Nightfall: 47. fejezet - Csonttörés

Sziasztok csibéim!

Először is szeretném üdvözölni az újakat, Irge Szilviát és Myta(:-t. Jó szórakozást :D

A 10 komment sajnálatos módon nem jött össze, de remélem azért most... (?) Amit pedig kaptam, nagyon szépen köszönöm ^^

A fejezetről nem szeretnék sokat mondani, az előzetesből és a címből mennyi jött le, de annyit elárulok, hogy nem Edi szemszög :D

Remélem tetszeni fog, várom a kommenteket, remélem most összejön a 10 :]

Love, Rami

[Rami szemszöge]:

Az Edward okozta fájdalom mellé társult egy újabb is. Egy behegedt seb újra fel lett sértve, elég mélyen. Pedig felkészülhettem volna rá, elég jelet adott, de a riporter hangja még ma is tisztán csengett a fülemben:

„A négy fiatal nyomtalanul eltűnt. Az autóban nem találtak az áldozatok vérén kívül más DNS-t. Valószínűleg egy jól szervezett bűnbanda áldozatává vált a négy gimnáziumi tanuló…”

S közben a helyszíni szemle képei. Az összetört Mustang, a vérfoltok, személyes tárgyak…

Akárcsak én, ő is mozdulatlanul állt velem szemben. Várt. Várt, hogy mi lesz a reakcióm, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, még a hangomat sem találtam nemhogy megmozduljak.  De arca vonzotta a tekintetem, látni akartam, hogy tényleg ő az. A szemébe akartam nézni, de itt, a fák árnyékában nem láttam. Helyette az eltemetett emlékeim előmásztak sírjaikból és akár egy szívfacsaró némafilm, peregtek a képek a fejemben. Annak a két évnek szinte minden pillanata megjelent előttem. Még azok a korai emlékek is, amikor először megláttam.

- Te… - találtam meg a hangom.

- Én vagyok – szólalt meg ő is. Hangján hallottam, hogy elmosolyodott, mégis olyan tisztán csengett. Akárcsak álmomban. Igen. Biztos, hogy csak álmodom. Ez túl sok…

- De te nem… te nem lehetsz itt – szipogtam, mert könnyeim újra utat törtek maguknak. – Te itt hagytál engem. Elmentél, itt hagytál szenvedni. Azt mondták meghaltál. Láttam a képeket. Te nem élhetsz, az nem lehet… Lucas... – háborogtam zokogva.

- Nem én akartam így – mondta, és odalépett hozzám majd megölelt. Váratlanul ért, minden szempontból. A gesztus, a kiváltott érzés, a tudat és a bőre… Nem hideg, egyáltalán nem. Nem vámpír… - De most már itt vagyok, és soha nem kell elválnunk.

- És a többiek? – kérdeztem hirtelen, reménykedve, hogy azt mondja: „Igen, ők is élnek!”

- Csak Nick – válaszolta, és a szívem újra összefacsarodott.

Tehát soha nem láthatom már őket. Pedig esküszöm, egy rossz szavam nem lenne Kennyre, csak élne. Beka pedig… egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy ő meghaljon, de ez most már biztos. De eszembe jutott Kim. Ha Nick is életben van még, végre ő is boldog lehet újra. Nem fogja tovább marcangolni magát, hogy mekkora hülye volt, hogy még az utolsó pillanatban is veszekedett vele. Nem utálná magát annyira, és nem Nick képével a párnája alatt aludna el.

Lucas akár egy mágnes, úgy vonzott magához. Egyszerűen nem tudtam őt elengedni. Minden percét ki akartam élvezni annak, hogy újra velem van. Arcomat nyakához nyomtam és mélyeket lélegeztem illatából. Örültem, hogy most jött. Így sokkal könnyebb lesz minden, könnyebb lesz felejteni is. Felejteni a jót és a rosszat egyaránt.  Legalábbis remélem. De nem is ez a lényeg. Lucas él, és most itt van. Velem. Bár rossz érzés volt és fájt, hogy eddig nem jött, hogy hagyott szenvedni, és hagyta, hogy azt higgyem, meghalt. Pedig mennyire szerettem volna, ha egy nap csak úgy megjelenik és közli, hogy nagyon jó volt a koncert, kár, hogy nem mentem.

Másnap egy nagy franciaágyban ébredtem. A szoba nem egy hotelszobának tűnt. Sokkal inkább egy normális hálószobának. A polcon könyvek és CD-k, egy TV, egy nagy ablak, egy dohányzóasztal, rajta gyertyák és papírok, az asztal mellett ülőpárnál, melyek egyikén egy szőkésbarna férfi figyelt engem. Nem tagadom, jól rám hozta a frászt. Azt hittem, teljesen egyedül vagyok…

- Én, én hol vagyok? Hogy kerültem ide? És maga kicsoda? – kérdeztem, amint már észhez tértem annyira, hogy a hangom is a helyére kerüljön.

- Az én házamban vagy, La Push mellett, a First Beach közelében, azon belül Lucas szobájában – válaszolt az első kérdésemre. – Ő hozott ide. Kimerült voltál, így automatikusan hazahozott. De nyugi, nem történt semmi. Nick öltöztetett át. Mondta, hogy kiskorod óta ismer – mondta nevetve. – Én pedig Cam vagyok. Cam Wilkes. De nyugodtan tegezz. Biológiailag csak húsz éves vagyok, azt hiszem – sóhajtott, és én csak ekkor vettem jobban szemügyre őt.

Bőre olyan volt – olyan fehér –, mint Cullenéké. Erős karjai voltak, széles válla és feltehetőleg a póló alatt a felsőteste miatt sem kellett szégyenkeznie. Arca nagyon karakteres, kicsit borostás. Élénk színű ajkain mosoly játszott. Szemei, szemei pedig vörösen csillogtak. Hiába mosolygott és szólt hozzám kedvesen, vörösben játszó írisze megrettentett egy picit. Ösztöneim azt súgták, meneküljek, de tudtam, hogy nem fog bántani. Kedvem lett volna kipattanni az ágyból és megérinteni, hogy tudjam, nem álmodok. De mielőtt cselekvésre bírtam volna a testem, megszólalt.

-Remélem nem ijesztettelek meg nagyon – mondta. – Bár, ha tudomásom nem csal, volt már dolgod vámpírokkal – folytatta mosolyogva, s nekem az utolsó emlékem jutott szembe a vámpírokról, ahogy Edward és Youri…

Akaratom ellenére is kigördültek forró könnyeim. Térdeimet a mellkasomhoz húzva próbáltam enyhíteni a fájdalmam. Közben a szőke férfi, ha jól emlékszem, Cam, értetlenül nézte a tevékenységem. Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a fenn álló helyzettel. Hülyén éreztem magam, amiért egy idegen pasas szeme láttára hullatom a könnyeim egy olyasvalaki miatt, aki még azt sem érdemli meg, hogy rágondoljak. De amikor a jobb csuklómon lévő karkötőre pillantottam… egyszerűen nem tudtam azt mondani: „Oké, leveszem, bedobom az óceánba és kész!”, nem ment… Ekkor a szoba ajtaja kinyílt és két ismerős alak jött be rajta, egymást lökdösve.

- Cam, mit csináltál vele? – förmedt rá Lucas, amint meglátott, s a következő pillanatban már mellettem ült az ágyon. Vámpírsebesség. De hogy, mikor a bőre nem hideg, mint a többieknek.

- Az égvilágon semmit, csak ült ott az ágyon, én elmondtam ki vagyok, ő meg elkezdett pityeregni.

- Mi a baj szívem? Hmm? – kérdezte Lucas, miközben Nick is helyet foglalt. ő sem változott semmit, csak a bőre lett fehérebb, mint arra emlékeztem, akárcsak Lucasnak.

- Semmi, csak... – mondtam halkan, mire az ő szeme is egyből a karkötőmre siklott.

- Az a kretén, hát persze – szűrte a fogai között.

- Kim jól van, ugye? – bukott ki hirtelen Nickből. A kérdés annyira nem illett ide, hogy elnevettem magam.

- Nagyon hiányzol neki – mondtam egy bizonytalan mosollyal. – De most fogalmam sincs, mi van vele. Gondolom, tajtékzik és vagy Mattie-éknél csövezik, vagy Alice-szel van a Cullen villában – soroltam a lehetőségeket.

Ruhám nem volt, csak amiben a bulira mentem és a grunge-os öltözékem, amit Lucas kicsempészett valahogy a kocsimból. Így a fiúk kerítettek nekem ruhát, Cam és Nick még képesek voltak bemenni a városba is, csakhogy legyen mit fölvennem és ne tudjak ezért hisztizni. Persze ezt úgy állították be, mintha valami nagy erőfeszítésükbe került volna. Természetesen az a szöveg sem maradhatott ki, hogy transzvesztitáknak nézték őket.

- Most komolyan, az egyik eladó még meg is kérdezte, hogy magunknak vesszük-e – panaszkodott Nick.

- Remélem mondtátok, hogy este partyba készültök – mondtam nevetve.

Szinte ebből állt az egész nap. Senki nem hozta föl a múltat, sem a Kanadában történteket, a balesetet, sem a tegnap történteket. Piros pont nekik. Nem bírtam volna ki, ha most bármelyikről is beszélnem kellett volna. Arról sem tudtam meg semmit, hogy Nick és Lucas mikké lettek, pedig ez érdekelt volna. Ehelyett körbevezettek a házban. Elég nagy ház volt, de minden pont megfelelő, semmi túlcicomázás. Az uralkodó színek a bézs, a kék, a fekete és a fehér voltak. Falba mélyesztett polcok, képek éjszakai városokról és díszítőelemként szolgáltak a kövek is. Az emeleten három szoba. Camé, Lucasé és Nické. Mind hasonlóképp volt berendezve, de mégis mid tükrözte lakóik személyiségét.

Lucas szobájában például rengeteg gitár volt. Nagy részük a falra függesztve, amit először, amikor itt voltam, nem figyeltem. Nicknél filmszalagos képek, filmes poszterek. Camnél pedig mindenből egy kicsi. Képek, melyeket ő fényképezett, kedvenc zenekarainak a bakelitlemezei, kazettái, CD-i. Nekem mindhárom szoba tetszett. Mondhatni teljesen lenyűgöztek. De a fiúk természetesen nagyon kritikusak voltak egymással, mindent kritizáltak, amin én jókat nevettem.

De az igazán vicces csak az volt, amikor megláttam Camet a konyhában, köténykében, ahogy épp valami ehetőt készít nekünk.  Kiderült, hogy imád főzni és az emberi ételtől sem undorodik. Sőt, kifejezetten szereti az érdekes ízeket. Hát ez hibbant - gondoltam egyből. Ennek semmi értelme... Vámpírok nem esznek emberi ételt, kivéve őket. Itt valami nem stimmel.

- Rakott penne sonkával, tejszínnel és sajttal - mondta Cam, miközben elénk rakta a még forró finomságot.

- Cam, te készülsz valamire - viccelődött Lucas a menü hallatán.

- Gondoltam kiteszek magamért. Nem kéne egyből pizzával indítani - válaszolt vigyorogva Cam, és leült ő is közénk az asztalhoz. - Remélem ízlik majd - tette még hozzá, és nekiláttunk elpusztítani a méretes adagokat, amiket Cam a tányérjainkra pakolt, gondolom azzal az indokkal, hogy annyira fog ízleni, hogy mindet betermeljük. Hát jól gondolta.

Evés közben sem állt be vendéglátóim szája. Cam leginkább arra volt kíváncsi, hogy biztos jól érzem-e magam itt és, hogy hogy tetszik az ő „szerény” hajléka. Mire én megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben - legalábbis szerettem volna ezt hinni -, a háza pedig nagyon bejön. Bár én hiányoltam az én nagy ablakomat. de főleg a természet közelsége fogott meg. A ház mellett egy pici patak csörgedezett, és egy húsz méterre kezdődött az óceánpart.

- De most úgy őszintén, hogy tudtál egy vámpírral összejönni? - bukott ki a házigazdából. - Bocs, de ez olyan hihetetlen... Mert nem az, én is tök jól elvagyok, de hogy egy emberrel járjak... Durva, minden szempontból.

-Fogalmam sincs... - mondtam a tányéromra meredve. - Ahogy mondod, hihetetlen, csak egy játékszer voltam - mondtam, de a gombóc már letanyázott a torkomban, mire én fogtam és a földre sodortam a tányért, ami előttem volt, mert az Edward - Youri emlékkép akaratlanul is megjelent előttem, majd Tom könnytől csillogó szemei... Az akció után egyből felrohantam Lucas szobájának irányába.

- Gratulálok - hangzott Lucas dühös reakciója, majd hallottam, ahogy utánam szalad, de már csak a bezárt ajtón tudott dörömbölni.

Úgy éreztem, hogy az egész eddigi életem egy rossz vicc. Minden olyan, mintha csak álmodtam volna. Senki és semmi nem az, akinek vagy aminek látszik. Megismertem Lucast és elvesztettem, az egész életemmel együtt. S most mégis itt van, egy másik, halottnak hitt barátommal együtt. Az indián barátaimról kiderült, hogy valami furcsa hókusz-pókusz miatt óriási farkasokká válnak, nem mellesleg a vámpírok ősi ellenségeik. Apropó vámpírok, az sem utolsó, hogy egy fél évig egy vámpírral jártam. Kiderült, hogy előző életemben volt egy bátyám, aki most vámpír. Sőt, most is egy furcsa vámpírral vagyok egy lakásban, aki isten tudja hogyan, de életben tartott számomra két fontos személyt és velem is abszolút kedves. És persze ne feledkezzünk meg az ártatlan, mit sem sejtő emberekről se.

Furcsa mód, amióta itt lakunk, anyám ki sem látszik a munkából és apám sincs szinte soha otthon. Megjelent a pszichológus kezelése alatt álló barátnőm, aki tényleg nem sejt semmit... Nem úgy, mint az itt szerzett, új barátaim, akik mindezekig távolságtartóak voltak Culenékkel.

Vámpírok, farkasok, feltámadt szerelmek... Ilyen csak a mesékben meg a horrorfilmekben van. Ez lehetetlen, ilyen nincs. Jöjjön valaki és ébresszen föl! Mondja azt valaki, hogy ez csak egy rossz álom volt! Valaki mondja, hogy minden rendben! Mit nem adnék most érte, csak valaki hazudná, hogy semmi gond. De már miért is ne, elkezdett rezegni a telefonom. Ahogy rápillantottam, láttam, hogy már van húsz nem fogadott hívásom, és még ennyi SMS. kedvem lett volna darabokra törni azt az átkozott mobilt, de nem volt rá erőm. Az ágyba akartam vetődni arccal a párnába, de közben a nyitott fürdőajtónak köszönhetően megláttam magam a tükörben, s a hirtelen jött plusz düh hatására ököllel az egyik gitárba ütöttem.

Nem csak nekinyomtam az öklöm, keményen belevertem szerencsétlen gitárba a falon. A húrok mélyen felhasították a vékony bőrt a kezemen, s a gitárban is komoly kár keletkezett... Szinte nem is éreztem abban a pillanatban a fájdalmat. De a kezemből ömleni kezdett a vér és kezdett eljutni a tudatomig, hogy mi van, majd Luke kétségbeesett hangját is meghallottam a fájdalom ködén keresztül. Iszonyatosan lüktetett a kezem, mire én még jobban sírni kezdtem. Tudom, egy nyámnyila és puhány alak vagyok...

- Hallod? Engedj be, kicsim... kérlek! - ismételgette Lucas, miközben vadul ostromolta öklével az ajtót. Csodáltam, hogy még nem tört be.

- Nem Luke, menj el! - kiabáltam ki neki, miközben vérző öklömet a hasamhoz szorítva próbáltam enyhíteni a fájdalmon. - Aúú... a kurva életbe! - nyöszörögtem, most először olyan hangosan, hogy ő is meghallja, s a földre rogytam.

- Mi az? - esett még jobban kétségbe. - Mit csináltál? te jó ég, te...

- Lucas, vérzik! - hallottam meg Cam hangját, majd kivágódott az ablak, és Lucas ugrott be rajta, míg a másik két fiú betörve az ajtót jött be a szobába.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi van. Luke mellém ugrott és megpróbálta elállítani a vérzést, valamint felmérni, hogy eltört-e. Közben Nick Cam és énköztem állt, és a szőke vámpír minden mozdulatát figyelte, de közben néhány aggodalmas pillantást felém is küldött. De Cam teljesen higgadt volt, semmi elgyötörtség vagy szenvedés nem látszott rajta, pedig csupa vér voltam, ő meg vámpír. Vagy valamit nem jól tudok?Nem elképzelhetetlen. Meg akartam szólalni, hogy nem olyan nagy dolog ez, pláne hogy Cam sem vetette rám magát egyből... De a hangom nem találtam. Az agyam csak a lüktető, égő fájdalomra koncentrált.

- Fiúk, orvosnak készültem - törte meg a feszült csendet Cam, és már mellettem is termett, mit sem törődve Nickkel. - Lucas, engedj ide! El kell állítani a vérzést, fertőtleníteni kell a sebeket és helyrerakni az elmozdult csontokat, majd begipszelni.

- Mi? Begipszelni? - hüledeztem, megtalálva elveszett hangom.

- Kicsi lány, elég hevesen üthettél bele szegény gitárba - mondta, majd sérült jobb kezemről a gitárra pillantott. - Szóval, kapsz egy csinos gipszet, vagy legalább jól bekötözöm. Amint látom, nem tört el, de a repedés nem kizárható, majd megnézzük a szobámban a röntgennel.

- Csodás - puffogtam. Ez is csak én lehetek. Elborul az agyam és a kezemmel együtt összezúzok egy gitárt. Sőt, még örülhetek, hogy csak elrepedt némely csontom...

- Nyugi, gyors leszek - mondta, és rám kacsintott, mire én felnyögtem.

Mindkét fiú ott guggolt mellettem, Nick pedig néha-néha eltűnt valahova kötszerért, fertőtlenítőért és minden apróságért. Kiváltképp fájdalomcsillapítóért. Luke viszont egy pillanatra sem mozdult mellőlem. Fogta a másik, ép kezem és biztosított róla, hogy nyugodtan szoríthatom a kezét, akárcsak régen. Meg is tettem. Eszméletlenül csípett, ahogy Cam lefertőtlenítette a sebeim.

- Nagyon kell ez a karkötő? - kérdezte Cam, amikor nekiállt kötözni a kezem. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Elvégre Luke gitárját is a szobámban tartottam még akkor is, amikor már használhatatlan volt.

-Na, kész is vagy - mondta elégedetten. - Pihenj le, tessék, ezt vedd be és feküdj le aludni. Elég erős fájdalomcsillapító, így valószínűleg hamar kiüt.

- Köszi - suttogtam, miközben jól szemügyre vettem a kötésemet. Pár pillanat múlva pedig, elfogadva Luke segítségét, az ágyba feküdtem.

Luke minden hezitálás és kérdés nélkül feküdt mellém, majd a mellkasára vont. A teste normál hőfokú volt. Kellemes. A gyógyszer tényleg gyorsan munkához látott a szervezetemben, de arra még volt erőm, hogy gondolkozzak. Luke bőre meleg... és Cam bőre sem volt hideg. Legalábbis nem olyan hideg, mint a vámpíroknak. Ez a dolog egyre furcsább kezdett lenni. De nem tudtam ezen tovább agyalni, elnyomott az álom, vagyis a tudatlanság, mert szerencsére nem álmodtam semmit.

Másnap mindhárom fiú a hogylétem felől érdeklődött. Cam kicserélte a kötésem és újra le akarta szedetni a karkötőmet. A nap nagy részét a szobában öltöttem és  kómáztam, de amikor már nem bírtam tovább a bezártságot, beszéltem Lucasszal, hogy szöktessen meg. Természetesen Cam tudta nélkül, amiben Nick is segédkezett. Akárcsak abban, hogy a telefonom ne legyen a közelemben.

- Nem fáj a kezed? - kérdezte Lucas sokadszorra, miközben a parton sétálgattunk.

- Akadjunk már le a kezemről - mondtam szemforgatva. Elég volt ezt a házban hallgatni, felváltva Camtől, Nicktől és tőle. Már kezdett idegesíteni. Összezúztam a kezem, el lett látva a sérülés és kész. Fáj, fáj, nem, nem.

- Oké, nem szóltam - mondta feltartott kezekkel, majd elkapva a derekam a földre húzott.

- Öhm, kérdezhetek valamit? - Igazából rengeteg kérdésem volt, ami nem hagyott nyugodni.

- Persze kicsim - mondta, mire megborzongtam.

- Tulajdonképpen rólatok... izé, szóval... Na, Alice nem látott titeket, Edw.. szóval ő nem szagolt ki és amúgy is, Cam azt mondta, hogy vámpír, de nem hideg a bőre, ahogy neked sem, bírjátok a vért, de neked és Nicknek nem vörös a szemetek, hanem ugyanolyan gyönyörű kék, mint volt - hadartam, szint egy szuszra.

- Oké, nem változtál - nevette el magát. - Szóval azért nem látott, mert tulajdonképpen nem is tud senki a létezésünkről, így arról sem, hogy nincs különös szagunk - válaszolt nehézkesen. - Cam pedig, nos ez elég komplikált. Az apja vámpír volt, de az anyja vérfarkas. Rendes Román, éjszaka, holdtöltekor átváltozós vérfarkas. Dobogó szívvel, meg ilyenek. A vérről fogalmam sincs, de, ha megkérdezed, Cam mindent elmesél részletesen. A szeme pedig a vámpír őse miatt van, nekünk meg azért nincs vörös íriszünk, mert akkor vámpírok támadtak meg...

Beka és Kenny meghaltak, mi is haldokoltunk, bár minket, ahogy utólag megtudtuk, vámpírnak szántak, de Cam adott a véréből, ami a vérfarkas gének miatt semlegesíti a vámpírmérget, s amint látod, egy másik fajt hoz létre. Ugyanúgy kifinomult érzékeink vannak, nem öregszünk, szóval örökre tizenhatok leszünk. Viszont mégsem vagyunk sem vámpírok, sem vérfarkasok. A bőrünk meleg, a szívünk dobog, meg is tudunk sebesülni, de regenerálódni is képesek vagyunk, szinte azonnal. Elvileg - mondta a valószínűleg hosszú, élménydús és érdekes történet tömörített változatát.

- Hű - nyögtem. Hirtelen nem tudtam semmi épkézláb reakciót produkálni. - Szóval Cam vérét kell a szervezetbe juttatni, hogy olyan legyen valaki, mint te?! - töprengtem.

- Igen, valahogy úgy - mondta. - De mi... csak nem?

- Tudod, hogy kiskorom óta... De... nem tudom, semmit nem tudok. Alice látott valamit. Lehet, hogy ezt, fogalmam sincs.

- Nyugi, majd együtt megoldjuk - suttogta a fülembe. - Szeretlek. - A szó hallatán gombóc nőtt a torkomban. Nem tudtam neki visszamondani. Egyszerűen megszólalni sem tudtam, csak Luke mellkasába fúrtam az arcomat és próbáltam nem gyengének látszani.

A napok teljesen összemosódtak. Köszönhető volt z a jó hangulatnak és a fájdalomcsillapító nyújtotta édes kábultságnak. Cam mellett egyszerűen nem lehetett unatkozni. Minden nap volt valami program, a telefonomat pedig elvette, hogy még csak ne is gondoljak a történtekre. Elég, ha a kezem emlékeztet rá. Azt azonban megtudtam, hogy Kim is tud már „mindent” erről a világról, illetve azt is megtudtam, hogy a szüleim Los Angelesbe utaztak, mert valaki előtúrta apámat, mivel ő építész. Örültem a hírnek, nem aggódnak értem és nekem sem kell miattuk - annyira.

- Egy kis kiruccanáshoz az erdőben mit szólnátok? - vetettem föl az ötletet, amit ők bőszen támogattak. Így másnap korán indultunk, és tőlünk volt hangos az erdő.

Na, bogarak, ennyi. Várom a véleményeket. (L)

Nightfall: 46. fejezet - Fájdalom

Sziasztok! Tegnap egész nap lázam volt, így csak ma tudtam nektek hozni, de mivel ti sem igazán aktiváljátok magatokat, ezért én sem fogok sietni a frissel. Tudom, hogy suli van, de nem is hét közben teszem fel a fejezeteket és van rá egy hetetek (jelenleg bőven több volt), hogy lereagáljátok. Tetszett, nem tetszett ilyenek. Örülök, hogy immáron Ben Vincenttel kiegészülve 28 olvasóm van :] A fejezetről annyit, hogy... Inkább nem is mondok semmit :D A cím valamilyen szinten árulkodó :P Annyit még, hogy innentől lehet, hogy kusza lesz, ha valamit nem értetek, nyugodtan kérdezzetek/szójatok :] (Ja, és mielőtt még valaki belém kötne, nem Steph hű vámpírok. Sírnak, dobog a szívük, csikisek, nem olyan kemény a bőrük ilyenek...) Ha nem nagy kérés, szeretnék 10 kommentet #.# *bociszem* Jó olvasást!

Love, Rami

[Edward szemszöge]

Alice figyelmeztetett, hogy Denaliék ma jönnek, de ezt nem gondoltam volna. Youri egyszer csak megjelent mellettünk, majd Isten tudja milyen ötlettől vezérelve megcsókolt. Ott a tömegben, a barátok és legfőképp a szerelmem szeme láttára. Én mégsem ellenkeztem, csak tehetetlenül álltam, miközben Youri kitartóan ostromolta az ajkaimat. Nem értettem saját magam. Tudtam, hogy itt és most romba döntöttem mindent, maradandó sebet ejtettem azon a személyen, aki miatt bármivé lettem volna, csakhogy a közelében lehessek.

A jelenet láttán Ő kitépte a nyakából az Alice-től és Rosalie-tól kapott láncot, melynek másik része az én nyakamban volt, majd elment. Tom utánarohant, Alice sírva fakadt, Kim pedig épp megtépni készülte Yourit. Tom gondolatai ordítottak a fejemben. Lelki szemei előtt leperegtek a legrosszabb dolgok, amik történhetnek, s közben hallottam, ahogy épp szerelmemet győzködi arról, hogy ne csináljon semmi őrültséget. A másik üvöltő gondolat tulajdonosa Jasper volt. Teljesen kikelt magából, és ha Alice éppen nem készült volna elájulni, ott helyben széttépett volna, én pedig nem ellenkeztem volna. Jelenleg erre vágytam és arra, hogy szerelmem fejébe lássak... Eddig még talán soha nem vágytam rá ennyire.

- Te normális vagy? - kérdeztem, miközben kezeimbe életet lehelve, dühösen eltoltam magamtól.

- De Edward, édesem - mosolygott és az arcom felé nyúlt, amit én erősen megszorítottam. Majdhogynem kiszakítottam. - Hát nem szeretsz?

- Eltaláltad! - köptem felbőszülve, de mielőtt még megindulhattam volna szerelmem után, Kim állta utamat, majd keze lecsapott. Bár valószínűleg neki jobban fájt, mint nekem, de jókora pofont kaptam.

- Seggfej! - ordította, majd köpött egyet, s barátnője után rohant, de Tomba ütközött, aki nem engedte őt ki.

- Imádkozz, hogy ne csináljon semmi hülyeséget - állt elém gyűlölködő tekintettel, és magában elmondott minden alávaló, gerinctelen, senkiházi köcsögnek, a közben szerelmem könny áztatta, meggyötört arca jelent meg előtt. Mintha csak tudna a képességemtől és azt akarná, hogy lássam, mit tettem.

Számunkra a bulinak itt volt vége. Youri persze adta az ártatlant, de amikor egy percen belül majdnem hússzor téptem le a kaját, utamra engedett, így én hagytam el elsőként a csarnokot. De Őt nem találtam. Még az illatát sem éreztem , ami teljesen kétségbe ejtett, hisz' annyira rá voltam már állva erre az illatra, hogy bárhol megtaláltam volna. A parkolóban a kocsim felé haladva pedig teljes lett a rémület. A piros Mini Cooper cabrio ugyanott parkolt, ahol a buli kezdete előtt hagyta szerelmem, s kicsordult egy könnycsepp. Életemben nem sírtam még, talán még kisgyermekként, de azóta soha. Egész idáig...

Beszálltam a kocsiba, de majdnem kettétörtem a kormányt idegességemben. Fájt, nagyon fájt, hogy megbántottam és most nem tudom, hogy mi van vele... Él-e még egyáltalán. S, ha él, akkor hol van, miért nem érzem vérének oly' könnyed és mámorító illatát? Egyszerűen nm értetem semmit. De a jelek szerint Emmett sem akarta elhinni, amit a többiektől hallott, hiszen ő nem látta. Ököllel ütötte az autó ablakát, ami még két hasonló erősségű csapás után megadta volna magát, így inkább kiszálltam a kocsiból, s láttam, ahogy Alice halálra dermedten próbál beszállni a piros autóba, míg az ő Porschéjába Jazz vágódott be, s már ott sem volt.

- Mondd, hogy félrehallottam! - szólalt meg dühösen, a mindig vidám, vicceskedő Emmettnek nyoma sem volt.

- Jól hallottad - válaszoltam alig hallhatóan. - Igen, az történt. Youri megcsókolt és én nem csináltam semmit.

- Hogy lehet ekkora faszkalap öcsém? - kérdezte felháborodva, majd beszállt Jazz BMW-jébe és Alice-t és Rosalie-t követve kifordult a parkolóból.

Csak álltam ott, az autó mellett és számba vettem minden lehetőséget. A családból jelentkező éppen akadna a kivégzésemre, de Carlisle biztos, hogy nem engedné. Tehát marad a Volturi... De előbb meg kell győződnöm róla, hogy él-e még. Ha él, hát akkor az egész létezésem rászánom, hogy kiengeszteljem, hogy jóvá tegyem a hibámat. Mindent elkövetek, csak azért, hogy megbocsájtson, hogy engedje, hogy a közelében legyek élete minden percében. Hogy újra az élere része lehessek. S miközben csak álltam és ezen gondolkoztam, eleredt az eső, valamint teljesen kiürült a parkoló. Csak én voltam és a fájdalmam. Nem tudom, meddig állhattam ott, de a ruhám csurom vizes volt, így beültem az autómba és padlógázzal faroltam ki, hogy hazainduljak. Bár legszívesebben az Ő keresésére indultam volna.


- Ha valami baja lesz a húgomnak, én még Tom előtt téplek darabokra - támadt nekem egyből Jasper, és ahogy megragadott, kis híján kitört az üvegfal, aminek neki paszírozott.

- Jazz - zokogott Alice, mire Jasper elengedett. - Edward, Edward... a jövője eltűnt - folytatta, majd az ajtó kicsapódott.

- Tádááám, Youri Denali megérkezett! - rikkantotta, majd a nyakamba vetette magát. - Ediiii!

Az agyam elszállt és ordítva hajítottam a ház másik felébe , kitörve ezzel az ablakot. Senki nem tudott megállítani - nem is próbált - és az sem érdekelt, hogy Kim valahol az emeleten van Esme-vel és Rosalie-val. Vámpírsebességgel rontottam a lánynak a ház melletti füves részen. Próbált ellenállni, de nem igazán tudott mit kezdeni velem. Idősebb, és ennek köszönhetően erősebb vámpír is voltam. Valamint az sem volt utolsó, hogy előre tudtam a gondolataiból, hogy mit fog lépni, mivel ő nem olyan gyakorlott, mint Alice, hogy bármikor el tudja titkolni előlem a gondolatait. Már majdnem letéptem Youri fejét, amikor Carlisle tette a vállamra a kezét.

- Fiam, ne tedd! Tudd, hogy ki vagy - mondta, mire én már a házban törtem-zúztam.

Nem érdekelt, hogy mit törtem össze. Nem érdekelt, hogy Esme kedvenc asztala, vázája; Alice kedvenc porcelánbabái. Semmi nem érdekelt. Mindent megsemmisítettem, csakhogy enyhítsek a fájdalmamon, de hiába. Gyűlöltem magam. A nappaliban már mindent összetörtem, kivéve egyet. Egy képet, ami újévkor készült. Boldog volt... velem.

- NEM, NEM, NEM! - üvöltöttem, és a falhoz vágtam a képet.

Hogy ne a házat verjem szét, a következő pillanatban már az erdőben végeztem pusztítást. Nagy, húszméteres fenyőket téptem ki a földből, majd hajítottam el. Próbáltam levezetni a magam iránt érzett dühöt és gyűlöletet, de nem nagyon sikerült. Folyton Tom gondolatai és emlékképei jártak a fejemben. Ahogy azért könyörög, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot. Szerelmem könny áztatta arca... egyszerűen elviselhetetlen volt az érzés, hogy ezt tettem. Hogy engedtem Yourinak, hogy megcsókoljon. De nem tudtam ellene tenni, mintha valaki megfagyasztott volna.

De ez nem mentség. Meg kellett volna ölnöm Yourit. Minden miatta van. átkozott kígyó. Nem érdemi meg, hogy éljen. Tudta nagyon jó, hogy mi a helyzet, de neki mégis bele kellett kotnyeleskedni. Dühöm megzabolázhatatlan lett, amikor a rétemre tévedtem. Eszembe jutott az első alkalom, amikor idejöttünk. Izgatottak voltunk mindketten. Ő azért, hogy mit akarok, én azért, mert féltem a reakciójától. Bár okom nem volt rá, hiszen a titkomat már tudta. S amikor megláttam azokat a csillogó szemeket, ahogy átölelt, szapora szívverése, perzselő érintése, forró csókjai... De a rétemet benőtte a gaz, mindezidáig soha nem volt ilyen.

- NEM! - ordítottam, s térdre rogytam. Az eddig is csak lomhán dobogó szívem még lassabb tempóra váltott és iszonyatosan fájt minden egyes dobbanása.


- Kisfiam, kérlek, gyere haza - hallottam meg Esme hangját, majd egy törékeny, női kéz siklott a vállamra. Igen, ez az én „anyám”. Aki még akkor is feltétel nélkül szeret, amikor mindenki gyűlöl.

- Nem lehet - mondtam neki és fejemet lehajtottam.

- Edward, kincsem - kérlelt ugyan azzal a meleg, szeretetteljes hanggal, mintha csak arról lenne szó, hogy üssek már be neki a falba egy szöget.

- Anya, ez... én... Én - próbáltam volna meggyőzni, de nem ment. Nem tudtam kimondani. Jó volt azt hinni, hogy ez nem történt meg, s ha kimondanám, akkor valósággá válna.

- Tudom drágám - sóhajtotta. Gondolatban elmondta, hogy nem büszke rám emiatt, de még azt is szeretettel. Ez pedig az őrületbe kergetett. Én nem érdemlem meg senki szeretetét. - Csak gyere haza - ismételte hangosan, majd az arcom felé nyúlt, hogy megsimítsa, de én elhajoltam.

- Rendben, vissza megyek, itt úgyis csak rosszabb lenne. Bár megérdemlem, hogy fájjon. Rászolgáltam a szenvedésre.

Erre Esme inkább nem mondott semmit, csak elindult a ház irányába, ezzel jelezve, hogy menjek én is. Nehézkesen, de elindultam. Először csak emberi tempóban vánszorogtam, de erről is csak Ő jutott eszembe. Minden csak Rá emlékeztetett, s arra, hogy mekkora barom vagyok; hogy Ő eltűnt és nem tudja még Alice sem, hogy mit csinál, hol van; hogy elveszítettem Őt... Fájdalmat okoztam Neki.

A házban tapintható volt a feszültség. Immár jelen voltak Denaliék is, valamint Kim. Kim? Na ne, elmondták neki, netán meglátta a kis magánakciómat? Gratulálok Edward, tegyél tönkre mindent magad körül. Nem számít. A következő, aki feltűnt, Youri volt, aki fel-alá járkált. Kedvem lett volna letépni a fejét. Tulajdonképpen nem is tudtam eldönteni, hogy rá vagy magamra haragszom a legjobban. Alice már nem sírt, de még mindig Jasperbe csimpaszkodva próbált kideríteni valamit, hogy tudjuk, mi van szerelmemmel.

- Fiam, Laioszék nemcsak azért jöttek, mert hiányoltak. Az egyikőjüknek új ereje van - mondta Carlisle.

- A napokban Yourinak előjött az ereje - mondta Laiosz.

- Chh... Yourinak nincs ereje - fakadtam ki. Az a dög fiatalabb nálam. Tudnék róla... az már előjött volna.

- Hiszen már tapasztaltad - szólalt meg az említett idegesen, még mindig fel-alá járkálva a nappaliban.

- Hogy mi van? - meredtem rá, de a düh újra úrrá lett rajtam. Az ő mesterkedése miatt van ez?! Ha Laiosz és Carlisle nem állnak elém, nekiestem volna - újra. S ezúttal senki nem tudott volna megállítani. Ez megbocsájthatatlan.

- Edward, én sajnálom, de neked is jobb lesz így - mondta mézes-mázosan, de ezúttal nem tudott rám hatni. - Ő ember, én vagyok a hozzád illő - próbálkozott még mindig, de ekkor Kim fölpattant a kanapéról.

- Na, ide figyelj szívecske! Engem kibaszottul nem érdekel, hogy mi vagy, de állítsál magadon! Nehogy azt hidd, hogy ide tolod magad és az lesz, amit akarsz! Hát ki vagy te bazdmeg? Tudod mit, kurvára leszarom ezt is! De ha miattad nem kerül meg a barátnőm, ha valami baja lesz... kurvára szarul fogsz járni! Tudsz te róla bármit is? Tudod te egyáltalán, miken ment keresztül? He? Áh, egy köcsög ribanc vagy! - fejezte be monológját, mire Youri is kifakadt.

- Anyukám, ha még egyszer leribancozol, én letépem azt a kis köcsög fejecskédet, vili? - kérdezte, miközben hirtelen az üvegfalnak nyomta a lányt a nyakánál fogva, mire egy emberként ugrottunk rá, hogy leszedjük Kimről.

- Kapd be, ribanc - szűrte a szavakat összeszorított szájjal Kim, miközben Youri a torkát szorongatta, majd leköpte Yourit. Ez volt az utolsó csepp, s még pont időben hajítottuk a ház másik felébe.

Jazz közreműködésével sikerült leállítani Yourit, Esme pedig Kimet nyugtatgatta az emeleten. Közben Kate-től megtudtam, hogy mi a húga képessége: döntésképtelenné tesz, nem tudod mit tegyél, hogy mi a jó és mi a rossz. Ezért nem tudtam semmit tenni, mert káoszt csinált az agyamban, és azt is elmondta gondolatban, hogy Kim is tudja, hogy mi a helyzet velünk. Részleteket nem akart tudni. Arra pedig már rájött egy ideje, hogy valami nem stimmel velünk és a mai akciónk után biztossá vált, hogy valami furcsaság van körülöttünk.


Tehát Youri rajtam kísérletezett. Hogy ez engem miért nem nyugtatott meg? Csak egyre dühösebb lettem, most még jobban szét akartam tépni. De az nem volt tiszta, hogy akkor legutóbb miért tudtam „blokkolni” a képességét? Talán az én képességem nem engedi olyan egyszerűen... De ez most nem érdekelt. Csak az foglalkoztatott, hogy valami biztosat megtudjak arról a személyről, aki számomra mindennél fontosabb. Viszont Alice továbbra sem látott semmit. Ez pedig nem volt valami jó, ahogy az sem, hogy ez az egész helyzet váratlanul érte. Nem látta Youri akcióját, nem látta, hogy Ő el fog tűnni, sőt... ezzel kapcsolatban semmit.


Nap nap után hívogattuk a mobilját, de nem vette föl és az SMS-einkre sem válaszolt. Pedig Alice és Kim szinte óránként próbálkoztak, hátha. Amióta elment, az egész családra mély letargia telepedett, amin még Jasper sem tudott segíteni. Denaliék pedig azt mondták, maradnak, amíg nem kapunk valami életjelet, és segítenek ahol csak lehet. Alice és Kim a telefonon lógtak, Jasper a vízeséshez menekült, Carlisle a munkába temetkezett, Esme, Kate, Rosalie és Tanya a konyhában tüsténkedtek Emmettnek és Kimnek készítettek horribilis mennyiségű ételt. Emmett non-stop vámpíros filmeket nézett, a többiek pedig mikor mit csináltak.

Én nem tudtam sokáig a házban lenni. Kínzott a hiánya. Egyszerűen nem tudtam már nélküle élni. Amikor eőször megláttam az ebédlőben, amikor egymás szemében kerestük a válaszokat a kérdéseinkre, kislányosan csengő hangja, a mosolya, az állandó hajtúrása, a csókjai, teste közelsége... Mindez ott volt a fejemben. Beleégette magát a tudatomba. Ha jól tudom, ez nálunk is úgy van, mint a Quileute törzs farkasainál. Imprinting. Amikor megtalálod azt, aki mellett úgy érzed, mindent megtennél, csak Ő boldog legyen. Azt mondják, hogy ez csak pszichés dolog, de éppúgy testi is, és hogy úgy fogalmazzak, a lelked lesz szerelmes egy másik lélekbe, s a két lélek ha összekapcsolódik életük végéig közös táncot járnak.

Ez az, amit én - hála Yourinak - elszúrtam. leállítottam a zenét, s a tánc megszakadt. Megbántottam. Még mindig a fülemben csengett Kim első és utolsó „beszélgetése” Yourival. „Tudsz te róla bármit is? Tudod te egyáltalán, miken ment keresztül?” Egyből eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor álmában Lucas nevét hajtogatta sírva, és a Valentín nap, amikor meglátta a tévében, hogy újra elővették azt az ügyet.

Aztán újra bevillant Tom. Ahogy szerelmem könny áztatta arca járt a fejében... A düh és a fájdalom hatására újabb hatalmas pusztítást végeztem az erdőben. De ez még a jobbik eset volt. A szobámban majdnem mindent megsemmisítettem. A ágyon, a kanapén... az egész szobában ott volt az illata. A gitáromon, ami még mindig az ágy mellett volt...

De két napi folyamatos dühöngés után Kate és Tanya leállítottak. Nem engedték, hogy további pusztításokat végezzek az erdőben, de valamivel le kellett kötnöm magam. Esme kedvenc dolgainak megsemmisítése is csak lelkiismeretfurdalást okozott, így a inkább, mégis bezárkóztam a szobámba. Kedvem lett volna összezúzni a zongorát, amin utoljára neki játszottam. Majd mégis úgy döntöttem, hogy leülök játszani... Csak úgy, ami jön. Ennek az lett a vége, hogy írtam egy „dalt” és azt játszottam napokon keresztül egyfolytában, megállás nélkül, és az Ő képe lebeett a szemem előtt. Tulajdonképpen a hiánya ihlette.

A többiek gondolatai szinte teljesen kiszorultak a fejemből, csak néhány dolog jutott el a tudatomig, mint például, hogy szerelmem szülei elutaznak. Leslie eredetileg építész és most valaki előtúrta őt, Trix pedig megy vele, hisz rá is szükség lesz. Valahol örültem neki, így több időnk lesz megtalálni a lányukat. Valamint Kim néhány gondolata is a tudatomba férkőzött. Többek között valami, amiben szerepelt egy óriási farkas... Aztán valaki másé, amiben szerepelt egy egyezség... S közben Carlisle valakibe életet akart lehelni... Sikertelenül.

Edward ezt játszotta:


The Denali Coven:


Na, remélem tetszett és ha nem nagy kérés, komit (10) #.#

Nightfall 45. fejezet - Egy utolsó buli nyár előtt

Heloszia mindenkinek :D Nos, így a suli első napjai után gondoltam felteszem nektek a harmadik füzet utolsó fejezetét. Igen, betelt a harmadik füzetem is :D Nemigazán szeretnék semmit mondani a fejezetről, csak annyit, hogy nem ér kinyírni és szeretnék sok komit, hogy szerintetek hogyan tovább :) Azt mondom, vágjunk bele! Jó olvasást! A fejezethez ajánlatos megnézni őket: [Zene a rockyhoz: http://www.youtube.com/watch?v=cLnZAUNRGwE ]
[Részlet egy filmből: http://www.youtube.com/watch?v=O7WOk69UQWg&feature=related ]
[Újabb részlet a filmből (02:54-től kell nézni): http://www.youtube.com/watch?v=UEcIOgvvdg4&feature=related ]
[Zene a lambadához (szerintem ismeri mindenki, mást akartam, de nem találtam jútúbon): http://www.youtube.com/watch?v=5AfTl5Vg73A ]

Love, Rami

Hirtelen megérintette valaki a vállam, ezzel teljesen rám hozva a frászt. Mellettem Kim is megrémült. Vettem egy mély levegőt, s mielőtt még ő szólalt volna meg előbb, dühösen hátra fordultam, hogy elküldjem a halálba.

- Te mégis mit művelsz? Normális vagy? Mit ijesztgetsz? - mordultam rá. - Akarsz valamit, akkor szólj, de ne így a semmiből előbukkanva állíts meg, ezzel rám hozva a frászt.

- Hé, nyugi már - szólalt meg a pasi. Huszonöt év körül lehetett. Szőkés haja összeborzolva, szemei sötétek és nyakában egy fényképezőgép lógott.

- Ki vagy te? Mit akarsz? - kérdezte Kim.

- Én vagyok, vagyis leszek itt a fényképész - mondta mosolyogva. - Csak ahogy megláttalak titeket... Csinálnék egy-két képet rólatok, itt a vörös szőnyegen. Úgy néztek ki, mint valami elbaszott grunge-ikrek - folytatta.

- Kösz, ezt ma már harmadszor hallottuk - fintorogtam. Miért kell ebbe állandóan belekötni? - tűnődtem.

- Nem tetszik? -lendült volna be Kim. Nem szerette, ha a kedvenc korszakunkat valaki leszólja. Legtöbbször azt hiszik, csak divatpicsáskodunk. De amikor elkezdünk Matt Lukinról, Mark Armról és a többiektől beszélni, mindenki csak néz ránk hülyén, hogy most akkor hogy is vagyunk...

- Mi bajotok van? - nézett ránk értetlenül, hogy állandóan nekitámadtunk. - Csak egy képet szeretnék, aztán majd Alice-szel továbbítom.

- Oké - sóhajtottam. - De nem szeretném viszontlátni magunkat a neten!

- Rendben - mondta meggyőzően. - Akkor álljatok a sima fehér „fal” elé, mert ugye grunge, meg ne reklámozzunk. Álljatok ahogy akartok, csak adjátok magatokat - adta ki az utasításokat.

Mivel az eső nem esett, csak a szél fújt kicsit, levettük a kapucnit, én megborzoltam a hajam, majd Kimmel az oldalamon a fehér falhoz sétáltam. Semmi póz, csak beálltunk, Kim csak állt mellettem, leeresztett kezekkel, míg én a hátam a nagy fehérségnek vetettem karba tett kézzel. Leónak tetszett - idő közben megejtettünk egy gyors bemutatkozást - és ennek örömére egy jó pár képet csinált. Végül a nagy munkát az én telefonom szakította meg az iszonyatos gitárnyúzással. Mire sikerült i kiszednem a telefont a zsebemből, a zene beindult, Kimmel és Leóval együtt. Ezt kellett volna lefényképezni.

A kijelzőn Alice neve villogott és már előre tudtam, hogy miért hív. Azért, hogy hol vagyunk már, mert „idő van”. Vettem egy mély levegőt és széttoltam a telefont.

- Hol a francba vagytok? - kezdte köszönés nélkül. - Az Isten szerelmére, mindjárt kezdődik a verseny, hát elveszett az időérzéked? Komolyan, én megőszülök, ami érdekes lenne az én esetemben - háborgott. - Szóval, mi olyan fontos, hogy nem jöttetek utánam? - vont kérdőre.

- Neked is szia, Alice! - mondtam gúnyosan. - De kérlek szépen, Leót, a te drága fotósodat cseszd le, mert ő állított meg minket, hogy lefotózzon - adtam elő neki.

- Ó, de az hogy lehet, hogy nem láttam? - kérdezte.

- Hirtelen elhatározásról hallottál már?

- Az lehet - tűnődött. - Na, de iparkodjatok!

- Indulunk is - mondtam, s azzal összetoltam a telefont. Elköszöntünk Leótól, fölkaptuk a táskáinkat és már indultunk is a csarnokon keresztül az öltözőbe.

Rockyval kezdünk, így mindenki már abban a ruhában feszített. Mi voltunk a harmadikok, így már az első fellépők kivonulásával egy időben beálltunk mi is a helyünkre - a többi diák, szülők és tanárok közé - és végignéztünk egy hip-hopot és egy modern táncot. Egyikünket sem nyűgözte le nagyon, persze az osztálytársak - akik nem táncoltak -, barátok és szülők nagyon odavoltak érte. De csak aztán jöttünk mi...

Szépen a lányokkal besétáltunk a kijelölt helyre, s közben elindult a zene. Az ide-oda lengő copfok egy része kibomlott, köztük az enyém is - ugyanis Alice mégis összefogatta. Levetkőztük a jó lány álcát. Majd a fiúk pont akkor futottak a parkettre, amikor a zene beindult, körülbelül tíz másodperc után, és már húztak is magukhoz egy táncra. Pörgős volt, iszonyat pörgős és minden bökkenő nélkül ment. Mosoly, szemkontaktus, tartás és a kellő felszabadultság. Ahogy néha-néha a „zsűri” felé pillantottam, az arcukon hatalmas mosoly ült és a nézők is csodálkozva nézték, hogy mit művelünk. A zene hatása mindenkin meglátszott. Ki a fejével bólogatott, ki a felsőtestével mozgott, de volt aki a lábával dobolt.

A két perces szám végeztével lihegve hajoltunk meg - hiába volt rövid, mozgalmas volt -, majd összekapkodva az eldobált sálakat szaladtunk is vissza az öltözőbe szusszanni és átöltözni.

- Huh, hát ez eszméletlen volt - ujjongtunk.

- Jaj, annyira izgultam - mondta Amy nagy sóhajok közepette - hát még én mennyire izgultam-, de már perdült is át a másik ruhába.

Igaz még volt időnk, míg újra mi jöttünk, de jobbnak láttuk egyből átöltözni. Mindenki egy picit megpihent, feltankoltuk magunkat vízzel és lelkiekben készültünk a következő táncra.

- Mi miért nem tudunk Beyoncéra vagy Rihanna-ra táncolni? - nyavalygott Cathy, Nicol egyik alattvalója.

- Mert azzal nem nyernénk, te szerencsétlen - morogta Leila velem szemben ülve, mire én halkan felnevettem.

Ami ennél is viccesebb volt, az a fiúk látványa. Alice úgy gondolta, hogy a nadrág mindenkinek fekete legyen. Ez idáig rendben is volt, de azok az ingek... Amikor a szüleink voltak fiatalok, akkor ez még teljesen normális volt. Még szerencse, hogy úgy egyeztünk meg, hogy leveszik tánc közben és trikóban fognak táncolni. ha nem így lenne megbeszélve, az egészet cseszhetnénk, mert elröhögnénk. A mi ruháink meg hát, hogy úgy mondjam, nagyon lambadásra sikeredett. Természetesen minden színben pompáztak, és a szoknyák egy forgás alkalmával mindent megmutattak volna, ha nem úgy varrattuk volna, hogy legyen hozzá varrva egy plusz anyag, ami olyan, mintha egy bugyi lenne.

- Oké, mi jövünk - szólt Lex, amikor az előttünk lévő osztályt megtapsolták a cha-cha-cha után.

- Akkor vessük be magunkat - mondtam. - legyetek szexik!

- Én mikor nem vagyok az? - heherészett Nicol.

- Nem ribancosat mondott - szólt oda Kim.

- Na most van kuss! - álltam közéjük. - Tánc! Nem hajtépés!

Kimentünk a „parkettre” és minden úgy volt, ahogy annak lenie kell. A közönségünk újra teljesen ledöbbent, a fiúk levették a nevetséges ingeket, a testek egybeolvadtak, a szoknyák pörögtek és minden ami kell. Láttam, ahogy Oli simán lop egy-két csókot tánc közben szerelmétől, akárcsak Emmett Rosalie-tól. Mivel mi közvetlen a „zsűri” előtt voltunk, nem tartottam jó ötletnek ezt a játékot. Csakhogy Edwarddal nem egyformán gondolkozunk. Egy igen izgató résznél egy édes csókot adott, mire az én arcom lángra lobbant. De szerencsére nem sokáig tartott már, a zene elhalkult, minket pedig megtapsoltak.

Mrs. McKenzie ujjongva jött utánunk az öltözőbe és agyba-főbe dicsért minket és vagy harmincszor elmondta, hogy biztos, hogy mi fogunk nyerni. De végül hagyott minket átöltözni. Senki nem a rockys ruhát vette vissza, így én sem. A szexi lambadásat beraktam egy szatyorba, hogy anyáék hazavigyék, a másikat pedig a kocsiba akartam vinni, mivel az még fog kelleni. Kimmel és Edwarddal az oldalamon kerestem meg a szüleimet, akik szintén nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire jó volt a mi produkciónk. Természetesen apám azt sem felejtette el megjegyezni, hogy hogy nézünk ki Kimmel. Soha nem szerette, ha így öltözök, engem meg nemigazán tudott érdekelni. Kivittük a ruhákat, majd visszasétáltunk az eredményhirdetésre.

- És a táncverseny nyertes csapata... a HouseRule csapat! - rikkantotta Emma, a diákelnök, mi pedig sikítozva fogadtuk a hírt. - Kérem, a „csapatkapitány” jöjjön ki a díjért! - mondta és én odasétáltam és átvettem tőle az oklevelet, valamint a hatalmas tortát, majd kaptam két puszit is tőle.

Amíg Alice és Rose a csarnokban az utolsó simításokat végezte, mi Mattie-vel kiegészülve beültünk a Starbucksba. Mattie nem akart se hazamenni, sem egyedül kocsikázni másfél órán keresztül, mert Oli elment összeszedni a bandát, valamint beállítani a cuccokat a csarnokban. Vele is megbeszéltük, hogy lesz egy közös nyaralás, csak mi, barátok - az én szüleim jönnek, de az mellékes, ők külön lesznek, remélhetőleg. Meglepődtem, amikor Mattie egyből belement. de az a másfél óra hamar elment, így visszaautókáztunk a sulihoz.

- Na, megyek öltözni a kocsiba - mondta Mattie, és Kimet mozdulásra ösztökélve megveregette a vállát, hogy ki tudjon szállni.

A kis vörös példáját követve, mi is a kocsiban öltöztünk át. Áldottam Emmettet a sötétített üvegekért, bár már úgyis szürkület volt. Kim még nyávogott egy sort, hogy miért nem veheti föl a tornacipőt, hogy miért kell „gyilkos” magassarkúban lennie, mire nekem két indokom volt. Az első, hogy azért, mert szolidaritást kell vállalnia. A második pedig Alice, mert ha megjelenik előtte tornacipőben, élve megnyúzza. Már épp készültem további érvekkel előállni, de ekkor az ezüst Volvo beállt mellém, majd Edward kinyitotta a Cooperem ajtaját. Rosszfiús mosollyal az arcán segített ki a kocsiból, majd átkarolva a derekam indultunk el a fotós felé.

- Hey, a Nirvanas lány - vigyorgott Leo, amikor Edwarddal a jobbomon elé sétáltunk.

- Szia Leo - köszöntem mosolyogva.

- Csini vagy - jegyezte meg. - Mondjuk a kemény grunge stílusban is nagyon ott vagy - viccelődött, mire Edward megfeszült.

Leo elkattintotta a gépét háromszor, jó bulizást kívánt és már mentünk is a csarnokba. De Edward reakciója nem fért a fejembe.

- Te féltékeny vagy - mondtam és a kérdés valahogy kijelentés lett.

- Mi, én? - kérdezte, és zavarát köhögéssel leplezte. - Én nem vagyok féltékeny - bizonygatta, inkább magának.

- Edward, Leo meleg - kuncogtam. - Komolyan, ki is a gondolatolvasó?

- Inkább keressük meg Alice-t - terelt.

- Ez csak természetes Mr. Cullen - nevetgéltem és belé karoltam.

Alig tíz perc elteltével a színpadon megjelent Oli és a bandája. Az iskola apraja-nagyja kíváncsian várta a koncertet, én pedig emlékezetembe idéztem a születésnapomat és az akkori kis koncertet. Reméltem, hogy most is hasonlóan jó koncertet fognak adni. De mint megtudtam, csak öt-hat számot fognak előadni, aztán átveszi a helyüket a DJ és a változatos zenefelhozatal.

Ismét megállapítottam, hogy Olinak nem mindennapi torka van. Őszintén szólva, nem nézném ki a srácból, hogy egy deathcore vagy metalcore banda énekese lenne. Elképesztő a srác. Koncert közben Tom zavart meg minket a nagy - tűsarkús, fejrázós - tombolásban Mattie-vel, Kimmel és Leilával.

- Szia Mattie - köszöntötte barátnőmet Tom, majd adott neki két puszit.

- Tom - vigyorgott rá. - Nézd, ki tombol velem a bátyád elmebeteg, de mégis lenyűgöző és fantasztikus muzsikájára - mondta és felém fordította.

- Rami, szia - ölelt meg köszönés közben. - Olyan régen láttalak! Hát ezt érdemlem én? - viccelődött, de nem engedett el.

- Csaknem hiányolt a kis matrica? - nevettem el magam. - Egyébként meg te sem nagyon jelentkeztél - morgolódtam.

- Valószínű, hogy majd fölhívlak telefonon, hogy „Hé Rami, gyere már át dumálni...” - mondta. - Aztán majd Edward leveri a fejem, hogy hajtok rád - panaszkodott.

- Sykeséknál a hülyeség genetikailag kódolva van, vagy csak ti ketten vagytok ilyen gyagyásak a bátyáddal?

- Érzem, hogy imádsz - vigyorgott a kék szemű, ifjabbik Sykes. -Szóval, azt mondod, Edward nem a börtönőröd?

- Én sohasem tagadtam, hogy oda vagyok érted - viccelődtem én is. - Igen, látod most valahol? - kérdeztem, és körbenéztem. - Én nem látom, ugyanis valahova eltűnt.

- Jól van, jól van. Igazad van, hívhattalak volna - adott nekem igazat kelletlenül.

- Na és, mi újság? Hallom, jössz a mi sulinkba - vigyorogtam, mire ő megforgatta a szemeit.

- Kinyírom a bátyám, ez meglepetés lett volna - bosszankodott. - De amúgy ja, jövök át ide.

- És, az ifjú padavannak sikerült valakit becserkésznie? - kérdeztem, ha már magától nem mondta.

- Nem.. én nem vagyok akkora sármőr, sem olyan szerencsés, mint Oli - mondta sóhajtv, és kezeit a zsebeibe süllyesztette.

- Íme a pesszimizmus mintaképe. Jaj Tom, olyan lökött vagy. Mondd meg nekem, hogy a bátyád miben jobb, mije van neki, ami neked nincs?

- Barátnője?

- Hülye - löktem meg, és nem akartam erről többet beszélni. A hely nem volt alkalmas a lelkizéshez.

Idő közben Edward is visszatért, nyomában Emmettel. Esküdni mertem volna, hogy Em be fog valamit szólni, de nem, úgy ahogy Tom sem tágított mellőlünk - amit szintén biztosra vettem, hogy eltűnik. Aztán a koncert is véget ért, és Oli, tocsogva az izzadtságban, csatlakozott hozzánk. Elújságolta, hogy nyáron már rendes koncertjük is lesz, mégpedig Olympiában. Mindannyian gratuláltunk neki, majd ő elment átöltözni, a DJ pedig elfoglalta a helyét, és elkezdődött a buli.

Oli és Mattie, Kim, Tom és Emmett, mind velünk voltak, Nem értettem, utóbbi hogyhogy nem Rosalie-val van, de nem sokat filóztam rajta. nem hagyták. Ha éppen nem a hatalmas embertömegben táncoltunk, akkor a „Kinek-mik-a-tervei-nyárra?” témát tárgyaltuk ki. Koncertezés, fesztivállátogatás, nagyi, nagybácsi-nagynéni, tengerpart, wellness és ilyenek. Ahogy hallgattam, mindenkinek tartalmas nyara lesz. A fesztivál, illetve koncert hallatán Kimmel fülig szaladt a szánk, és már láttuk is magunk előtt Nórit, a mi sátrunkat - a szüleink is szoktak jönni, csak mi Nórival, és aki még hozzánk csapódik, szoktunk valahol máshol, külön sátorban lenni, így olyan, mintha külön lennénk. Láttuk a nagyszínpadot, a hangfalakat, az óriási sártengert, amiben dagonyázunk és így tovább...

A DJ a pörgős pop és disco zenéken kívül lassú zenéket is játszott, amire minden pár büntetlenül andaloghatott és enyeleghetett, miközben a felügyelőtanárok próbáltak minden feltűnést kerülve őrizni a rendet és próbáltak beolvadni a tömegbe. Egy-egy alkalommal Tom megpróbált tánra hívni, de Edward miatt inkább nem mentünk. Pedig csak barátok vagyunk Tommal, sőt ez még erős kifejezés is. Inkább haverok vagy ismerősök, akik jókat tudnak beszélni egymással. Végül már Edward is belendült, de ő nem kérdezte, hanem mondta, hogy megyünk táncolni. Mattie és Oli is eltűntek, Emmett is köddé vált és rögvest utánunk Tom is táncba invitálta Kimet.

Edward jól behúzott a tömegbe, majd szorosan magához húzva táncoltunk. Nem értettem, mi baja. Honnan ez a hirtelen jött féltékenység? Először Leo, most meg Tom. Egyik nagyobb őrültség, mint a másik. Leo meleg és csodálkoztam is, hogy erre Edward, a gondolatolvasó vámpír nem jött rá. Tom meg Tom, ő a kis matrica, egy ismerős, akivel jókat lehet beszélni.

- Min agyalsz? - kérdezte „halkan”, már amennyire egy ilyen helyen lehet halkan beszélni.

- Most? Most azt próbálom megfejteni, hogy honnan ez a fene nagy féltékenység - adtam meg a választ.

- Én nem vagyok féltékeny - bizonygatta.

- Jaj Edward... ezt még te sem hiszed el - mondtam, és mélyen a szemébe néztem.

- Jó, talán egy kicsit - vallotta be. - Csak félek, hogy elveszítelek - bökte ki.

- Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam - mondtam, és egy apró csókot leheltem ajkaira.

A szám már a vége felé járt, amikor egy velem egy magas, hosszú fekete hajú, tőlem egy-két évvel idősebb lány lecövekelt mellénk szikrázó mosollyal az arcán, mire Edward kővé dermedt. Egyből tudtam, hogy ki az, Edward belém kapaszkodott, mintha arra várna, hogy támaszt nyújtsak neki. A lány pedig csak vigyorgott.

- Úgy hiányoztál - mondta ez alatt a pár másodperc alatt, majd Edwardot magához rántva megcsókolta.

Hirtelen a sírás fojtogatott. A helyzet teljesen abszurd volt és Edward egy pillanatra sem tiltakozott. A másodperc töredék része alatt határoztam el magam, s ezzel egyidejűleg cselekedtem. Nyakamból kiszakítottam a láncom és a földre dobtam, majd célba vettem a legközelebbi kijáratot, miközben Tom próbálta az utamat állni. De én csak törtettem előre, mit sem törődve a csuklóm köré fonódó erős marokra, ami visszatartani próbált.

- Kérlek - könyörgött, hogy ne menjek el. - Hazaviszlek meg bármi, csak kérlek, ne csinálj semmi őrültséget - rimánkodott maga felé fordítva, s láttam, hogy gyönyörű kék szemeiben könny csillogott.

- Tom, hagyj elmenni! - mondtam zokogva.

- Kérlek, csak ne csinálj semmit - ismételte, majd kezei lehullottak rólam, immáron kint a csarnok előtt, a szemerkélő esőben.

- Nem ígérek semmit - mondtam, azzal rohanni kezdtem a parkoló felé.

Vége. A jóslatom valóra vált. Nekem lett igazam és nem Alice-nek. Nem kellek neki. Eddig tartott az „örökké”. Ennyit ért a szava, hogy így szeret, úgy szeret, hogy én vagyok az egyetlen. Persze, én naiv idióta meg benyeltem neki mindent. Hogy lehettem ekkora barom? De mégis mit tehettem volna? Én szerettem, én szeretem őt.

fejemben az öngyilkosság összes fajtája megjelent, de a begyógyszerezés és a pia, az én drága fütyülősöm tűnt a legszimpatikusabb megoldásnak. A többi túl fájdalmas és nekem mára épp elég volt ennyi. Bár mi lehet a testi fájdalom, a mostani lelkihez képest? Ennél mi fájhat jobban? Mi lehet annál rosszabb, ha a szerelmed a szemed láttára csal meg? Az, ha meghal? Nos, ezen is túlestem... Életem szerelmei mind itt hagytak. Lucas meghalt, Edwardnak pedig nem vagyok elég jó. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy egyedül fogok megöregedni. De miért? Miért pont velem cseszekedik az élet?

A parkolónál azonban úgy éreztem, nem mehetek haza, mert biztos, hogy valamelyik fán kötöttem volna ki. Nem is rossz ötlet. De újra éreztem a késztetést, hogy menjek az erdőbe. Sőt, mintha valaki a fülembe suttogott volna, hogy vessem magam a fák rengetegébe. Levettem a magassarkút, majd bizonytalan léptekkel elindultam. A késztetés, hogy menjek oda, mindennél nagyobb volt. Mintha hipnózis alá kerültem volna, de nem érdekelt, csak szabaduljak Edward emlékétől. Ez volt minden vágyam, felejteni és megszűnni létezni.

Könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon, még akkor is, amikor beléptem az erdőbe. Közben Edwardot mindenhova kívántam és elmondtam magamat gondolatban minden hülye, naiv picsának. Hogy gondolhattam, hogy majd pont én fogok kelleni neki... Átverve éreztem magam. Még Alice is hazudott. Úgy éreztem a szívemet valaki kirángatta a bordáim alól és puszta kézzel szétnyomta volna, majd szana-széjjel szaggatott volna, apró, pici darabokra, s mindezt jó lassan, hogy biztos legyen a fájdalom. Közben már vagy négy-öt méterre bent voltam az erdőben, a talaj cuppogott meztelen lábam alatt, d amikor megálltam, mert a késztetés abbamaradt, és felnéztem az képtelenség volt. Nem hittem a szememnek, a szívem ötször gyorsabb tempót diktált és megdermedtem.



Leo, a fotós :D

És itt a vége! Komit kérek pirinyóim :)