Nightfall: 49. fejezet - Gyűrű + Díj

Sziasztok!

Gyerekek, nem vagyok megelégedve a teljesítményetekkel! Két hét alatt 3 nyamvadt komi? Ez most vicc? A napokban valaki azt mondta, csináljam azt, hogy addig nincs friss, amíg össze nem gyűlik x komi... Nekem nem tetszik az ötlet, de bajok lesznek itt még. Amint látjátok, eléggé komicentrikus vagyok, hát hogy a fészkesbe ne lennék az, mikor ebből tudom, hogy mi tetszik nektek és mi nem.

Na mindegy. Ezért nem mondok a fejezetről semmit!

Viszont kaptam egy díjat Aishától :D A föggővégek imádója blog díjat *ördögi kacaj* Az szent, hogy a mostani fejezeteknek a vége idegtépő :P No mindegy, köszönöm a díjat ^^

Love, Rami

[Rami szemszöge]:

Már egy jó ideje baktattunk, de még mindig nem tudtam, hogy hova akar vinni ez a három eszement, de imádni való, misztikus személy. Nem mintha ellenemre lett volna, hisz' még az idő is jó volt, ami ugyebár Forksban ritka számba megy, de azért jó lett volna tudni, hogy mikor érkezünk meg.

- Hah Cam, mikor érünk már oda? - rágtam a fülét.

- Mi az, nem bírja a lábad? - heccelődött.

- Ó tényleg, nagyon jó ez a cipő, picit sem nagy - mentem bele a játékba. Nem engedték, hogy tornacipőben vágjak neki az erdőnek, így Cam még indulás előtt beugrott a városba, a túraboltba, nekem bakancsot venni. Egy picikét lötyög benne a lábam...

- Tudtam én, hogy tetszeni fog, és tökéletes lesz - mondta vigyorogva. - Egyébként a senki földjére megyünk. Mondhatni, a Quileute - vámpír határra. Tüzet rakunk, a hátizsákomban van szalonna meg kenyér, úgyhogy jó lesz - mondta, majd rám kacsintott, s vérvörösben játszó szemeiben izgatottságot véltem felfedezni.

Még egy negyed órás séta után megérkeztünk a célunkhoz. Már volt egy kis megszenesedett fa, annak jeléül, hogy már nem először sütögettek itt. A fák elég ritkásak voltak, átsütött a nap közöttük. A hely afféle zsákutca szerűség volt, egyik oldalról nagy sziklák vették körül. Az egyik alól egy kis patak folydogált. Tök furán nézett ki, de a hely maga nyugalmat sugárzott.

- Fiúk, mi most komolyan fényes nappal akarunk szalonnát sütni? - tettem föl a kérdést, mire mindhárman megtorpantak.

- Igazad van - bólogatott Cam. - Tudjátok mit? Azt mondom, menjetek, fedezzétek föl a környéket, én addig itt maradok, előkészítem a kaját, a tüzet meg ilyenek - mondta.

- Helyes! - vágta rá Nick vigyorogva és önállósítva magát, útjára indult.

- Na, mi is menjünk? - kérdezte Lucas, s közben oldalra döntötte a fejét, hogy lássa az arcom.

- Ez nem kérdés - válaszoltam vigyorogva. - De várj, cipőcsere!

- Nem mondod, hogy becsempészted a táskába a tornacsukád?! - csodálkozott Cam, amikor a nagy tatyóhoz sétáltam.

- Gondoltad, hogy majd ebben leszek? - forgattam meg a szemeim, s közben felhúztam az imádott tornacipőmet, mit sem törődve a rám leselkedő pocsolyákkal és sárral.

Visszasétáltam Luke-hoz, majd kéz a kézben nekivágtunk a rengeteg erdőnek. A jó időnek hála az állatok sem rejtőztek annyira el. Jó, a pumák és a hegyi oroszlánok, meg a medvék nem szaladgáltak mellettünk, de a madarak előjöttek és láttunk egy-két őzet is.

- Jól érzed magad? - kérdezte Lucas hirtelen.

- Azt hittem, ez nyilvánvaló - kacérkodtam.

A mérhetetlen öröm, hogy Lucas él, és az Edward iránti mély gyűlöletem lehetővé tette, hogy szeressem Lucast, még ha nem is úgy, mint régen. De ő legalább viszontszeret, s a jelek szerint elfogadta, hogy még ha tiszta erőmből is próbálom tagadni, de Edwardnak is jutott még hely a szívemben. Amiokor ezen gondolkozok, fel szoktam tenni magamnak a kérdést: Lehetek szerelmes egyszerre két valakibe? A baj csak az, hogy választ nem kapok rá senkitől.

- Nem ér incselkedni - nevetett, majd váratlanul lecsapott ajkaimra.

Olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha ez lenne az első csókom. Furcsa volt leküzdeni a gyomromat vagdosó szilánkok hadát, amit mások úgy mondanak: pillangók repdesnek benne. Úgy éreztem hirtelen, hogy nem én uralom a testem. Az együtt töltött napok csak még erősebbre szőtték a köztünk lévő szálakat, s felerősítették a régieket, melyek már szétfoszlóban voltak. Így történhetett meg, hogy automatikusan visszacsókoltam, s a nyakába csimpaszkodtam. Ám ez utóbbi kevésbé volt kellemes, mert közben elfeledkeztem a Cam által bekötözött kezemről, s ennek jeléül felszisszentem.

- Jaj, ne haragudj! Én csak... olyan rég vágytam rá, hogy újra megcsókolhassalak - kért bocsánatot, mire én az ép kezemmel befogtam a száját.

- Látod ezt? - kérdezte tőle, felemelve a jobb kezemet. - Nos, te is láttad, hogy mit műveltem szegény Gibsonnal és hallottad, illetve láttad is a röntgenfelvételen, hogy el van repedve néhány csontocskám, illetve a húrok egy picit durván felsértették a kezemet, ennek köszönhetően még mindig be van kötözve. Szóval egyáltalán nem volt ellenemre a te kis csókod, mivel visszacsókoltam. Ámbár a kézfájás... na azt kihagynám - fejeztem be monológom, mire ő a karjaiba kapott.

- A „Lucas, olyan hülye vagy!” hol marad? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Lucas, olyan hülye vagy! - mondtam nevetve, mire ő egy pici puszit adott.

- Na, de meenjüünk toováább - nyújtottam el a szavakat, majd Luke a lábamra állított.

Nem sokat mentünk, csak egy kicsit kevésbé sáros és bozótos helyet kerestünk. Komolyan, áldottam az Egyesült Államokat, amiért ekkora összegeket fektet a szúnyogok kiirtásába. A hely, ahova megérkeztünk, hasonlított ahhoz a réthez, de itt virágok nyíltak mindenhol. Nem tudtam, mi a célja ezzel, de olyan furcsa érzésem támadt. Úgy éreztem, nem csak úgy jöttünk ide. Jól éreztem.

Luke hirtelen nyugtalanná vált, majd letérdelt előttem.

- Yannis Ramóna Frill, hozzám jössz feleségül?

Ahogy kimondta, mellettem pillangók repültek a magasba, én pedig leblokkoltam. Körülbelül olyan állapotba kerültem, mint amikor az iskola melletti erdőben megpillantottam őt. Arca várakozó volt, szemeiből aggodalom sugárzott. Fiatalnak, túl fiatalnak éreztem ehhez magam, de az eltelt napok fényében nem tűnt rossz ötletnek. Az érettségi pedig nincs is olyan messze, maximum Londonba megyek tanulni Andrew-hoz, hogy a szüleimnek ne legyen semmi baja. Hisz' ha igent mondok, azzal névre szóló belépőt kapok egy misztikus világba, ahonnan nincs kiút.

- Szóval, mit válaszolsz? - kérdezte reménykedve.

- Igen - suttogtam, mert féltem, hogy elcsuklana a hangom, s szemeimbe könnyek gyűltek, de arcomon látszott, hogy nem a szomorúságtól.

Lucas felhúzta a bal gyűrűsujjamra a gyűrűt, s egy lágy csók után szorosan magához vont, nekem pedig újra üvegszilánkok ezrei kezdték vagdosni a gyomromat.

Luke szinte repdesett az örömtől, én pedig nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogni és őt ölelni. De egyszer vissza is kell menni, mert ugyan még a tájra nem kezdett leszállni a szürkület, de egy ideje már távol voltunk, és el kell újságolni a fiúknak is, így Nick keresésére indultunk.

Mire nem jó, ha valami láthatatlan kapocs, valami misztikus dolog köt össze valakivel. Luke teljes nyugodtsággal vágott át az erdőn, mintha tökéletesen tudná, hogy hol van Nick. Valószínűleg így is volt. Mi sem bizonyította volna jobban, minthogy előttünk egy tíz méterre megpillantottuk őt, de nem egymagában. A mosoly ugyan az arcomra is lehetett volna tetoválva, annyira levakarhatatlan volt, így az sem tudta lefagyasztani, hogy az a valaki Kim volt, Nick karjaiban.

De még mielőtt odaértünk volna, Luke elém lépett. Egy lépést tett előre, majd mintha parancsot kapott volna, elkezdett hátrafelé araszolni, majd megpördített a tengelyem körül, s próbált elhúzni onnan. Kevés sikerrel. Így láttam, ahogy egy lehetetlenül nagy farkas Nick nyakának ugrik. Talán most jött el az a pillanat, amikor a legjobban vágytam rá, hogy ez csak egy álom legyen.

Hallottam azt is, ahogy Kim magán kívül ordít, majd Carlisle-t hívja. Luke megragadta az alkaromat, és mielőtt még hisztériás rohamot kaptam volna és Carlisle megérkezne elvitt onnan. Vissza oda, ahol sütögettünk volna, de ott sem az fogadott, amire számítottunk. Cam a földön feküdt, arca elkínzott. Valami nagy fájdalma lehetett, így Luke, miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok összeesni, ha elenged, Camhez rohant.

- Hol van Nick? - kérdezte kétségbeesetten Cam.

- Megtámadta egy farkas - mondta nyugalmas erőltetve magára Luke. - Ha, ha... Ha mázlija van, most az a vérszívó doki próbál segíteni rajta. De mi van veled?

- Nick a vérem. Megtámadták, így a fájdalom az enyém is - mondta még mindig a földön fekve Cam.

- Talpra tudsz állni? - kérdezte Lucas, majd nyugtalanul rám pillantott.

- Vidd haza, perceken belül én is otthon leszek.

Luke a pillanat töredék része alatt cselekedett. Előttem termett, majd már a hátán, a nyakába kapaszkodva találtam magam, pár percre Cam vityillójától. De ja vue érzésem lett, hisz' Edward is mindig így közlekedett velem az erdőben...

Nem akartam elhinni, hogy velem mindig kell történjen valami. Nem telhet el úgy egy hét, hogy nyugalom legyen? Most komolyan, ez a sorsom, hogy körülöttem állandóan valami gikszer van? Ráadásul még másokat is veszélybe sodorok. Te jó ég, Kim. Mi lehet vele? Biztos most tisztára kivan. Szegénykém, mekkora öröm lehetett neki, amikor meglátta Nicket, most meg... Áhh, ez ehy kurva nagy kibaszás. Amúgy is, mit keresett ott egy farkas? Brandon is kordában tarthatná a korcsait. A nyakamat rá, hogy valamelyik rezervátumi gyerek nem bírt magával.

- Jól vagy, kicsim? - kérdezte Luke.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Az előbb ugrott neki egy farkas a legjobb barátomnak, és ami azt illeti, elég csekély annak az esélye, hogy túléli, ráadásul Kim ezt az első sorból élvezhette. Hogy én láttam, az hagyján... - háborogtam, s ő egy szó nélkül tűrte a kirohanásomat. - Szerinted hogy lennék?

- Nyugi, minden oké lesz - próbált nyugtatni, de hallottam a hangján, hogy tudja ő is, hogy semmi nem lesz oké.

Felmentünk a szobánkba, s hogy enyhítsek a kezem és a fejem lüktetésén is, a fájdalomcsillapító után nyúltam, de Luke nem engedte. Alig vettem a kezembe a kis üvegcsét, ő már ki is kapta belőle. Értetlenül néztem rá, hiszen Cam mondta, hogyha fáj a kezem, vegyek be belőle, akkor meg mit raplizik?

- Figyelj, nem hagyom, hogy drogos legyél - rázta meg a vállam, és nekem kezdett derengeni a dolog. Ha csak egy picit is éreztem, hogy fáj valami, egyből a dobozért nyúltam. Sőt, már-már hiányoltam a pirulák okozta tompultságot.

De nem sokáig agyalhattam azon, hogy mondhatni függő lettem ez alatt az idő alatt, mert megérkezett Cam. Így lementünk hozzá a nappaliba. Ramatyul nézett ki, de azért egy fokkal jobb volt, mint kint, az erdőben. Tapintható volt a feszültség, s mindannyiunknak hiányzott Nick felszabadultsága. Személy szerint már azon voltam, hogy felhívom Kimet. Bár valószínűleg nem tudna összefüggően beszélni, de mégis több lenne a semminél. Azonban valószínűleg kikapná a kezéből valamelyik Cullen a telefont, arra meg nem vagyok most vevő.

Pedig olyan jól indult ez a nap. nem akarom elhinni, hogy körülöttem mindennek szét kell hullania. Nem tudom, mit vétettem, de vége lehetne már ennek a hülyeségnek. Lucas mellett ülve, a jegygyűrűmet vizsgálgattam. Annyira gyönyörű volt. Eszembe jutott, hogy épp el akartuk újságolni Nicknek, amikor... Komolyan, Kim után Brandon lenne a következő, akit fölhívnék, csak vele kevésbé kedves hangnemben társalognék.

- Ne csináljak valami kaját, nem vagytok éhesek? - kérdezte Cam.

- Nem, nem nagyon - válaszolt Luke.

- Összeházasodunk - bukott ki belőlem, mire Cam csak pislogott.

- Nem vagytok túl fiatalok? És mikor, hol? - értetlenkedett.

- Egyelőre nem tudom - vette át a szót Lucas, a vőlegényem. De furcsa volt, még csak magamban is kimondani...

Nem sokáig volt terítéken ez a téma, s hamar meguntuk az ücsörgést is. Cam felfogadott kuktának, míg Lucas a szobájából lehozva egy gitárt, dobhártyaszaggató, bánatos, de néhol élettel teli húrtépésbe kezdett.

Hirtelen olyan jammelős kedvem támadt, de próbáltam lekötni magam a főzéssel. Bár nem tudom, minek főzőcskéztünk, senki nem volt éhes. Mivel a nagy részét a munkának Cam csinálta, én jóformán csak a pultot támasztottam, s a gyűrűmmel babrálkoztam. Sohasem voltam gyűrűs, nemigen tetszettek, néha-néha megfogott egy, de ez nagyon tetszett. Mondhatni beleszerettem.

- Cam, hogy van ez a dolog, tudod, Lucas és Nick. Ők tulajdonképpen mik? - kérdeztem, mintha csak arról érdeklődnék, mikor kezdődik a híradó.

- Tudod, ez eléggé komplikált, így kezdem az elején - mondta, de közben ugyan úgy aprította a gyümölcsöket tovább. - 1923-ban születtem, Romániában. Apám vámpír, anyám vérfarkas, a Hold gyermeke. Én így mindkettejük tulajdonságaival rendelkezem. Dobogó szív, normál hőfokú bőr, emberi étel és minden „emberi” tulajdonságot édesanyámtól örököltem, ahogy a plusz növelést az így is kitűnő érzékszerveimet is. De amint látod, a szemem apámé - mondta fintorogva.

- És mi a helyzet a vérrel? - kérdeztem közbe.

- Az én éltemből kimarad - mondta. - természetesen, ha vérrel táplálkoznék, sokkal erősebb lennék, de az emberi étel ugyanúgy megfelel számomra. Ezért is nem vonzott a véred illata, amikor elbántál a kezeddel, de meg kell jegyeznem, jó illatod van. De én így lettem nevelve, ahogy a fiúk is.

- Na ezt nem értem!

- Koncentrálj egy kicsit! Szóval, én egy különleges teremtmény vagyok, ők pedig ittak a véremből, ami ugyebár semlegesítette a bennük lévő vámpírmérget. De ez is méreg, valamilyen szinten. Hasonlóak lettek, mint én, csak én öregedtem, de már örökre 20 évesnek fogok kinézni, ők pedig örökre 16-ok maradnak. Egy spanyol indián szavaival élve, ők amolyan: vida eterna-k, csakhogy őket el lehet pusztítani, míg engem nem. Persze ezt az indián nem tudhatta. Nagyjából érted? - kérdezte.

- Kicsit kacifántos, de megvan. Szóval ők is ihatnának vért?

- Igen, attól erősebbek lennének, és jobbak lennének az érzékszerveik. És még ki tudja, mi minden változna - válaszolt.

- És mi lenne mondjuk, ha én innék a véredből? - bukott ki egy újabb elvetemült kérdés.

- Nem próbáltam még, de valószínűleg ugyan az a folyamat menne végbe a te szervezetedben is, mint az övékben. Valószínűleg haldokolnál, de a szíved végül visszaállna a helyes ütemre. A szemed színe egy ideig más lenne, de az is visszaáll egy idő után.

- Ez jól hangzik - mondtam bólogatva. - Tényleg, és anyukádékkal mi van, együtt van apáddal? Vagy Romániában van? - tettem fel neki újabb kérdéseket.

- Anyám meghalt. Megölték

Jegygyűrű:

Nos, ennyi lenne :D Remélem kapok komit...

Nightfall: 48. fejezet - Visszakapni, s újra elveszteni

Sziasztok!

Tudom, hogy késtem és még jó okom sincs rá, hacsak az nem az, hogy apukámra megint rájött, hogy nem ülhetek gépnél -.-"

Na mindegy is, nem kell tovább várni a frissre :P Nem tudom, a címből ki mire következtet, de NEM Edward szemszög :D

A kommenteket most is nagyon szépen köszönöm! Természetesen most sem haragszom meg, ha pötyögtök pár szót ;P

Love, Rami

[Kim szemszöge]:

Egyszerűen felfoghatatlan volt ez az egész. Mindenkit, aki fontos volt nekem, elvesztek. Bár abban még reménykedhettem, hogy barátnőmet viszont láthatom. Úgyis haza kell jönnie - mondogattam magamnak. Egy ideig fel sem fogtam, hogy Alice nem haza, hanem hozzájuk visz barátnőm kocsijával, amiből hiányoztak a ruhái, ami számomra teljesen érthetetlen volt, ahogy az is, hogy a kocsi tetején volt a slusszkulcs.

Cullenékhez érve, a házban érezhető volt a feszültség. Alice sírt, Jasper őrjöngött, akárcsak Emmett, Rosalie-n pedig valami furcsa, kettős érzés lehetett úrrá. Szegény Esme azt sem tudta, kihez forduljon, és kit próbáljon meg előbb lenyugtatni. Aztán helyét átadta az épp hazaérkező Carlisle-nak, engem pedig az emeletre terelt. Most nem Alice szobáját kaptam, hanem az első emeleten lévő vendégszobát, aminek hatalmas ablaka a ház elbűvölő kertjére nézett, ami jelen pillanatban jól ki volt világítva.

Örültem, hogy Esme gyorsan intézkedett az ügyemben. Semmi humorom nem volt találkozni azzal a senkiházival, így úgy terveztem, hogy ki sem mozdulok a szobából, nehogy meglássam, mert kurvára szarul jött volna ki belőle. Én nem az a fajta ember vagyok, aki nem csinál olyat, amit esetleg megbánhat majd, és a testi fájdalom sem igazán hat meg, így valószínűleg még azt a ribancot is előkeríteném és még azt is megbánná, hogy megfogant.

Közben Rosalie is feljött, hogy beszéljen valamiről az anyjával. A beszélgetésük nemcsak nem érdekelt, de még ha akartam volna se tudtam volna rájuk koncentrálni. Főleg amikor valami furcsa zajokat hallottam odalentről. Le akartam menni, de Esme nem engedett, így inkább beálltam az ablakba és csak bámultam a semmibe. Azon gondolkoztam, hogy hol lehet az a hülye... Hiányzott, hisz' még csak nemrég kaptam vissza, mg sok dolgot köszönhetek neki. Közben a tudatomba férkőzött Nick is, az utolsó „beszélgetésünk”, amikor kiadtam az útját, majd ő meghalt. Ezzel együtt élni nem csupa móka és kacagás. Kurvára nem az.

Amikor tudod, hogy szeret, de te mégis raplizol valami kis fos dolgon a szerelmesek ünnepén... Aztán elmondod magad minden elmebeteg baromnak, amiért nem mondtad meg neki, hogy szereted, s arra vársz, hogy hívjon már végre és mondhasd neki azt a rohadt kibaszott szót, de nem hív... Napokig nem tudsz róla semmit, majd a hírekből tudod meg, hogy a rendőrség feltételezései szerint az az ember, akit szeretsz, meghalt... és te nem úgy váltál el tőle, hogy azt mondtad neki, hogy szereted, hogy fontos a számodra, hanem, hogy tűnjön el. Féltékeny is voltam Ramira ez miatt és ő valószínűleg ezért is tudott továbblépni, , míg én a mai napig Nick képével alszom el.

Elmélkedésemet egy nagy, dühös, ijesztő üvöltés, egy ablaktörés hangja és egy csattanás szakította meg. Amit pedig láttam... valami nagyon furcsa volt... Konkrétan nem tudtam kivenni, de két kurvára gyors és elmosódott cucc harcolt egymással. Annyit még sikerült kivennem, hogy az egyikhez vékony fekete csík is társult. Mindez, mármint a fura cikázás, alig két percig tartott, majd megjelent Carlisle és megláttam a két alakot rendesen is.

Az a majomparádé állt a fekete ribanc mögött, és úgy látszott, mintha le akarná tépni a csaj fejét. Az ötlet tetszett, de nem értettem ezt z egészet. Bárgyú, értetlen arccal fordultam meg, hogy kérdőre vonjam Esme-t vagy Rosalie-t, hogy ez most akkor hogy meg mint... De ahelyett, hogy megszólaltak volna, Esme karon fogott és a földszintre vitt egy szempillantás alatt. Köpni nyelni nem tudtam, csak lestem nagy szemekkel, mire ők leültettek és elkezdődött a mesélés...

- Kim, mennyire hiszel a természetfeletti dolgokban? - kérdezte a sármos doki. Meg mernék rá esküdni, hogy most beszélt közvetlenül hozzám először.

- Attól függ, hogy Istenről, Batmanről vagy a filmek rémszereplőiről van szó esetleg az ilyen jóslás dolgokról - válaszoltam egy csöpp fáziskéséssel.

- Ebben a megfogalmazásban az utolsó előtti - mondta halkan, de még mindig a szemembe nézve.

- Hát, nem is tudom... - hápogtam.

- Kim, mi nem emberek vagyunk - vette át a szót Jasper. - Lehet, hogy nem fogod elhinni, de mi vámpírok vagyunk!

- Baszki, hol vannak a kamerák?

- Ez nem vicc. Gondold csak végig a dolgokat. Hisz' az előb is láthattad Edwardnak köszönhetően, hogy valami nem stimmel.

- Carlisle, ha ti vámpírok lennétek... De nem. A vámpírok vért szívnak, éjszaka élnek, mert a nap szétégeti őket. Ha ti vámpírok lennétek, Edward nem lehetett volna Ramival és én sem lehetnék itt, hisz' ember vagyok, a ti természetes táplálékotok - álltam elő érveimmel, hogy ez miért hülyeség.

- Tudod, az igazságot szeretik az emberek elferdíteni, kiszínezni a dolgokat, és addig-addig csinosítják, hogy a végén semmi köze nem lesz a valósághoz... - mondta Carlisle távolba révedő tekintettel, majd elmesélte a család történetét, én pedig leesett állal hallgattam a sztorikat.

Olyan volt, mintha valami fura világokban jártam volna, mert tökre beleéltem magam. A legnagyobbat talán azon lestem, hogy a vámpíroknak van egy „uralkodó klánja”, valamint nem csak ők vannak, misztikus lények. A sztorizgatásba és mesélésbe mindenki beszállt, s amikor megjöttek Denaliék - íme a profizmus, már a nevüket is tudom -, ők is beszálltak. Eleinte látszott rajtuk, hogy nem tetszik nekik, hogy már én - is - tudok róla, de gyorsan elmúlt ez az állapot.

Igazából nem értettem, hogy az a dilinyós kereszttesóm miért nem mondott semmit. Oké, hogy titok, de én meg én vagyok. Kim Evans, az elbaszott rokona, akivel mindig minden szarságot megbeszél... csak pont ezt nem. Szép, mondhatom. A legbulisabb dolgot hallgatta el előlem.

- Hát ez tök fasza - szólaltam meg a különböző erők és képességek hallatán. - Tetszik ez a vámpírosdi.

- Ebben a családban mindenki meg van húzatva? - háborgott Rosalie. - Ez nem egy jó dolog, ez egy átok, amit nem tudsz visszacsinálni - folytatta.

- Rose... - csitította Esme, majd megjelent a lépcső aljában Youri, ezzel kriptahangulatot teremtve az egész házban.

- Mit keres ez még itt? - bőszült fel a mindig csöndes Jasper.

- Esme, kérlek vigyél a szobámba - fordultam felé, mert jobbnak láttam nem jelenetet rendezni. Pedig kibaszottul megérdemelt volna egy verést.

- Megyek én is - pattant föl Alice is.

Az emeleten Esme gyorsan magunkra is hagyott. Alice leült az ablak mellé, s fejét a térdére döntötte. Úgy odamentem volna hozzá, és megöleltem volna, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Talán órák telhettek el így, s közben a telefonját szorongatta - épp úgy, mint mi akkor -, s várta, hogy kapjon valami életjelet, ha már a jövőjét nem látja. Annyira maga alá temetett a de ja vue, hogy az emlékeim megállíthatatlanul pörögni kezdtek.

A szomszédban voltam, hisz az esetek túlnyomó részében Ramiéknál voltam, mi mégis sms-ezgettünk. Mindig rímekbe szedve írta le, hogy mennyire szeret. Tudom, hogy ezt amolyan gyerekszerelemnek szokták mondani, de nekem maga volt a valódi szerelem. Nagyon sokat jelentett, hogy verseket írt nekem, holott ő is ugyanúgy 13 - 14 éves kissrác volt, mint a többi, mégis mintha jóval idősebb lett volna.

Egy évvel idősebb volt nálunk, december 27.-én született. Megkértem Lucast, hogy segítsen, mert egy dalt akartam neki írni ajándékul, de nekem nem volt erősségem a dalírás - még ma sem az... ma már pláne nem. A végeredmény egy csöpögős vallomás lett, ami egyáltalán nem az én stílusom. Épp ezért nagyon izgultam, amikor ott ültem egy szál gitárral Nick szobájában...

Aztán eszembe jutott még az a nap is. Akkoriban állandóan ez volt. Folyton elküldtem őt a picsába minden hülyeség miatt, belül viszont fájt, hogy most akkor megbántottam. De mindig kibékültünk, mindig megbocsájtotta a hülyeségeimet, s újra elmerülhettem szerelmesen csillogó szemeiben. Kivéve az utolsó alkalmat...


A napok múlásával én is beszálltam az sms-ezésbe és hívogatásba. S ha nem a szobában gubbasztottam, akkor az erdőben bóklásztam, hogy lekössem magam. Az sem volt utolsó, hogy addig sem voltam egy légtérben azzal a fekete kurvával. Azt hiszi, hogy ő a valaki, csak mert vámpír? Hát elmehet a jó életbe. Nekem nem fog pattogni, mert a szájába nyomok egy gyújtót.

Az erdőben viszont jól elvoltam. Aranyos kis kitaposott ösvények kanyarogtak, állatok mindenhol, folyók meg minden ilyesmi. A gondolataim is szabad utat kaptak. A legtöbbször Nickre gondoltam. Akkor is, egy fa tövében kuporogva, az én nagy Ő-m körül járt az agyam, amikor egy hatalmas farkas nézett rám az egyik velem szemben lévő bozótosból. De ahogy észrevette, hogy megláttam, futásnak eredt, de én utána kiáltottam.

Rövid hezitálás után a nagy barnás színű farkas visszafordult felém. Ettől kezdve ha nem is naponta, de kétnaponta találkoztam a nagy plüssömmel. Olyan furcsa volt, hogy szinte mindent ki tudtam olvasni azokból a hatalmas szemeiből. Amikor megjelent, nyugalom telepedett rám. Rengeteget meséltem neki, mondhatni az egész életemről beszámoltam. Azokról a dolgokról, napokról csak úgy, mintha kívülálló lennék. Aztán meséltem neki arról is, hogy jóformán az egyetlen és legjobb barátnőm eltűnt, és hirtelen valami misztikus világba csöppentem, vámpírokkal, vérfarkasokkal, alakváltókkal és ki tudja még milyen szarságokkal.

- Jézusom, komolyan... egy állattal dumálok! Ha ezt anyám látná... valószínűleg a pszichiáterem is kapva-kapna az alkalmon, hogy valami újféle antidepresszánshoz vagy valami egyéb gyógyszerhez használjon kísérleti nyúlnak - mondtam. - Baszki, simán bezárnának, ha ezt az egészet előadnám valakinek - nevettem el magam, majd a meleg, szőrös farkasomhoz bújtam.

Nem tudom hogy, de elaludtam ott az erdőben, a fám tövében, a farkasom mellett. Micsoda idilli! De egy idő után ritkulni kezdtek a találkozások. Az egyetlen, aki tudott róla, az Kate volt, és ő segített, hogy ne kérdezősködjenek, hová is járkálok. Elég érdekes lett volna, ha előadom nekik a sztorit: „Tudjátok, az erdőben találkoztam egy farkassal, nem akar megkajálni és jókat beszélgetünk...” Kicsit sem néznének elmebetegnek.

- Kicsim, enned kéne, csináltam ebédet. Gyere le - mondta gyengéd, anyai mosollyal Esme.

- Jaj, semmi kedvem - nyávogtam egy takaróba csavarva, a nyitott ablaknál ülve.

- Olyan nincs. Hisz' ismerhetnél már nevetett fel, majd a következő pillanatban már a konyhában ültem.

Jó gyerek voltam és ettem. De nem tudom, ki a mérce, de nem bírtam megenni mindet. Lehet, hogy új lesz, amit most mondok, de nekem nincs feneketlen gyomrom. Ez van. Alighogy befejeztem az evést, megjelent a fekete ribanc, én pedig a hátsó ajtón át, sunyin ellógtam, remélve, hogy ma találkozok a farkassal.

Már rutinosan mozogtam az erdőben, és megúsztam a  „kirándulásokat” pár horzsolással. Igaz a sárral még most is meggyűlt a bajom néhol, de a fámnál nem voltak ilyen problémák. A háztól odáig egy negyedóra séta lehetett az egész.

Odaérve behelyezkedtem a gyökerek közé, és zenét hallgatva vártam, hátha jön a nagy, borzas farkas. De helyette egészen más jött. Behunyt szemmel hallgattam a zenét, mikor valaki megfogta az arcom. Nem a napokban megszokott hideg kéz, hanem egy kellemesen langyos. Ettől függetlenül a szívem kihagyott pár ütemet. A szemeim fölpattantak, de megszólalni már nem tudtam, pedig most jött volna a tipikus szöveg: „Mi a fasz van? Mit képzelsz baszd meg?” és hasonlók. De ez... egyszerűen nem tudtam, hogy álmodom-e. De jobb magyarázatom nem volt a látottakra, csak az, hogy ez egy álom.

- Megijesztettelek? - kérdezte a rég nem hallott hang, miközben gyönyörű, tengerkék szemei teljesen elvarázsoltak. Semmi kétség, ez egy rohadt álom, egy újabb kibaszott álom. - Hé, azért levegőt vegyél - nevette el magát, mire nekem az utolsó idegszálam is elpattant, s hatalmas könnyek gördültek végig az arcomon.

Az esetek többségében ilyenkor szoktam felriadni, nedves arccal. De most nem. Pedig föl akartam ébredni, annyira valóságos volt...

- Istenem, mondd, hogy csak álmodom... - nyögtem, miközben Ő leült velem szembe. Szemeiből sugárzott az aggodalom, a fájdalom, a féltés és a szerelem.

- Kim, én vagyok, hús-vér valómban - mondta, s óvatosan a kezem után nyúlt, majd a mellkasára, a szívéhez szorította, hogy érezzem szíve ütemes pulzálását.

- De te nem. A kurva életbe, te nem lehetsz itt...

- Sajnálom. Én, nem akartam. De tudnod kell, hogy én még mindig szeretlek - mondta mélyen a szemembe nézve.

- Neked nincs mit sajnálnod! Én voltam a hülye, mint mindig - mondtam egy apró, észrevehetetlen mosollyal. - De én is szeretlek! Jobban, mint azt bárki elképzelné. Hú, ez de nyálas volt - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Jó újra látni Kimi, nagyon, nagyon, nagyon... jó - mondta, s a „nagyon”-oknál egyre közelebb volt hozzám, a „jó”-t pedig már az ajkaimra lehelte. Egyszerűen leírhatatlan, mit éreztem.

Csókja egyszerre volt vad és gyengéd, édes, mint mindig, s minden porcikámat elöntötte a melegség. Hatalma alá kerített egyfajta bizsergés. Lehelete és érintése perzselő volt és átkozottul izgató. Most már biztos voltam benne, hogy nem álmodom. Nem szoktam ilyen... jókat álmodni.

- Most már elhiszed, hogy nem álmodsz? - kérdezte pár centire eltávolodva az arcomtól, de még mindig fölém hajolva.

- Mmm... abszolút - bújtam a nyakába. - Szóval, hogyhogy itt vagy?

- Hát, ez egy érdekes sztori... - sóhajtott. - Akkor vámpírok támadtak meg. Beka és Kenny mg is haltak. Minket Luke-kal vámpírrá akartak változtatni, de Cam, a „teremtőnk”, aki akkor velük volt, enyhíteni akart a fájdalmunkon, s ez kapóra jött ahhoz is, hogy ne éljen egyedül. Adott a véréből. De az ő vére semlegesíti a vámpírmérget, s egy teljesen más fajt hoz létre...

- Basszus, vámpírok, vérfarkasok, alakváltók és még egy ilyen különleges faj is... Simán kényszerzubbonyban vinnének el, ha ezt valakinek elmondanám.

- Nem kizárt, de én úgyis kimenekítenélek...

- De nagyvonalú valaki - csókoltam meg újra. Egyszerűen lehetetlen volt betelni vele. Többet és többet akartam.

A történtek előtt úgy terveztem, neki fogom adni az ártatlanságom. Persze erről csak Beka és Rami tudott. Úgy terveztem, jó sokáig leszünk együtt, nem így lett. De én még mindig vártam. tervem beteljesítéséhez az idő és a hely is, mondjuk úgy, megfelelő volt. Bár olyan rózsaszirmos, gyertyás feelingben képzeltem. S hogy vele is tudassam vágyam a mindennemű közelségére, lábaim a csípője köré tekertem.

- Mmm - mormolta a nyakamba. - Kim, ez nem a megfelelő pillanat - mondta, mire megdördült az ég.

- Talán igazad van - sóhajtottam.

- Most már itt vagyok, nem kell elsietni. Soha nem hagylak el ezután - vigyorgott.

- Szavadon foglak Nicolas Anderson!

- Ajánlom is!

Az esőtől ugyan már védve voltunk, de Nick hajthatatlan volt, s miután megeskettem, hogy találkozunk holnap is, megindultunk a villa felé. Én simán az esőn, a legnagyobb sárban mentem volna, de Nick valahogy mindig úgy manőverezett, hogy száraz helyen menjünk.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan haladunk, Nick létezése, a tudat, hogy él - még ha nem is ember -, teljesen az egekbe röpített. Még saját magamnak is kurva furcsa voltam, hát még a környezetemnek... akik ki vannak erre képezve. Pl, Jasper... a buzika... Kate valószínűleg azt hitte, a farkas miatt van jókedvem, Esme és Alice viszont már más tészta volt. Mondjuk Alice jóformán most használhatatlan volt, így nem sokáig csesztetett.

- Kim, nem tudsz átvágni - mosolyodott el Esme. - Kipirult az arcod, amióta itt vagy, először valami élet is van a szemeidben. Ez nem jön csak úgy magától...

- De Esme, tényleg nincs semmi, csak jót tett a séta. Ennyi az egész - hazudtam, nem túl meggyőzően.

- Meg kell mondjam, még van mit csiszolnod a hazudozáson - kacsintott, majd magamra hagyott, hogy aludjak.

Edward még mindig zongorázott, már napok óta erre a kissé szomorkás, de egyébként rohadt jó zenére aludtam el. Viszonylag gyorsan sikerült az amúgy csöppecskét hosszú folyamat. De nem álmodtam semmit, pedig szoktam. Nem baj, legalább kipihentem magam, ami már jó rég nem történt meg, különféle okok miatt.

A reggelimet most Laiosz és Kate készítette, újfent túlméretezve engem, de nagyon finom volt az illata, így kevés sikerrel, de megpróbáltam mindent a fejembe tömni. Esme és Carlisle nem voltak itthon, így észrevétlenül mentem el, senki nem kérdezett afelől, hogy hová tartok. A tegnapi esőtől a cipőm tiszta sár lett, de nem érdekelt, kurvára leszartam, mert Nickkel találkozok, ez pedig mindennél, még a rohadt sárnál is fontosabb volt. Még ez az átkozott titkolózás is tetszett, adott egy plusz adrenalint. Menet közben előtúrtam a telefonomat és pötyögtem egy sms-t annak a marhának, hogy mi a szitu itt. Egy kis helyzetjelentés nem árt, bár egyre sem reagált eddig. De ezt meg kell tudnia. Ez a számára is éppoly fontos, mint az én számomra.

- Hé, csak nem egy csinibaba egyenesen Kanadából? - ölelt át hátulról Nick. Úgy látszik ez a védjegye, hogy rám hozza a frászt.

- Csak nem a halottnak hitt szerelmem? - gúnyolódtam, de ő mit sem törődve ezzel, maga felé fordítva csókolt meg.


Az idő a mi oldalunkon állt, kivételesen itt-ott áthatolt a Nap a felhők között. Mintha valami kurva jó idő lenne, a közeli patak vízével locsoltuk egymást, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű szenvedélyes, izgató csókot váltottunk. De miért is ne fitogtatta volna erejét... Nem éppen emberi tempóban szaladgált ide-oda.

- Ne, ne - vinnyogtam, amikor a derekamat elkapva húzott egy pocsolya felé, s ezután az események felpörögtek.

Megláttam a bozótban egy épp felénk tartó párocskát, s meglepetten pislogtam, hogy kik azok. Olyan jó volt őket látni, de Luke valamiért hátrálni kezdett, s Nick is nyugtalan lett. Majd a semmiből a hatalmas farkasom megjelent, s egyenesen a tőlem már 3 méterre lévő Nick nyakának esett. Egyszerűen nem akartam felfogni. Nick ott feküdt, fölötte a farkas, aki eltökélte, hogy kinyírja életem szerelmét.

- NEM! - ordítottam sírva. - HAGYD BÉKÉN! - folytattam, miközben Nickhez rohantam. Mindenhonnan vérzett. - NE! Nick, megígérted, hallod? Tarts ki! A jó kurva életbe, hol az a baszott telefon? - dühöngtem, miközben Nick arcát simogattam. - Carlisle? Carlisle! Gyere ide, segítened kell, muszáj segítened, különben meg... meg... meghal... - mondtam a telefonba el-elcsukló hanggal, majd a vonal megszakadt, Nickben pedig már alig volt élet...


Na, ennyi lett volna az új fejezet. Szeretnék azért pár kommentet ^^