Nightfall 37. fejezet - El tudnám hagyni?

Sziasztok!
Hát megérkeztem az új fejezettel. Nem tudom ki mit gondol a cím alapján, érdekes lett ez a fejezet... Természetesen van benne bonyodalom, nem is én lennék :D na de ami tőlem nem megszokott, hogy nincs benne annyi párbeszéd.
Na mindegy... nem húzom az időtöket, a kommentekért örök hála! Most is várom, szóval ne fukarkodjatok!

Puszi, Rami

A Cullen villában csak Esme és Rosalie volt otthon. Amikor megérkeztünk, épp a konyhában sertepertéltek és nevetgéltek valamin. Végre láttam Rosie-t nevetni. Igazi önbizalom romboló volt. de nem sokat időztünk lent, Edward az emelet felé vezetett.

Amikor itt vagyok, mindig megcsodálom az üvegfalakkal borított házat és a szép képeket. Némelyik egészen pici és nagyon réginek látszik, az egyik viszont nagyon tetszett. Ez volt a legnagyobb kép és egyben a legszínesebb is. Annyira valósághűen volt ábrázolva rajta minden, csoda hogy nem kelt még életre.

Kíváncsi voltam, Alice vajon mivel gyilkolhatja épp szegény Kimet. Remélem azért nem engedte, hogy Kim vezesse a kocsim. De sokkal kíváncsibb voltam, hogy Edward mit akarhat. De valamit nagyon, mert nem hagyta, hogy a saját lábamon tegyem meg az utat az emeletre. Hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj és a karjába kapva felszaladt velem a szobájába.

Akárcsak az ifjú házaspár az esküvő után. Házasság. Szép és jó dolog, már csak azért is, mert okot ad a mulatásra; előtte pedig ott a leánybúcsú... Viszont hatalmas kötelességet is jelent. Ha bekötik a fejed, már nem bulizhatsz át egy éjszakát úgy, hogy büntetlenül flörtölsz valakivel. Igaz vannak kivételek, mint például Emmett. nem is tudom, ki bírna-e úgy egy bulit, hogy nem flörtölget minimum négy lánnyal.

Azért érdekelne, mi a vélemény erről Rosalie-nak. De ha jobban belegondolok, ezért nem szimpatizál Kimmel. Mondjuk nem igazán értem, a féltékenység okát, ő még a címlaplányoknál is tökéletesebb.

Arra eszméltem, hogy már az ágyon ülök és nem Edward fagyos karjaiban vagyok.

-Szeretnék neked valamit mutatni - mondta izgatottan szerelmem és leült a szobában lévő zongorához.

Ujjai könnyedén siklottak a billentyűkön. Lenyűgözve néztem őt, ahogy teljes átéléssel játszik. Mindig is szerettem a zongoraszót, bár megtanulni nem akartam, túl bonyolultnak tűnt. Székhelyem a zongora mellől áttettem a kanapéra és onnan néztem, és élveztem tovább a játékát.

A szám véget ért és szerelmem arcára üdvözült mosoly telepedett lenyűgözött arcom láttán. Egy ideig még nem mozdult; tekintetét az enyémbe fúrta és csak mosolygott. Kezdtem azt hinni, hogy mégis tud olvasni a gondolataimban, amik jelen pillanatban jegyes, gyönyörű és kívánatos ajkai körül kalandoztak.

Még néztük egymást egy pár percig, aztán a csendet Alice törte meg. Alice? Az nem lehet. Neki Kimmel kellene lennie. De akkor mit keres itt? És miért pont most? Igaz, Alice mindig tud időzíteni. De kétségbeesett arca láttán elszállt a mérgem.

-Mi a baj Alice? - kérdeztem, és közben észrevettem, hogy egy borítékot szorongat. - Alice?!

-Én... ez... Ez az ágyadon volt - mondta elfúló hangon és felém nyújtotta a fehér borítékot.

Edward valamire erősen koncentrált. Gondolom Alice gondolataira. Alice kétségbeesése rám is átragadt; elvettem remegő kezéből a borítékot.

Ismerős, fiús, de mégis olvasható írás volt rajta. beletelt egy fél percbe, mire eljutott a tudatomig, hogy az én nevem van ráírva. Enyhe émelygés és szédülés lett úrrá rajtam, mert kezdtem felismerni az írást. Idegesen feltéptem az újra leragasztott borítékot.

Egy kép volt benne. Két éve készült. Én voltam rajta és még valaki. Emlékszem, még Beka készítette rólunk. A kép láttán elszorult a torkom és Edward morgása csak tompa háttérzajnak hatott, és rájöttem, nem Alice gondolatait fürkészte, hanem a kép hatására keletkezett látomását tanulmányozta.

Megfordítottam a képet, és ott is ugyanazzal a kézírással találtam szembe magam. Semmi értelmes szöveg, csak ennyi: „Tik-Tak”. Semmi más, és eszembe jutott az email. Nem valamelyik gyökér írta a volt sulimból, hanem Ő. De Ő meghalt, a többiekkel együtt. Vagy nem? A meglepettségtől már Alice és Edward vitája sem jutott el a tudatomig.

-NEM! - ordította valamire Edward, de nemigazán érdekelt.

Lucas vámpír. Ebben most már biztos vagyok. És rám vadászik, ez kétségtelen. De valahogy nem tudtam az én szőke, imádni való Lucasomat dühösen, vörösen villódzó szemekkel elképzelni. Ez abszurd. Könyörgöm, mondja valaki, hogy álmodom!

Alice és Edward még mindig utálkoztak én pedig egyre jobban szédültem. Minden kezdett homályossá válni, majd hirtelen nagy sötétség, és én csak úsztam benne.

***

Eltelt egy hét, és Al és Edward között háború volt. Alig szóltak egymáshoz. és mindez miattam. De Emmett és esme segítségével ki tudtam békíteni őket. A dolgok pedig visszaálltak a régi kerékvágásba. Alice nem látott semmit, ami nyugtalanító lenne, a „figyelnek” érzésem kezdett enyhülni és állandó Cullen-felügyelet alatt álltam. Ez utóbbi idegesített csak.

Na, meg az osztálykirándulás. Bármily' meglepő, de szakadni fog az eső. Legalábbis most szakad. Kimmel a hátamban pakolásztam össze a cuccaimat, nulla életkedvvel. És még el kell mennem Emmett terepjárójáért. Hogy fogom én azt vezetni? Mire vállalkoztam...

-Jössz Cullenékhez? - kérdeztem, mikor már késznek tituláltam mindent.

-Úgyis csak a kocsiért mész, nem?

-Akkor majd jövök - és már indultam is a kocsimhoz.

Az utat viszonylag gyorsan tettem meg, bár amikor én ülök a volán mögött, és a Cullen-villához kell menni, soha nem tudom, hogy jó helyen fordultam-e le. Végül is mindig náluk kötöttem ki, akárcsak most.

Még nem is értem a garázs elé, de az már nyílt is fel. Nyilván Alice nyitotta. Óvatosan bemanővereztem a hatalmas garázsba, és ismét lenyűgöztek a benne pihenő autócsodák. Mint mindig, most is Alice csilli-villi Porschéja és bronzos vámpírom ezüst Volvója közé álltam be.

Amint azt sejtettem, Alice várt az ajtóban. Már előre féltem, hogy most mit fog csinálni. Kiszámíthatatlan néha, de imádni való. Leraktam az én picikém kulcsait a pultra és megindultam a kis fekete bestia felé.

-Ramiiii! - vetette magát a nyakamba. Jézusom, mi lesz velem egy hétig összezárva vele...

-Szia Alice! - Öleltem meg én is őt. Egyszerűen nem tudom nem szeretgetni.

Még ha néha ki is ráz a hideg „hűvös” testétől, olyan jó őt ölelgetni. De semmi nem tart örökké, pláne ha Edward is jelen van, mert idő közben Ő is megjelent. Az az ellenállhatatlan hanyag elegancia, és az a haj... Ilyenkor elég nehéz, a csöpp Alice-re koncentrálni. Sőt, lehetetlen.

-Alice, hagysz nekem is belőle valamit? - szólalt meg hirtelen. - Ha jól tudom, nem azért jött, hogy össze-vissza nyomorgasd.

-Nem Edward, egyáltalán nem azért jött - válaszolta, és közben elengedett. - És nem is hozzád, hanem Emmett dzsipjéhez! - nézett dühösen bátyjára.

-Jól hallom, hogy rólam van szó? - jelent meg a monstrum autó tulajdonosa, és hirtelen felkapott.

-Nem em, a kocsidról - válaszoltam, amikor már hajlandó volt letenni.

-Vigyázz rá Királylány! - azzal a kezembe pottyantotta a kulcsot. - Forgalmi pedig a kesztyűtartóban.

Végre odajutottam Edwardhoz is, mikor a többiek visszamentek a házba. Rejtett hátsószándékkal felültem a pultra, ahol a Cooper kulcsai pihentek, és így húztam közelebb Edwardot.

-Nem veszíthetem el Veled a fejem... - húzódott el kissé. - Esme örülne, ha felmennénk. - Hülye gondolatolvasó vámpír.

Nem akartam sokáig maradni, mert még ki is akartam tanulmányozni a kocsit, de Esme alig akart elengedni. Tényleg óriási szíve van, és nagyon tud szeretni. Igaz, ez már nem egyszer kiderült. Indulás előtt, még utoljára, a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, majd egy hideg puszival az utamra bocsájtott.

Örültem, hogy Emmett előre gondolkodott és teli tankkal adta át nekem a kocsit. Már ahogy ránéztem ijesztően nagy volt. Viszont amikor beültem, már tetszett, bár eléggé pasis volt. Plusz rátett egy lapáttal, hogy Emi sajátos, finom vámpírillata mellett férfiparfüm illata terjengett benne.

Jó nagy kerülővel mentem haza. csábító volt a gondolat, hogy a sáros, lucskos erdei utakon kipróbáljam a rallis tudásom, de szeretnék még élni egy ideig. Vagy én vagyok nagyon profi vagy a kocsi valami furcsa mód érzékeli, hogy nem a gazdája ül a volánnál, de mint a kezes bárány, olyan könnyedén engedelmeskedett. remélem, holnap sem lesz másképp.

Otthon nagy meglepetés ért, Kim teljesen elkészült a pakolással. Volt egy olyan gyanúm, hogy anya segített neki, de nem baj. A lényeg, hogy elkészült az alatt a cirka, hány óra alatt is? Négy. Négy? Kicsikét sokáig voltam távol, ahhoz képest, hogy csak a kocsiért mentem... Cseppet elszaladt az idő.

Fürdés, hajmosás és szőrtelenítés. Ez volt az esti program. Közben kiszámoltam, hogy a kirándulás utolsó felében fog megjönni. Szuper. Lehet, sőt biztos, hogy közhelyesen hangzik, de a pasiknak miért nincs valami hasonlóan bosszantó, kellemetlen és fájdalmas dolguk havonta öt nap - jó esetben.

Miközben ezen gondolkoztam és zsörtölődtem, rutinosan húztam végig a borotvát a lábszáramon. Na, de nem is én lennék, ha nem vágtam volna el magam valahol. Nem ez volt az első eset. Anya már nemegyszer mondta, hogy ne feszítsem meg a bokám és akkor nem fogom elvágni. Na, ez egy ideig sikerült is, de, hogy mit csináltam most... Tulajdonképpen lényegtelen is, a végeredmény a fontos. Két centi hosszú vágás a bokámon, amiből ömlik a vér. Mellesleg ezt még súrolhattam is föl. Ügyes vagy Ramóna, csak így tovább!-mondtam magamnak.

Lefekvéskor a bokám iszonyatosan sajgott, és olyan hányingerem támadt, hogy ha nem tudtam volna, hogy homlokegyenest lehetetlen, azt hittem volna, hogy terhes vagyok. Még utoljára lecsekkoltam a tatyóm és indultam az ágy felé. Az álmosság olyan erővel tört rám, hogy rendesen meglepődtem rajta. Menet közben a szemem önálló életre kelt. Ide-oda cikázott és forgott, majd' elestem a szőnyeg szélében.

-A fütyit nem hozod? - állt fel az ágyon barátnőm.

-Persze, hogy elkobozza valamelyik tanár? - Még a gondolattól is őszülni kezdtem. - Azt azért nem! Nóritól van...

-Kár... - huppant vissza.

Kár vagy nem, ez van. a kedvenc nénikémtől kaptam. Nem szívesen nézném végig, ahogy valamelyik tanárom kiönti vagy benyakalja a nem éppen olcsó, értékes és ritka Magyar piát. A szívem szakadna meg.

Reggel úgy ébredtem a telefonom visítására, hogy az éjszaka csak egy pillanatnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy mi volt. Álmodtam-e, és ha igen, mit, itt volt-e Edward és nyugodtan aludtam-e? Semmi. Teljesen kiesett minden.

Félig csukott szemekkel betámolyogtam a fürdőbe. A látvány nem volt olyan brutális, mint amilyennek gondoltam, így inkább a gardróbot tettem meg székhelyül. Farmer, bakancs, pulcsi. A bokám kicsit fájt a bakancsban, de nem baj, úgy sem kell gyalogolnom. Az egész utat végigvezetem majd és persze ülöm.

Kim még vergődött, míg én le akartam vinni a cuccokat. A tatyómon egy összehajtogatott levélke volt. Már teljesen azt hittem, elfelejtette ezt a szokását. Mosolyogva hajtottam szét a papírlapot és kezdtem el olvasni az ismerős, régies kézírást.

„Szerelmem!
Esküszöm, eltiltalak a borotvától! Vigyázhatnál azért magadra, de látom, nem könnyíted meg a dolgom.
Vigyázz magadra/magatokra az úton; újratankoltam a biztonság kedvéért. A kedvemért, ha lehet épségben jussatok a táborhoz.
Szeretlek: Edward”

Elraktam a többi közé és elindultam. Felkaptam a konyhából az energiaitalom és már pattantam is be a kocsiba. Még mindig élvezet volt benne ülni és vezetni. nem tört meg a varázs.

Szokásomhoz híven, versenyzőtempóban autóztam az ötvenes táblára fittyet hányva. Egyszer még el fogják venni a jogsimat, ha így folytatom. Először Alexisért mentem, aki már a ház előtt várt telivigyorral.

Nem csodáltam, nekem sem kívánta egy fél sejtem sem, hogy több órán keresztül az erdőben kutyagoljak. Normál esetben szerettem volna menni, de itt több zavaró tényező is volt. Egyrészt az eső most is esik, másrészt pedig kínoz a bokám. Na igen, így jár, aki nem figyel oda, ahova kellene.

Az irányt az iskola felé vettem, felvenni z ételt, italt és az ágyneműket. Azt hittem nem fog elférni az autóban, de érdekes módon még maradt is bőven hely. A pakolás után elkértük a tábor koordinátáit és megindultunk.

Az út elég hosszú volt, és a jó részét csendben töltöttük. Alex ránézésre sem az a tipikus fecsegős csaj. Az esetek nagy többségében nem bántam, de most határozottan frusztráló volt.

Ahogy néztem az erdőt, újra előjött a paranoiám. csak ez hiányzott a boldogságomhoz. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy ez képtelenség, de folyamatosan ott kattogtak az agyamban a dolgok. Az email, a rémálmok, La Push és a kép. A kép, amin Lucas én én vagok. A kép, amire jelképesen a „tik-tak” rá van írva, jelezve, hogy valami történni fog. La Push, ahol láttam valamit az erdőben. La Push, ahol az éjjel közepén téveszméim voltak. A rémálmaim, amikben rendre az én halottnak hitt szerelmem szerepelt. És az email, amiben gyakorlatilag a tudtomra adta, hogy a szívem véges határidőn belül megszűnik dobogni.

De Luke miért akarna megölni? Mi jó származna neki abból, hogy megöl? A kép valahogy nem akart összeállni. Na és ha él, akkor miért csak most jelentkezik? Miért pont akkor, amikor az életem kezd újra összeállni, és megtaláltam Edwardot? Miért kell az életemet mindig megrongálnia?

Amikor azt hittem, meghalt... kis híján diliházba kerültem. El kellett hagynom az otthonomat, mert azt hittem meghalt és ebbe kezdtem beleőrülni. pedig a jelek szerint nem halt meg, és nem is fog. Aztán most újra felbukkan és felszaggatja a régi és egész szépen beforrt sebeimet. Megjelenik, és el akar szakítani attól, aki újra életet lehelt belém, és azoktól is, akik minden hülyeségemben mellettem állnak, elviselnek és talán szeretnek. S ennek tetejébe, még a családomtól is el akar szakítani.

Ennyire nem érdeklik őt mások? Ennyire megváltozott volna ez alatt az egy év alatt, amíg azt hittük, hogy örökre itt hagyott minket? Ennyire nem érdekli, hogy ezzel fájdalmat okoz nekem? Miért nem jön csak úgy el, és kér meg, hogy menjek vele?

Amekkora eszetlen vagyok, simán vele mennék. Iszonyúan rossz lenne itt hagyni a szüleimet, a barátaimat és... Ebbe volt a legrosszabb belegondolni. Elválni Edwardtól, aki ragyogó csillagként vezet a sötét éjszakában, reményt gyújtva sajgó szívembe, hogy lehetek még boldog. Nem tudom képes lennék-e itt hagyni Őt és fájdalmat okozni Neki. Hiszen szeretem, és valami őrült csoda folytán Ő is szeret. El tudnám hagyni vajon?

De Lucas... Szertelen, meggondolatlan voltam tinédzserkorom hajnalán és megígértem neki, hogy örökké és még tovább. Persze akkor még nem gondoltam, hogy lesz majd más, akivel el fogom tudni képzelni az életem... és, hogy ő meghalhat. Az a kép élt bennem, hogy Lucas az igazi és örök szerelem számomra. De amióta az életembe lépett ez a lenyűgöző, több, mint száz éves, bronzvörös hajú vámpír, a kép megváltozott. Luke volt a múltam, és a szívem egyik csöpp fiúkjába raktároztam el emlékét, egy vaksötét zugban.

De ott volt, és minden éjszaka alattomosan előmászott rejtekéből. Ott volt, és még ha akartam volna sem tudtam volna kitörölni onnan. Olyan szinten beleégette magát a tudatomba és a szívembe, hogy onnan esetleg akkor kerülne ki, ha agymosáson mennék keresztül.

-És, tervezel valamit a nyárra? - szólalt meg hirtelen Alex és egy pillanatra megállt bennem az ütő.

-Igen, el szeretnék menni Magyarország egyik legnívósabb fesztiváljára és meg szeretném látogatni Andrew-t Londonban - mondtam kissé monoton, gépies hangon.

-Hű! - hangzott a válasz. Arcán megvillant valami furcsa irigylés.

-Nem jössz velünk? - ajánlottam fel. - Lehetne egy olyan igazi, bulizós, lazulós nyarunk! . mosolyogtam rá.

-Jézus, az rengeteg pénz lenne! - mondta, de látszott az arcán, hogy nagyon is eljönne.

-Fapados! - vigyorogtam. - Az mindig kedvező áron van. - Tudta, hogy igazam van, így nem ellenkezett.

Az erdő ritkult és megláttam a parkolót, majd az első bungallow-kat. Tényleg aranyos hely volt. Szépen leparkoltam, és nekiálltunk kipakolni. Konyha, aztán beraktuk az ágyneműket és kis idő múlva mintha már hallottuk is volna Emi maci hangos, öblös nevetését.

Nos, hát ennyi lenne fiúk/lányok. Remélem tetszik és kommenteltek! <3

ELÉG!

ELEGEM VAN!
Nem nyávogni akarok, nem a blogot akarom bezárni, pusztán csak közölni akarom, hogy BETELT A POHÁR!
Nem értem, hogy miért engem talál meg mindenki, de most már nagyon unom!
Az egész egy névtelen kommentelővel kezdődött, kicsit bosszantott, de élveztem visszairkálni neki! De ez abbamaradt, aztán jött a drágalátos JMTP - akiről még a mai napig nem derült ki, hogy ki a gyík -, aki másolni kezdte a blogom. Ez eddig nem is lett volna baj, csakhogy minden ismerősömnek/bloggernek belinkelgette a szánalmas blogját, ezzel szítva a tüzet. Aztán csodálkozott, hogy mindenki elküldte őt melegebb éghajlatra.
Végül kiderült - szerintem kamu -, hogy egy egyetemista lány volt, aki egy tanulmány miatt csinálta. Ja, én meg most jöttem a hat hússzal. De kész, eltűnt.
Kezdtem azt hinni, hogy vége és nyugodtan élhetek tovább. Természetesen hiú ábránd volt...
Egy gerinctelen osztálytársam a másik történetes blogom chat-jében azt írta, hogy egy szánalmas osztálytárs vagyok, ezzel egy időben, a képeim felkerültek a pedomaci.hu-ra. Ezt természetesen ugyan úgy belinkelték nekem.
Próbáltam szép szóval megvédeni magamat, ami hatására megváltoztak a kommentek hangvételei. Sőt, kezdtek ritkulni. DE jöttek oda olyanok, akik személyesen is ismernek, vagyis gondolom, hogy ismernek, mert olyan dolgokat írtak, amiket más nem tudhat, csakis, de csakis olyan aki ismer. Jó, ez sem érdekelt, nem akartam belebetegíteni magam.
A probléma az, hogy már az anyukámat is belekeverték!
ELEGEM VAN!
Ez nem egy ártatlan képfelrakás, ez 100%-osan ellenem irányul.
Olyannyira elegem van, hogy ez már megmérgezi a családunk életét, és kihat az írásomra is. Meg lehet nézni a jegyzeteimet, az összes erőltetett és nem lehet ráismerni, mintha nem is én írtam volna.
Mindegy, nem is nyávogni akarok, csak tudatni az illetővel, hogy örülnék, ha befejezné, mert ennek súlyos következményei lesznek - nem fenyegetőzni akarok, csupáncsak közlöm a tényeket.
Hát, nagy vonalakban ennyi lenne, szóval amiért nincs friss nem rám kell haragudni =( Én próbálom, de nem nagyon megy :S
Remélem megértitek, de ha minden igaz - mert ugye előre dolgozok - a hétvégén lesz itt - nightfallon - új feji :)

Ja, és még annyit, annak a gyönyörűségnek, hogy ne másolgassa azt a nyamvadt linket minden blogba! Hálás lennék érte!

Puszi, Rami

Esme ajándéka ^^

Sziasztok!
Szánom-bánom, hogy nem hoztam frisst, de válság van/volt. Viszont meghoztam Esme ajándékát. Előre szólok, most írtam először novellát :$ Remélem tetszeni fog :) Aztán kommentelni hozzá *bociszem*
A folytatás pedig hamarosan jön csajok/fiúk!
Jó olvasást!
Puszi, Rami

The Angel of Death – A Halál Angyala

„Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket.”

Életem mindig úgy éltem, hogy soha ne bánjak meg semmit. Amit szerettem volna, azt megvalósítottam és halmoztam az élvezeteket. A szüleim mindig büszkék voltak rám, mert nemcsak szép, de okos is voltam, az egyetemet is irigylésre méltó eredménnyel végeztem el; ezt pedig senki nem vethette a szememre, hisz’ nem protekcióval csináltam végig, mert a szüleim nem milliárdos, befolyásos emberek. Egyszerű, falusi családból származom, és amit elértem, azt mind saját erőből csináltam végig. Csupán lelki támogatást és biztatást kaptam.

Mindenki azt mondta, hogy én még a jég hátán is megélnék, annyira leleményes vagyok és, hogy biztosan tovább fogok élni, mint száz év. Ezt mindig egy pirulással és egy legyintéssel elintéztem. Igazából szerettem volna száz évig élni - ha nem még tovább -, a halálra még csak futólag sem akartam gondolni. Azzal hitegettem magam, hogy én leszek az első ember, aki örökké fog élni úgy, hogy nem lesz olyan, mint egy összegyűrt, kimosott papír.

Tervem közzel-hellyel meg is valósult. Bár nem úgy, ahogy azt gondoltam.

Mindössze huszonhat éves voltam, mikor egy tanulmányi ösztöndíjat kaptam és felszálltam egy repülőgépre, ami az új otthonom, Brazília felé tartott. Szüleimmel csak futólag közöltem a dolgot és telefonon köszöntem el tőlük, amit a mai napig bánok, és soha nem fogom ezt megbocsájtani magamnak. Reméltem, hogy nem lesz semmilyen pánikrohamom az út alatt.

A fényképezőgép egész végig ott lapult a kezemben és sűrűn kattintgattam. Egyszerűen lenyűgözött a kilátás felszálláskor, illetve az ez utáni órákban a felhők kötötték le minden figyelmemet. Olyan volt, mintha tejszínhabon lebegnénk. Kedvem lett volna kisétálni a repülőgép szárnyára és beleharapni a nagy fehérségbe. Az is eszembe jutott, mennyire magasan lehetünk vajon.

A stewardess kedvesen közölte, hogy kapcsoljam be az övemet, mert megkezdjük a leszállást. Az izgatottság még jobban rám talált és már alig vártam, hogy kiérjünk a vastag, lomhán hömpölygő felhőréteg alól és meglássam az elmosódó tájat. De az izgatottság mellé beférkőzött a pesszimizmus és a rossz előérzet is. Valamiért úgy éreztem, rosszul döntöttem és nem szabadott volna eljönnöm. Pedig ezt akartam, és mégis szörnyen elbizonytalanodtam és rosszul éreztem magam.

A gép rázkódni kezdett – elég durván – és előre tudtam, hogy mi lesz. A szép hosszú életről alkotott képem egyszeriben megsemmisült. Meg fogok halni! – ez járt a fejemben. De nem csak nekem. Mindenkin úrrá lett a pánik. A lélegeztetőket is leeresztették, ezzel tudatva a tényt: semmi sincs rendben. A kedves arcú stewardess, aki az imént közölte, hogy megkezdjük a leszállást, most minden erejével azon volt, hogy úrrá legyen a pánikon és csitítani próbálta a sikoltozó embereket.

Hirtelenjében a gép szárnya leszakadt, mire nagy füst támadt, a rázkódás pedig megerősödött, akárcsak a fejetlenség. A mellettem ülő nő görcsösen szorongatta gyönyörű, fekete hajú fiúgyermekét, miközben spanyolul az Istenhez fohászkodott. De imája süket fülekre talált. Újabb robaj kíséretében ismét rázkódni kezdett a gép, mire úrrá lett rajtam a hányinger.

A következő percben a vasmadár elülső része levált, pont ott, ahol az utaskísérő állt. Szörnyű látvány volt, ahogy a velem egykorú lány a semmibe zuhan. Aztán jött a következő sokk; az anyuka kezéből kiesett a gyönyörű kisfiú, egyenesen a nagy semmibe, ugyanis a szétválás pont előttünk történt. A nő kétségbeesett sikollyal vetette magát gyermeke után. Éreztem, hogy a kaszás ott áll mögöttem és arra vár, hogy rám is lecsaphasson.

Körülöttem minden lángokba borult és éreztem, ahogy a lángok nyaldosni kezdik a testem. Elmondhatatlanul fájt, ahogy egyik helyről a másikra vándorolt a tűz a testemen. Egy átkozott percen keresztül azon ügyködtem, hogy kikapcsoljam az övemet és a spanyolul beszélő nő példáját követve, én is leugorjak. Csakhogy az öv nem engedett, hiába tekeregtem és erőlködtem, az üléshez voltam láncolva.

Beletörődtem sorsomba és jajszó nélkül tűrtem. Éreztem az égett hús és a vér szagát, s az emberek sikoltozása ott visszhangzott a fejemben. Gondolatban elbúcsúztam és bocsánatot kértem a szüleimtől, valamint megköszöntem Istennek ezt a huszonhat évet. Barátaim nemigen voltak, így ez miatt nem kellett aggódnom; egyedül a szüleim és a húgom sorsa aggasztott, hogy ha én nem leszek többé, ők hogyan fognak boldogulni. Keserves sikoly tört elő belőlem, jelezve, hogy eddig bírtam és nem akarok meghalni.

A kínzó fájdalomnak vége szakadt és én egy sármos, harmincas éveiben járó férfival találtam szembe magam. Nem értettem, hogyan is kerültem ide, mikor az előbb még egy zuhanó repülő leszakadt hátsófelében ültem a lángok között, és az életem után sírtam. De a férfi pókerarccal állt előttem és valamiért úgy éreztem, közelebb kell mennem hozzá. Mielőtt megtettem volna az első lépést, körbenéztem, hogy hol is vagyok, de nem jutottam sokra, mert a hely körvonalai teljesen elmosódtak és csak a férfit láttam tisztán.

Habozva, de elindultam vele a végzetem felé. Nyugtalanító volt, hogy nem tudtam hol is vagyok, vagy meghaltam-e, és ha meghaltam, akkor hogy, s miért kerültem ide. Hiszen ez nem lehet a Mennyország, az nem lehet ilyen rideg és homályos. A Mennyországot én mindig úgy képzeltem, mint ahogy a romantikusfilmekben van: zöld lankák, illatos virágok, csörgedező patakocskák, amik tükrén megcsillan a szikrázó Nap, amit soha nem takarnak el a felhők. Lágy szél lengedez és simogatja arcomat. Mindenki mosolyog, és túláradó szeretet leng be mindent.

Az álomvilágból kiszakadva, egy hatalmas vasajtó előtt találtam magam, jobbomon a jóvágású férfival.

Az ajtó mögött egy vékony, fekete hajú és kicsit ijesztő férfit láttam meg elsőnek, aki egy nagy, faragott, trónszerű székben ült. Balján egy angyalarcú fiatal lány, egy hasonló székben; szőke haja lágyan omlott vállára és egészen a keblei alá ért. Szépsége vakító és egyben már-már fájdalmas volt.

- Már vártunk, Kedvesem! - szólalt meg az ős öregnek tűnő, fekete hajú férfi mosolyogva. – Van számodra egy ajánlatunk…

Mindennek több mint háromszáz éve. De a szüleim cserbenhagyása iránt érzett fájdalmat még mindig nem tudtam elfelejteni, pedig az óta már találkoztam velük.

Jelen pillanatban az utcákat járom, és várom, hogy elérkezzen az idő, hogy a listámon álló legelső név tulajdonosának véget érjen az élete. Tudom, elég morbid dolog várni arra, hogy valaki meghaljon, eleinte utáltam magam érte, de az évek során megbarátkoztam a sorsommal, hogy segítsek nekik az átkelésben. A szívem néha összeszorul ugyan, amikor kisgyermekek kétségbeesetten ölelik át a combom és az anyukájuk után sírnak.

Újra a listámra pillantottam és az első helyen álló név aláhúzódott, nagyot sóhajtottam, idő van… Az egészben a közlekedés tetszett a legjobban. Csak arra kellett gondolnom, aki a lista első helyén állt és hunyorítanom kellett. Így nem láthatott senki, csak akit kísérnem kell és nagy sűrű füsttel eltűntem, majd megjelentem.

Nagy bánatomra, egy ötéves kislányt kellett elkísérnem a céljához. Nagyon aranyos volt, a keresztlányomra emlékeztetett: hatalmas bogárszemek, apró szájacska, pisze orr, kipirult arc és göndör hajacska. Akár egy csöpp angyalka. Tekintetét az enyémbe fúrta és úgy méregetett; az az érzésem támadt, mintha egyáltalán nem félne. Apró kezét felém nyújtotta és elindultunk.

- Ki vagy te? – kérdezte pár lépés után. Hangja, mint a szélcsengő, de csak a nagy fehér kapu előtt válaszoltam neki.

- A Halál Angyala!

Nightfall 36. fejezet - Tanórák

Szisztok!
Szomorúan látom, hogy van 17 renszeresem - és ki tudja hány rendszertelenem - és mégis alig kommenteltek. Részben ez is az oka, hogy csak hetente egy friss van és az is bizonytalan, hogy mikor érkezik. :S Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak akik írnak és nagyon örülök, hogy ők szánnak rám annyi percet olvasás után még, hogy írjanak hsz-t.
Na de a fejezetről: Szerintem elég furcsa lett, de tetszik. Hazatérés a rezervátumból és vissza a suliba. Egy ajánlat az osztályfőnöktől... Remélem tetszeni fog :D Kommenteket meg nagyon várom :)
Jó olvasást!

Puszi, Rami

Csupa mókás és kellemes emlékkel a farzsebünkben vasárnap reggel magunk mögött hagytuk La Pusht. De megegyeztünk, hogy még szervezünk ilyen összejövetelt. Lehetőleg nálunk. Egyrészt a szobámban lévő rúd miatt, másrészt, mert akkor Cullenék is eljöhetnek. Mondjuk nem tudom, hogy bíránk ki a vámpírok és a farkasok, hogy kulturáltan viselkedjenek.

A vasárnap délutánt a mérhetetlen tudásvágyam csillapításával töltöttem. Este pedig hazafuvaroztam Mattiet. Olyan furcsa volt, hogy két hülye helyett az este további részében már csak egy zsibbasztotta az agyam. Már annyira hozzászoktam, hogy itt van. Persze tudtam, hogy nem fog hozzánk költözni, de akkor is. Nem baj... Kim öt perverz fiúval - és legalább ennyi ovissal - felér. Egyszóva, nem maradnak unalmasak az itthon töltött perceim. Aztán meg az iskolában úgy is együtt a banda.

Amíg Kim lemosta magáról a sós vizet és homokot, én addig visszarendeztem a szobámat. A két babfotelt a helyére raktam. Egyiket a rudacskám mellé, a tévé elé, a másikat az ablakhoz, a kis üvegasztal mellé. Az ágyneműt lehúztam és szokásomhoz jó híven, az ajtóm elé dobtam.

-Olyan fura, hogy nincs itt a Csöpi... - jött ki Kim a fürdőből törülközőbe csavarva.

-Fura bizony! - nyúltam el az ágyamon.

Semmi hangulatom nem volt átöltözni. Fürödni már lefürödtem délután. Bevackoltam magam farmerban, pólóban és melltartóban az ágyba és mosolyogva néztem, ahogy Kim valami hülye műsort les a tévében.

Szórakozottan játszottam a kis farkassal a karkötőmön. Még mindig teljesen odáig voltam érte. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan tudta ilyen gyönyörűre csinálni. Az egész kb. másfél centi és elképesztő milyen tökéletesen ki van dolgozva.

Nem tudom mikor aludtam el, de elaludtam és a telefonom ébresztésére eszméltem. Csodálkoztam, hogy elkerültek a rémálmok, és mindenféle téveszmék. Ez jó jel, ez a nap már csak jó lehet! Csak az eső ne esne... igaz az mégsem lenne jó, mert kedvenc vámpírjaim teljes nyugodtsággal járkálhatnak így az emberek között. Mondjuk úgy, feltűnés nélkül. Mekkora káoszt okoznának már, ha napos időben csak úgy kisétálnának az utcára.

Az embereknek mennyire tűnne föl vajon? Mondjuk biztos lennének karambolok. Nem csak vonzóak, de még csillognak is? Az ember szeme könnyen rájuk tapad, már csak úgy tapasztalatból tudom. Bár ma már azt nézik i, aki nem tűnik ki valamivel.

A suliban is bebizonyosodott, hogy ez nem egy jó nap. Először is, mert kiderült, hogy kötelező elmenni az évzáróbálra. Igaz, ez amolyan sulidiszkó, na se kérem, nem elég egy teljes tanéven keresztül velük lenni? Aztán három órán egyhuzamban az osztályfőnökkel fogunk összezárva lenni. Ebből egy órán Mr. Greene, a biológiatanár fog hegyi beszédet tartani a szexről és a nemi betegségekről.

-Ne szökjünk meg? - kérdezte Edward útban az osztályunk felé.

-És le is igazolod nekem a hiányzást? Mert, hogy neked Cralicle leigazolja, oké... de én? Hogy lennék beteg, vagy sérültem volna meg, mikor anyám nem tud róla?

-Kicsit több bizalmat! - mormolta a hajamba.

-Kibírjuk - sóhajtottam nagyot és beléptem a terembe.

Leültünk a megszokott helyünkre: ablak mellett, utolsó pad. Előttünk mindig Mattie és az ő matricás macsója. A középső padsorban mellettünk Lex és Zac. Általában így ülünk, kivéve amikor nm közösek az óráink, vagy érvényben van a merev ülésrend.

Érdekes mód, Zoey és Jamie még mindig nem békültek ki. Pedig a hétvégi kempingezés után azt hittem minden rendbe jön köztük.

A csengő pontos volt - mint mindig - de az osztályfőnök késett minimum tíz percet. Természetesen nem unatkoztam. Edwarddal nem lehet. Rajzolni akartam, de egyszerűen nem hagyta. Persze, hová is tettem az eszem... mi az, hogy nem vele foglalkozom?

Az osztályfőnök unottan elkezdett az évzáróbálról beszélni. Zene, díszítés, megjelenés és nem mellesleg, hogy örülne, ha lennének önkéntesek, akik segítenek a buli megvalósításában.

-Önkéntes? - kérdezte unott hangon osztályfőnökünk.

A középső padsor, utolsó előtti padjából, a kérdés feltételével egy időben lendült a magasba egy kicsi, „törékeny” fehér kéz. Alice. Nem is ő lenne. Kis hiperaktív...

-Oh, Miss Cullen, szeretne segédkezni?

-Igen tanárnő. A nővéremmel, Rosalieval megcsináljuk - jelentette ki diadalmasan.

Ezután folytatódott a hegyi beszéd... Semmi alkohol és bunyó, mert akár kicsapás is lehet belőle. Bla-bla-bla. Tipikus tanárduma. De ezért fizetik őket végül is.

-Még mindig nem gondoltad meg magad? - kérdezte Edward, amikor fáradtan nyúltam el a padon.

-Nem, kibírom... - sóhajtottam, majd a pad helyett Edward vállát választottam.

Már csak pár perc volt az órából. Pont úgy helyezkedtem el, hogy ráláttam Lexiékre. Valamiről nagyon beszélgettek. Gondolom már ők is alig várták, hogy begszólaljon a jelzőcsengő és ha csak tíz percre is, de megszabaduljunk innen.

Ha nem esik az eső, általában Oli kisbuszánál szoktunk letelepedni. Amikor pedig süt a nap, a padoknál szoktunk beszélgetni. De bármennyire is meglepő, szakadt az eső. Így a kinti programoknak lőttek. Választási lehetőségeink jócskán megritkultak. Folyosó vagy terem. Ez a két választási lehetőségünk van. esetleg még a kantin.

-Komolyan végig akarod ülni a szexuális felvilágosítást? - kezdett bele megint Edward, immáron szünetben.

-Mért, lehet, hogy poén lesz! - fordult hátra Oli. - Amúgy hallottam hírét, mit műveltél Jamievel La Pushban - vigyorgott - Kár, hogy nem csináltatok róla semmit.

-Kezdesz olyan lenni, mint Emmett... - dorgált Edward, de ő is vigyorgott.

-Lehet, hogy igaza volt Emmettnek és tényleg rossz Cullent választottam? - cukkoltam.

-Na mi az Ed, a bátyád csak nem le akarja nyúlni Kanadát? - szerelmem erre csak vágott egy fintort.

-Emmettről jut eszembe, Kim merre van? - érdeklődött Mattie. - Hallod, olyan fura volt egyedül, nélkületek - mondta és halványan elmosolyodott.

-Szerintem a mosdóba ment Alexszel - válaszoltam a kérdésére. - Nekünk is fura volt. Már úgy hozzászoktam. Tök rossz volt elcuccolni az ágyad...

Nem sok időnk volt beszélgetni, de elmondta, hogy a szülei nagyon örültek neki és annak meg pláne, hogy nem csak pár napra megy haza. Jó volt hallani, hogy minden rendben náluk. Amikor áthelyezte a székhelyét hozzánk, azt hittem, válás lesz belőle.

A jelzőcsengő ismét felvisított, mire Edward játszotta a szenvedőt. Esküszöm, néha rosszabb, mint az ovisok. Na, de velem emberére akadt...

Mr. Greene a szokásos hanyag járásával bejött a terembe, üdvözölte az osztályfőnököt, majd minket is. Aztán megkezdődött az oktatás, vagy inkább okítás?

Igazából semmi értelme nem volt, mert már alsós koromban részesültem felvilágosításban. Másoknak furcsa lehet anyám felfogása az ilyenekkel kapcsolatban. Ő nem az a tipikus „nem-kell-ilyen-dolgokról-tudnia-a-gyereknek” típusú szülő. Bezzeg apám... a mai napig nincs kibékülve a tudattal, hogy el fog jönni az idő nálam is, amikor már nem csak elméletben lesznek meg a dolgok.

Mr. Greene körbejárt a teremben és lerakott minden asztalra kettő óvszert. A teremben mindenki röhögött, de a tanár csendet teremtett. Gyorsan csend lett a teremben én pedig elkezdtem olvasgatni az óvszeren lévő feliratokat; hogyan használjuk, miből készült és hasonló információk. Megtudtam, hogy allergiás reakciót is kiválthat. Hát szép.

-Na, akkor most szépen mindenki kijön egyesével és felhúzza a kapott óvszert a segédeszközünkre, ami jelen pillanatban ez a banán lesz! - vigyorgott a tanár és elkezdte a legelső, ajtó felőli padsorral.

Edward tartása megfeszült és undorodva nézett Mr. Greene irányába. Utálom, amikor ezt csinálja. Rendszerint hall valamit, amit utána nem hajlandó elmondani nekem.

-Edward, mit hallottál? - ráztam meg és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

-Ez a tanár beteg... - szűrte a fogain keresztül.

Ennyi elég is volt és tudtam, hogy mire gondol. Legalábbis volt pár tippem. Lányok és óvszer. Melyik pasi fantáziája nem indulna be? Talán azé a tíz százaléké, akik normálisan tudnak viselkedni.

-Miss Frill, Ön következik! - vigyorgott Mr. Greene, mire Edwardból alig hallható morgás tört fel.

Mielőtt kiballagtam volna, lágyan megcsókoltam Edwardot. Jobban mondva csak egy puszit adtam a szájára.

A lábaimra mintha ólmokat helyeztek volna. Egy örökkévalóságig tartott, amíg kiértem a tanárhoz. Soha nem csináltam még ilyet. Nagyon zavarban voltam, és az sem segített, hogy az arcom lángolt és a többiek árgus szemekkel lesték ténykedésem.

A fogammal eltéptem a fémes csomagolást és kivettem a tartalmát. Nagy levegőt vettem és óvatosan húzni kezdtem a banánon lefelé az óvszert. Nyugi, Ramóna! Ez csak egy banán... - próbáltam hatni magamra. Röhejesen festhettem, de sikeresen felhúztam.

A tanár megdicsért és adott egy másikat, és a helyemre küldött. A visszaút határozottan könnyebb volt és felszabadultan ültem vissza a helyemre. Most szerelmemnek kellett megcsillogtatni a tudását. Mint az előbb én, Ő is adott egy puszit mielőtt kiment volna.

Feszülten széttépte a csomagolást és gyorsan túlesett rajta. Ő is kapott egy újat, majd visszasétált a padhoz. Nagy szusszanással leült. Ismertem már ezt az arcot. Kiakasztják a lányok gondolatai. Bár most gondolom a fiúké is.

Idegesítő lehet, hogy nem tudja kikapcsolni. Én már világgá mentem volna. Lehetőleg valami olyan helyre, ahol csend van. Nincsenek emberek, akiknek gondolata és minden nyűgje az elmémbe hatolhatna.

-Borzasztó volt ez az óra! - mondtam és a táskámba dobtam a Durexet.

-Én mondtam, hogy menjünk! - jött elő megint ezzel.

-Basszus, azt hittem meghalok, amikor rám került a sor. - huppant le mellénk Alex.

-Ha megnyugtat a tudat, nem csak te. - forgattam a szemeim.

-De ahogy láttam, Nicol és a talpnyalói rutinosan csinálták sőt, már-már unottan. - szólt közbe Gaia.

Jesszus, milyen régen beszéltünk már. De ha jól tudom, valamilyen versenyen volt Californiában. De jól ki is használta az időt. Erről a barnában pompázó bőre árulkodott. Beillett volna a rezervátumba. Koti és Bran nem ilyen barnám, mint ő. Azért jó volt újra körünkben látni.

Szemem Alice után kutatott. Csodáltam, hogy nem csicsereg a padon ülve. De becsengetés előtt pár perccel megláttam ahogy táncol be a terembe egy kólával és egy ásványvízzel a kezében. Szóval nem csak úgy eltűnt, hanem hasznossá is tette magát.

-Hol jártál báránykám? - kérdezte Oli, amint Alice leült velem szembe a padra.

-Jaspernél voltam kisgazdám! - válaszolta. - Meg hoztam neked inni - mondta immár nekem és a kezembe nyomta az üveget.

-Istennő vagy! - mosolyogtam rá és meghúztam az üveget.

-Akkor eljössz velem vásárolni? - villanyozódott fel.

-Jól gondold meg, mit válaszolsz! - suttogta Edward, de mégis hallotta mindenki.

-Utállak Edward! - vágta be a durcit és leugrott a padról. - Na sziasztok. - Alig, hogy kimondta, be is csengettek.

Az osztályfőnök újra megjelent, de most már egymagában. Szépen megvárta, amíg a csengetés után érkezők is elfoglalják a helyüket és elkezdte ismertetni a programot.

Egy egész hétre megyünk. A nagy megdöbbenést a helyszín okozta. Azt hittem, Seattlebe vagy Port Angelesbe megyünk és a létező összes kiállítást meg kell néznünk. De óriásit tévedtem. Ha lehet, még annál is nagyobbat.

Valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy nem csak nekem kerekedtek ki a szemeim. Szinte mindenkinek leesett az álla, kivéve a két Cullennek. Ők önelégülten mosolyogtak és Edward szórakozottan babrálta a nyalókát a fülemben.

-Szóval, az erdő ugye nemzeti park is és van egy táborhely. Aranyos bungallowkal, de persze sátorban is lehet aludni - mondta széles mosollyal. - És, mivel köztudott, hogy Edwardék sokszor járják a természetet, a testvérei is jönnek. - Itt már a fél osztály álla leesett.

Komolyan, belegondolni is rémes. Nem elég, hogy ezek a rossz életű, hányingerkeltő plasztikmajmok ott fognak nyávogni, még Emmett is ott lesz? Előre félek.

Aztán jött a másik felismerés. Erdő. Nagyon nagy erdő. És valószínűleg nem itt a város szélén van a tábor. Addig pedig gyalogolni kell. Gyalogolni... Nem az, semmi bajom a sétával és a természettel, de én meg fogok halni.

Amikor már kezdtem belenyugodni, hogy majd az osztálytársaim szépen eltemetnek az erdőben, elért az én agyamig is az infó. Kocsival is ki lehet menni, de csak azoknan, akik vállalják, hogy kiviszik a kaját, ágyneműt és még egyéb apróságot.

-Önkéntes? - nézett körbe a tanárnő. Időt sem adva másoknak, lecsaptam a posztra.

-ÉN! - kiáltottam fel, majd Alex is ugyanígy tett pár másodperc késéssel.

-Rendben, akkor Miss Frill és Miss Webber. - firkantotta le a papírra, ami ott volt mellette. - Járművük van, ami megfelelő a terepre?

-Igen, majd elkérem Emmett monstrumját. - mosolyogtam Lexre, s az „Igen” utáni részt inkább már csak neki mondtam.

A tanárnő, az óra többi - maradék - részében arról áradozott, hogy milyen jó kis mesterséges tó van a tábor közelében és, hogy ráadásul csak fél órányi sétaútra van az Óceán... Na és, hogy milyen jó lesz és nem mellesleg aktív lesz az osztálykirándulás...

Közben azon gondolkodtam, hogy Emmett vajon mikkel akarja majd feldobni a hangulatot. Tanárok jelenlétében a perverziói esélytelenek lesznek. Pedig biztos lenne pár jó ötlete.

Észre sem vettem, hogy vége az órának. Vége az órának és a napnak is. A folyosón tömérdek színes papír és dísz jelezte a tanév végét és a ballagást. Egy-két nem népszerű végzős leányzó az évkönyvével szaladgált, hogy aláírassa a többiekkel.

-Lányok! - szólt utánunk Mrs McKenzie. - A táborban meg kell tanulnunk táncolni, ez minden osztálynak ki van adva. Fel kell venni az órákat videóra, aztán a bál előtt verseny lesz - magyarázta. - Szóval tanár kéne és egy jó tánc. - nézett ránk kérlelően.

-Rami tanult társastáncot! - vágta rá Kim.

-És láttuk őt lambadázni! - szólt közbe Lex.

Egyenként nyúzom meg őket. Szépen, lassan. Skalpolás, ujjak, boncolás és ami még idő közben eszembe jut. Az sem elképzelhetetlen, hogy ellátogatok a kémiaszertárba egy pár dologért, aminek még hasznát vehetem.

-De... én... - hápogtam.

-Rendben csillagom, ez nagyszerű! Akkor a tánctanár is te leszel. A lambada pedig isteni lesz! Már most megnyertük a versenyt! - mondta csillogó szemekkel, majd elviharzott.

Brandont és Jamiet is kicsinálom! Ki én! Hogy fogom én ezeket megtanítani? Miért pont én? Elegem van, mért ver az Isten? Ott van Alice és Rosalie is, miért nem őket kérte meg? Ha belegondolok, meg sem kért, csak kiosztotta a feladatot nekem.

-Hallom lambadáztál azzal a korccsal... - ölelte át a derekam az én egyetlenem.

-Igen, táncoltunk - válaszoltam. - Baj talán? - Nem tudtam uralkodni ingerültségemen.

-Mi a baj Kicsim? - lepődött meg - Mitől lettél ilyen harapós?

-Meg kell tanítanom az osztályt lambadázni és még kitudja mire, csak mert láttak Brandonnal táncolni - mondtam. - De én nem vagyok tánctanár, én nem tudom őket megtanítani! - mondtam és a mellkasának döntöttem a fejem.

-Ahogy láttam a lányok fejében, nem lesz azzal gond. - Miért ennyire aranyos? Még ilyenkor is biztat és vigasztal, pedig látta a fejekben a produkciónkat.

-Szeretlek! - néztem fel rá és azzal a szívdöglesztően szexi, csibészes mosolyával találtam szembe magam.

-Nem jössz át hozzám? - kérdezte és már indult is nyitni a Volvo ajtaját. - Alice elviszi Kimet valahova, én pedig kitisztítom a fejed!

Csak álltam a kocsi ajtajában és ledermedve néztem rá, de csókja meggyőzött és beszálltam.

Egy hét múlva lesz csak friss, kivéve, ha aktivizáljátok magatokat!