincs szerelem, nincs barátság. Akárcsak egy háborúban. Csak itt nem csapatban játszol, legalábbis most nem.

- Á, ne! Eric, Eric ne már! - sikítozott valamelyik lány, s közben a közelembe érkezett Emmett.

Mint egy lesben álló nagymacska. Láttam, hogy észrevette, hogy a közelben vagyok, de valószínűleg meg akart lepni, így elindult a másik irányba, hogy a hátam mögé kerüljön. Csakhogy én a puskám csövét kijjebb dugtam, céloztam és lőttem. Talált. Pont a fenekét találtam el. Hogy a helyzet ironikussága fokozódjon, pont rózsaszín festék volt a pisztolyban.

- Na ki is a profi paintballos? - kérdeztem nevetve és fölálltam.

- Csaló - duzzogott, mire én csak rákacsintottam.

Innentől én is aktívan részt vettem a játékban és bőszen lövöldöztem. Néha talált, néha nem. De Alice-szel szemben csődöt mondtam. Akárhogy ügyeskedtem, akárhogy settenkedtem, nem sikerült elkapnom őt.

Bármennyire is idegesítő volt a mindenféle gyökerek és gallyak között manőverezni, nagyon élveztem a játékot. Fárasztó volt, de mellette nagyon mókás is. Pláne Emmett. Azokat a fejeket le kellett volna fényképezni. Csak sajnálni tudtam azokat, akik nem ezt a programot választották.

- Hmm. Szia, Kicsim! - állt meg előttem Edward.

- Lősz vagy lőjek? - kérdeztem.

- Pont ezt akartam kérdezni - vigyorgott, majd tett egy lépést felém.

- A-a - mondtam hátrálva, kezemben a paintballpuskával. Lövésre készen.

- Hmm. - Sokatmondó reakció. gyorsan körbenézett, aztán már ott is állt előttem, kezeit a gerincem tövében pihentetve. - Megvagy - azzal kaptam egy rövidke csókot.

Edward gyorsan megfordult velem, de már éreztem a hátamat súroló festékbombát. Fogadni mertem volna, hogy Emmett volt az, de már hallottam is az újabb lövést, ami Edward hátának csapódott, majd egy kárörvendő kacaj hallatszott.

- Aww, egyszerre kettő, Emmett bácsi mégiscsak pro! - harsogta.

- Emmett bácsi bekaphatja! - hangzott a válaszom, majd egy újabb csattanást hallottam, de ezennel távolabbról.

- Hjaj bátyó, hogy milyen jól áll neked ez a pink a fenekeden - mondta sóhajtva Alice. - De ez a foszöld a hátadon, na ez még jobb! - nevetett.

- Na, pörögjünk és irtsuk a népet! - mondtam kicsusszanva Edward öleléséből.

Mindenkin egyre gyűltek a rikítóbbnál rikítóbb neon színű foltok, a hangulat viszont mit sem változott. Iszonyatosan jól szórakoztunk. Most már senki nem tiltakozott olyan nagy hévvel az ellen, hogy lelőjék. Nem meglepő módon - legalábbis nekem nem meglepő -, Alice-t találták el a legkevesebbszer. Persze csodacsini, gyöngyházhatású leggingje teli colt színes plecsnikkel. Arcán viccesen két-két csík virított, mint a hülye háborús paródiákban vagy a katonababák arcán. Viccesen festett kobold arcán, komolyan, én már csak a sisakot meg a kézigránátot hiányoltam, és már tiszta G.I. Jane lett volna.

De minden jónak vége szakad egyszer, így a paintballnak is véget kellett vetnünk. Jött Mrs McKenzie és a terepruhás fószer, hogy itt állj és ne tovább. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki el tudta volna viselni ezt egész kirándulás alatt. Szívesen lemondtam volna a táncoktatásról a paintball javára. Ó, de még mennyire, hogy le! Mondjuk nem panaszkodhatok, nem megy olyan rémesen, mint arra számítottam, de a hátam közepére se kívántam azokat a nyávogásokat.

Fájó szívvel ugyan, de búcsút mondtunk a paintballnak és visszaindultunk a táborhoz. Azt hiszem, ezeket a ruhadarabokat meg fogom őrizni és nem fogom kimosatni. De szerintem nemcsak én, hanem kis csapatunk nagy többsége így vélekedik. Ezek a ruhák árulkodnak arról, hogy mennyire jól éreztük magunkat. És ha valaki megtalálja majd és megkérdezi: „Hát ez?” Akkor majd lehet mondani: „Ha ez a ruha mesélni tudna...” mert véleményem szerint ez egy ilyen emlék lesz számunkra, Egy sokatmondó emlék, melyre mosolyogva gondol vissza az ember és azt mondja: „Igen, egy élmény volt!”

A lányokkal egymást váltottuk a fürdőben. Még Alice és Rosalie is arra várt, hogy mikor jutnak végre be. Nem gondoltam volna, hogy a vámpírok fürdésre is használják a fürdőt. Pedig így volt, mert kettesével voltunk bent: amíg az egyikünk a zuhany alatt állt, a másikunk hajat szárított és vasalt, öltözött, sminkelt. Én pedig pont Alice-szel voltam bent. ő zuhanyzott én pedig az utómunkálatokat végeztem. Valamint láttam, ahogy Rose is nagy gonddal szárította a haját.

*

- Öt perc és próba, akarom mondani: táncoktatás - mondtam az utolsó, nem mellesleg fiú szobában.

- Taníts, Mester! - poénkodott Jamie.

- Ha-ha - fintorogtam. - Majd akkor legyen nagy a szád, Chippendale fiú, ha te tudsz majd valamit tanítani nekem!

- Tyű, de kis amazon - szólt közbe Emmett. - Eddy, nem félsz, hogy egyszer csak leszaggatja rólad a gatyádat?

- Fogd be! - válaszolta és meglökte bátyját.

Én inkább nem szóltam semmit és kifordultam a szobából, egyenesen vissza hozzánk. A konyhaasztalról felkaptam a CD-ket és már indultam is az időközben katonai sátor alá került próbahely felé. Én személy szerint nem nagyon bíztam a sátor strapabíróságában. ha jön egy olyan igazi „Forksi-zuhi”, kétlem, hogy nem ázna be. De mindegy is, ez nem az én dolgom. Az én dolgom ennél több és nehezebb. Nekem nem egy felhőszakadástól kell megvédenem egy osztályt, nekem két táncot kell úgy betanítanom nekik, hogy azzal nyerjünk. Mind a kettő nehéz feladat, d úgy vélem, az enyém nehezebb és nem mellesleg felelősségteljesebb. H a sátor beázik, annyit mondunk, hogy többet ott vagy ilyen márkájú terméket nem veszünk.

De nekem nem csak annyi a dolgom, hogy betanítsam. Nekem bizonyítanom kell. Egyrészt az osztálynak, az osztályfőnök mellett a kísérőtanároknak és a sulinak, másrészt pedig magamnak. Magamnak azért, hogy bebizonyítsam az ellenkező énemnek, hogy képes vagyok rá és meg tudom csinálni. Ez pedig talán a legnehezebb dolog, mert az ember nem elégszik meg azzal, hogy valamiben jó, a legjobb akar lenni. Mindig, mindenben. És amíg van nála jobb, addig nem nyugszik és hajtja magát a végsőkig, mert ő akar a legjobb lenni. Mer amíg tudja vagy érzi az ember, hogy van nála jobb, nem elégszik meg azzal, hogy a körülötte lévők, a csalás, a barátok mit mondanak. Az lebeg a szeme előtt, hogy még nem ő a legjobb.

Sőt, még a „legjobb”-nak is van másik legjobb, vagy olyan célokat tűz kii, amikhez még többet kell küzdeni és amiért még több áldozatot kell hozni, amiért még több vért kell izzadni. Nem elégszik meg azzal, ami van, még több és több kell, de még úgy sem lesz boldog. Vagy nem teljesen. És amíg magadnak nem vagy elég jó, addig úgy érzed, hogy másnak sem vagy az. Pedig ez nem így van, nincs tökéletes ember. De az ember mégis így van kódolva. Ezen viszont nem tudunk változtatni. Az örökös megfelelési kényszer kinél erősebb, kinél enyhébb, de ott van. Mindig ott motoszkál a tudat alatt, hogy ez nem a max, ez nem az amit nyújtani tudunk, mert az embre saját erején felül akar teljesíteni, hogy ő legyen a leg.

Ez mindig is így volt, így van és így is lesz. Épp ezért mondom, hogy az ember saját magának tud a legnehezebben megfelelni és bizonyítani. Persze van aki erre azt mondja, hogy hülyeség, de az csak gondolkozzon el azon, amikor ott áll a bizonyítványosztásnál és neked csak négyes az átlagod, míg van aki kitűnő, három dicsérettel. Most mondd azt, hogy nem lennél a helyében!? Persze ez magyarázható úgy is, hogy ez csak puszta féltékenység, de ha megállunk és elgondolkozunk, hogy ha valakire valamiért féltékenyek vagyunk, mit kérdezünk.

„De nekem miért nem megy olyan jól, mint neki?”

„Nem vagyok elég jó?” - kérdezzük, amikor a pasink egy másik lányt stíröl, majd ezerrel keressük magunkban a hibát. persze, valamilyen szinten azért, hogy a párunknak megfeleljünk, de amikor azt mondja: „Gyönyörű vagy!”, te még mindig nem vagy kibékülve magaddal, mert magadnak nem tudsz megfelelni. Holott a célt, hogy „megfelelni neki”, már rég elérted...

- Hé, a végén még keresztülharapod a szádat - bökött oldalba Rosalie, amikor megállt mellettem a hi-finél.

Rosie pont jókor szakított félbe, mert gondolataim már kezdtem a Denali lányok, Tanya és Youri felé terelődni.

- Baj van, Szerelmem? - fonta derekam köré karjait az én vámpírom és az arcomat fürkészte.

- Nem, semmi - hazudtam, de nem győztem meg. Denaliék gondolatára keletkezett hangulatom valószínűleg szépen kiült az arcomra. - Kezdhetjük? - néztem Edward válla fölött a bemelegítést befejező osztálytársaink felé és elindítottam a zenét, hogy megnézzem, mennyire és mennyit tudnak...



Nicol...


Az etnies(em) :D

No gyerekek, remélem tetszett! Aztán kommentelni ;)

Nightfall 38. fejezet - Sértődés... Vagy mégsem?

Sziasztok Kedveskéim!
Elérkezett ez a nap is, hozom a frisst! Lehet Örülni! :D
Nem kifogás, tudom, de osztálykirándulni voltam, meg beteg voltam. 26-27-én 38°C-s lázzal nyomtam az ágyat :S Na meg egyéb okok miatt sem volt erőm és energiám írni :S Sajnálom!
Na meg a komik is kezdenek ritkulni, ami elégé aggaszt. Van 19 rendszeresem és alig írtok :S Ha ennek a fele ír, már akkor megvan a 9 komi, de mindegy...
A fejezetről: Nem tudom, kinek mennyit árul el a cím, de lesz egy érdekes beszélgetés benne, valamint megkezdődik a táborozás :D
Remélem tetszeni fog, attól függetlenül, hogy a válságos időszakban íródott, és őszintén remélem, hogy feléledtek végre, és kommenteltek #.#

Puszi, Rami

Hogy fogom én ezt túlélni? Egy hét. Egy hétig itt kint, az Isten háta mögött. Egy hét, ami alatt be kell tanítanom nekik két táncot. Igen, kettőt. Reggelről benyögte az osztályfőnök, hogy találjak ki még valamit, mert kettőt kel táncolni. Chh...mintha egy nem lenne elég. Ezt sem én találtam ki, tanítsa be a másodikat valaki más...

Azt hittem, mindjárt meglátom valamelyik Cullent, de nem. Ezek szerint csak Emmett túlságosan is fel van pörögve.

Semmi kedvem nem volt a nyirkos padok egyikére letelepedni, és nem akartam egyik szobát sem lefoglalni - nehogy kötekedés legyen belőle, mert semmi hangulatom nem volt hozzá -, így beültem a meleg kocsiba. Az ülést hátratoltam, és a lábamat feltettem a kormányra. Egész kényelmes volt. Alex is követte a példámat, és behuppant mellém a kocsiba.

Hogy ne üljünk csendben, bekapcsoltam a műszerfalba épített zenelejátszót. Épp rádióra volt állítva, és egy régi sláger szólt. Beletelt egy fél percbe, mire rájöttem, hogy egy Elvis szám szól. Beindult az agyam. Ha Elvis, akkor a kilencszázas évek közepe. Ha kilencszázas évek közepe, akkor rock 'n' roll. Ha pedig rock 'n' roll, akkor rocky!

-Tudom már! - kiáltottam fel hirtelen.

-Meg akarsz ölni? - El is felejtettem, hogy Alexis is jelen van.

-Bocs, bocs! Nem volt szándékos! - Néha mennyire el tudok felejtkezni mindenről...

-Semmi baj. De mit is tudsz? - nézett rám kíváncsian.

-Hogy mi lesz a másik tánc - vigyorogtam. - Kis csillagom, rockyzni fogtok!

-Jézusom! - Nem különösebben érdekelt nemtetszése, jobbat nem tudok.

Mire vége lett a dalnak, mintha mozgást láttam volna az erdő felől. Jól láttam. Hamarosan kilépett, jobban mondva kitáncolt az erdőből Alice, és egyenesen engem célzott meg. Mögötte lassan megjelent a többi Cullen is, majd az osztály többi része.

-Választottál már házikót? - kukucskált be Alice a lehúzott ablakon.

-Nem, miért, kellett volna? - szóltam ki a kocsiból.

-Helyes! - trillázta. - Add a hármas kulcsait! - tartotta elém apró tenyerét. - Az a legnagyobb és legszebb - mondta, mielőtt még rákérdezhettem volna.

A kulcsokkal a kezében, elégedetten sétált be a házikóba. Szememmel Edward után kutattam, de nem láttam sehol. Már épp indulni akartam a szobába, amikor egy hideg kar megállított.

Nem mondok újat, Edward állt a hátam mögött. Jeges karjai finoman kulcsolódtak a derekam köré. Lehelete csiklandozta a fülem tövét, minek hatására a testem megremegett. Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy az ide-oda szaladgáló osztálytársaimat csak tompán érzékeltem.

Nem bírtam tovább, hogy ne nézzek abba a gyönyörű sötét arany szempárba, így szembefordultam vele. Szeme színét rosszul feltételeztem. Arany helyett olyan sötét volt, mint az enyém. Nem akartam megnehezíteni a dolgát, ezért egy gyors csók után hátrébb húzódtam.

Szemeiből értetlenség sugárzott, és visszahúzott magához. Nem is én lennék, ha nem léptem volna rosszul. A bakancs nekinyomódott a sebemnek, mire felszisszentem. Komolyan, hogy lehetek ennyire béna?

-Ennyire ijesztő lennék? - támasztotta homlokát az enyémnek.

-Csak a szemed... - húztam végig az ujjam a szeme alatt, mire ő belecsókolt a tenyerembe. - Szomjas vagy, és én nem akarom megnehezíteni a dolgod.

-Tudom uralni. - Alighogy kimondta, Mrs McKenzie már hívta is össze az osztályt. Gondolom ismertetni a programot.

Edward mellém lépett, és lassan megindultunk a tanárnő irányába. Az osztály egy része már ott volt, köztük a hiperaktív manóm is. Szikrázó mosollyal ült Jasper ölében. Alice és Jasper példáját követve mi is leültünk, és vártuk, hogy a tanárnő elkezdje a beszédet.

Edward nyakába fúrtam az arcom, és azon gondolkodtam, amit eleinte mondott nekem. Hogy félnem kellene tőle. Badarság! Hogy félhetnék tőle, mikor ilyen gyengéd? Miért félnék tőle, mikor szeretem? Amitől félnivalóm van az az, hogy nem leszek neki jó; hogy egyszer megun és elhagy... Hogy Youri megjelenése olyan hatással lesz rá, hogy meggondolja magát, és őt választja majd.

-Muszáj mindig aggódnod? - szólalt meg mellettem Jazz.

Válasz helyett az arcomat még inkább vámpírom jeges, márvány sima nyakába fúrtam. A mozgolódás kezdett megszűnni, ebből arra következtettem, hogy mindenki megérkezett a körhöz, aminek a közepén hamu jelezte, hogy ott tűz volt gyújtva.

-Hát akkor fiúk-lányok, ismertetném a napirendet! - kezdett bele imádott osztályfőnökünk. - Amint látom, a bungallow-k többségét már elfoglaltátok, ehhez annyit, hogy a fiúk NEM alhatnak a lányokkal! - nézett körbe minden egyes páron megpihentetve a szemét.

Hangos morgolódás hallatszott, majd valami a hangulathoz nem illő hang. Kuncogás. Ekkor vettem észre, hogy Emmették mögöttünk ülnek. A hangok a hatalmas mackótól származtak, de nem csak tőle. Alice. Hogy én ezen miért nem lepődtem meg?

-Szóval a napirendre visszatérve - köszörülte meg a torkát. - Ébresztő fél nyolckor, a délelőtt folyamán különböző programok lesznek: túrázás, játék. - Minő zseniális lehetőségek. - Déltől háromig pedig próbálunk! Aki még nem tudná... - kezdett bele abba, amit én már tudtam, és előre féltem tőle.

Egy hét alatt? Képtelenség! Két táncot? Kizárt... Nem vagyok tánctanár! El fogják linkeskedni és én leszek a hibás, ha nem fogják tudni...

A „megbeszélés” után besiettem a házikónkba és lerugdostam magamról a bakancsot. Iszonyatosan megfájdult az így is lüktető bokám. Nem törődtem vele, hogy Edward jön-e utánam egyszerűen csak levetődtem az egyik ágyra. A hátamra fordultam és szorosan lehunytam a szemeim. S, hogy a sötétség még teljesebb legyen, a karomat is ráfektettem.

Hirtelen ültem fül, és beleszédült a fejem, amikor váratlanul valami hideg ért a pulcsi alól kilátszó hasamhoz. Bár gondolhattam volna, hogy Edward az, de mégis megijedtem.

-Sajnálom, de nem hagyhattam ki - nézett rám kiskutyaszemekkel, valamint felöltötte a kedvenc mosolyomat is.

Egyszerűen képtelenség ellenállni neki és haragudni rá. Minden elszántságom és akaraterőm elfogyott. Ez nem fair, nagyon nem.

Szép lassan, lefáradva beszivárogtak a szobatársak. Alice, Alex, Kim, Mattie és... Mi? Az nem lehet. Rosalie nem vetemedne ilyesmire. Vagy mégis.

Meglepetés volt a javából, mivel azt hittem, hogy Zoey jön hozzánk. Igaz, hova ment volna Rose? Itt azért itt van Alice, aki szintén vámpír, és én is, aki tudom, hogy ők mik. Bár így is kellemetlen lehet majd nekik, de mégsem annyira.

A lányok érkezése után Edwarddal el kellett válnunk, mert közeledett a takarodó, na meg Emmett is hívta őt valahova.

Kívülről úgy tűnhetett, hogy egyre könnyebben tudunk különválni egymástól, pedig belülről... Nos, semmivel sem volt könnyebb. Amikor La Push-ban voltam, akkor is minden második gondolatom egy bizonyos gondolatolvasó vámpír körül járt.

Valaki felvetette az ötletet, hogy dumálgassunk, de mindenki hulla fáradt volt, kivéve a két vámpírlányt. Legfőképp Alice volt feltűnően elemében - Rose próbált fáradtságot színlelni azért. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy sosem fogy ki az energiából.

Igazából nem tudtam mire vélni a hirtelen rám törő fáradtságot. Kótyagosan az álmosságtól elindultam a fürdő felé. Átöltöztem, elvégeztem a dolgaim és bedőltem az ágyba. Nem volt olyan kényelmes, mint az enyém, de kibírom.

A fáradtság annyira erős volt, hogy azonnal elaludtam és arra eszméltem, hogy reggel van.

-Jó reggelt! - hallottam valahonnan Alice csilingelő hangját. - Rose-zal kipakoltuk a szekrényedbe a ruháidat! - Végül is nekik való elfoglaltság.

Lassan eljutott a tudatomig, hogy Alice hol van. A bungallow-hoz tartozott egy apró konyha is, ahol most a hiperaktív vámpír tartózkodott.

-Jó reggelt, remélem jól aludtatok - mondta vigyorogva az osztályfőnök. - Hát, akkor ma beindulnak a programok. Kezdésnek csak egy kis kirándulást gondoltam az Óceánhoz, aztán kezdetét veszi a táncoktatás. - nézett rám, mire gyorsan a fákat kezdtem vizslatni.

-Nem fáj semmid? - tudakolta Edward, miközben a tanárnő még nagyban magyarázott.

-Kellene? - Nem értettem, miért kérdezte, hogy mire akar kilyukadni.

-Teljesen kimerültél és teljesen kikapcsoltál az este, ez eddig oké, de csak feküdtél ott, ugyanabban a pózban, amiben elaludtál - magyarázta úgy, hogy csak én halljam. - Aranyos volt, de furcsa is.

Az idő, bármennyire meglepő, de meleg volt, attól függetlenül, hogy sűrű felhőréteg volt az égen, és néha-néha elkezdett szemerkélni is.

De még mindig inkább szaladgáltam itt az erdőben, fájó bokával, minthogy elkezdjem a táncórát. Újra megjelentek lelki szemeim előtt, hogy mit le fogok bénázni, illetve, hogy mennyire leszarja majd mindenki, hogy mit mondok.

Az Óceán újfent lenyűgözött. Mélyeket szívtam a sós illatából. Semmi kötött program nem volt, így lementünk sétálni Edwarddal. Tisztára mint a filmekben. A két szerelmes fiatal a „homokban” sétálgatnak, kéz a kézben. Aztán, hogy ne szakadjon föl a seb a bokámon, Edward a hátára kapott, és úgy mentünk tovább.

Nem féltem tőle, de csokoládébarna szemei nyugtalanná tettek. Nem akartam, hogy miattam kínozza a szomjúság. De persze, tudja uralni. Állandóan ezt hajtogatja, de akkor sem szeretem, ha „éhes”.

-Megérkeztünk! - ültetett le egy sziklára.

Magasabban voltunk, mint a homokos part. Láttam innen a többieket, és persze az Óceánt. A szél kellemesen csiklandozott, és össze-vissza fújta a hajam.

Edward előttem állt. Kezeit a derekam köré fonta, és az arcomat tanulmányozta. A szívem ilyenkor mindig gyorsabb tempót diktált. Szája rosszfiús mosolyra húzódott, amit én nem tudtam mire vélni.

-Hogyhogy ide jöttünk? - kérdeztem.

-Gondoltam, tetszene neked a kilátás - válaszolta, még mindig mosolyogva. Akár egy félisten.

-Látom kezdesz meg- és kiismerni - mosolyogtam rá.

-Csak láttam a képeidet. - Meglepett, ezek szerint kutakodott a gépemben. Rossz fiú!

Bosszúból hirtelen felpattantam és hátrébb másztam, Edward pedig értetlenül állt tovább ott, ahol egy fél perce még én is ültem. Amikor meglátta a kezemben a fényképezőt elmosolyodott, de nem ellenkezett. Készségesen állt nekem modellt.

Nem is inkább az én fotóstudásom, mint az ő földöntúli szépsége miatt lett tökéletes a kép.

-Mit szólnál hozzá, ha valaki megkérné a kezed? - A kérdés hallatán ledöbbentem és kikerekedett szemekkel néztem rá.

-Edward, még csak tizenhat vagyok, mégis mit szólnák? - kérdeztem, de arca még mindig komoly volt.

-Komolyan kérdeztem.

-Edward, neked megártott a szomjúság! - hüledeztem.

-Szóval „nem” lenne a válasz - mormogta és elnézett az erdő felé, de volt valami furcsa a hangjában, amit nem tudtam megfejteni.

-Én, én nem ezt mondtam! Csak fiatal vagyok még ehhez! - hadonásztam beszéd közben. - Meg amúgy is, a szüleim sem mennének bele.

Nem figyelt az ostoba magyarázkodásomra. Hátat fordított nekem és nem szólt semmit. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy megbántottam. Ez biztos, hiszen ha nem így lenne, nem fordított volna hátat, és megszólalna.

De nem csinált semmit, csak állt nekem háttal, zsebre tett kezekkel, mozdulatlanul. Talán még levegőt sem vett.

-Most haragszol? - Hülye kérdés... Nyilvánvaló, hogy megbántottam, de most mit mondhattam volna?

-Nem! - válaszolta keményen. Hát persze, hogy nem... de mégis mintha kárörvendés is bujkált volna a hangjában. - Menjünk! - Jött az újabb kemény, nyersebb szó.

Nem fordult meg, hogy kézen fogjon, vagy a hátára kapjon. Hosszú, ruganyos, mégis feszült léptekkel elindult. Felálltam, és elindultam utána. Természetesen folyton megbotlottam, de ő csak töretlenül ment előttem.

Ennyire rosszul venné az elutasítást? De igazából meg sem kérte a kezem, csak annyit kérdezett, hogy mit szólnék hozzá. Nem értem. Vagy lehet, hogy valami másról van szó? Netán Alice látott valamit?

*

-Oké, úgy látom mindenki jelen van. -nézte végig Mrs McKenzie a névsort, és a nevek mellett lévő aláírásokat. - Kezdheted!

-Oké! - nyeltem egy nagyot és belevágtam. - Hát, akkor szóródjatok szét, akin nincs megfelelő cipő, az mezítláb fog próbálni - mondtam és elindítottam a bemelegítéshez a zenét.

Meg sem lepődtem, hogy közvetlen előttem Alice csinálta fél másodperccel korábban azt, amit én. Szememmel a többi Cullent kerestem, de csak Emmettet találtam meg, aki vigyorogva csinálta utánam a légzőgyakorlatot és a többi bemelegítő mozgást.

-Jó, van valaki, aki tanult már táncolni? - kérdeztem miután leállt a zene. - Mindegy, milyen táncot.

Senki. Remek. Hát, most már biztos, hogy nem fog sikerülni. Nem értettem ugyan, hogy a Cullenek közül miért nem jelentkezett senki. Pedig bíztam benne... Na mindegy, majdcsak megoldom valahogy.

-Akkor rendeződjetek párokba! - utasítottam őket. Furcsa mód minden lánynak jutott egy fiú. Ezt eddig nem is figyelte, hogy ennyire párokban vagyunk.

-Nekem nem jutott pár, Tanárnő! - Ki más jött volna hozzám, mint Edward Cullen. De most mosolygott. Vajon megbocsátott már?

-Kezdjük az alaplépésekkel - mondtam, és szembefordultam Edwarddal.

Nem is voltak olyan rémesek, egész jól ellesték a lépéseket, mozdulatokat. Persze rengeteg baj volt a tartással, a térközzel a párok között, na és a ritmusérzékkel. Kezdtem megunni az összesimulós mutogatást és átváltottam a rocky-ra.

Bár ne tettem volna...
„Most akkor én melyik lábbal kezdek?”
„Hogy kell forogni?”
Ezek voltak a kisebb bajok. De amikor áttértünk az ugrások, átfordulások és emelések gyakorlására... azt hittem megőszülök. Simán a következő órára iderendelem a mentőket, még a végén valaki a nyakát töri.

Végül kicsikartak belőlem egy, jobban mondva kettő táncot, mondván, hogy hogyan is fog ez kinézni, ha megtanulják.

Edward egy szívdöglesztő mosoly kíséretében lépett mellém, hogy majd ő lesz a párom, mielőtt még puszta véletlenből Emmettet hívtam volna.

Ugyanolyan könnyedséggel táncoltam vele, mint Brandonnal, ha nem még könnyebben. Nem gondoltam, hogy ilyen jól tud táncolni - is. Most nem zavart, hogy a táncpartnerem egy közelebb húz magához, sőt.

Aztán a rockyban is helyt állt. Magabiztos mozdulatokkal végezte el az emeléseket és lágyan kapott el az ugrásoknál, illetve óvatosan forgatott.

Amikor megláttam a többiek leesett állát, kuncogás tört elő belőlem. A zne leállt és megtapsoltak. Pont mint La Push-ban. Edward letett és lágy csókkal köszönte meg a táncot.

Belemosolyogtam a csókba és elégedetten nyugtáztam magamban: Szeret és nem haragszik rám.
De az idillinek újfent Emmett vetett véget.

-Ebből szex lesz! - kacarászott, majd egy nagy csattanás jelezte, hogy Rosie tarkón csapta.



Na, ennyi lenne! Remélem azért írtok nekem #.#