Szívem csücskei

2010. december 2., csütörtök

Nightfall: 52. fejezet - Bizonytalan

Sziasztok!
Igen, tudom, hogy több, mint egy hónapja nem volt friss, na de ti sem nagyon izgattátok magatok miatta. Bár ahogy észrevettem, eléggé pangás van minden blogon, írni sem ír már annyi mindenki, mint amikor elkezdtem. Na de nem tűntem el, csak nem igazán volt úgy időm, hogy legépeljek a füzetből egy komplett fejezetet. :)
Remélem azért tetszeni fog és kapok pár kommentet. Nem kell megölni a fejezetben történtek miatt.
Jó olvasást és mindenkinek Boldog Jézuskát! ;)
Love, Rami


Nem éreztem mást, csak ahogy a hatalmas ablak apró szilánkjai felhasítják a ruhám, majd a karomon a bőrt. Semmi mást nem érzékeltem. Majd amikor kinyitottam a szemem, minden elmosódott volt és mozgott körülöttem. A tarkómhoz nyúltam, ami iszonyatosan lüktetett, s már értettem miért van ez. Bevertem a fejem, ami elkezdett vérezni. Nem vészes, de iszonyatosan lüktetett.

Megpróbáltam felállni. Nem sikerült. A következő gondolatom Lucas volt. Hol van, minden rendben van vele? Fejemet oldalra fordítva megláttam őt, de a látvány lesokkolt. Ott feküdt, tőlem két méterre és alig volt rajta pár karcolás. Viszont a mellkasából egy hatalmas üvegdarab állt ki. Mondhatni felnyársalódott.

Cam már ott is volt mellettünk, Edwarddal a nyomában. A szőke félvér teljesen magán kívül volt, s közben látszott rajta, hogy osztozik a fájdalmon Lucasszal.

- Jól vagy? - kérdezte Edward fojtott hangon. - Kérlek, nem haragudj, hogy nem védtelek meg, s mindenért bocsánatot kérek. Bocsáss meg, kérlek - mondta, miközben hideg kezei az arcomat cirógatták.

Nemcsak az elhangzottak miatt éreztem rosszul magam, hanem féltem is, hogy mit vált ki belőle, hogy vérzik a fejem, meg kb mindenem. Miközben Cam magán kívül volt és minden dühét és fájdalmát Carlisle-ra zúdította, miközben két ismeretlen pasi fogta le.

- nem volt elég neked? Nem? Elvetted az anyámat, te szemét! Elvetted azt, aki a legfontosabb volt - ordította. - Miattad Nick is meghalt! Tudod te, milyen érzés ez nekem? A testvérem volt! De lett volna rá lehetőség, hogy megmentsd, de te nem! S most még Lucas is? Mindenáron fájdalmat akarsz okozni valakinek? Hogy nekem mi fáj és mi nem, az már nem lényeg, de itt nem csak rólam van szó - kiabálta szemrehányóan. - Hogy tudsz megbirkózni a lelkiismereteddel ezek után?

- Cam, mit, hogy tudok segíteni? - nyögdécseltem.

- Emlékezz! - válaszolta tömören, s pár másodperc után eszembe jutott a konyhás beszélgetés.

- De azt... - kezdtem vele, mire ő a szavamba vágott.

- Értelmezd át! - mondta. - Siess!

Nyomban elestem, ahogy felpattantam, de nem érdekelt. Alig pár másodperc múlva Edward karjai zártak bilincsbe. Nyilván Cam gondolatainak hatására, de ez nem segített.

- Engedj el Edward!

- Nem!

- En-gedj el! - ordítottam, s sikerült kibújnom a jeges karokból. - Luke, Luke! Figyelj rám, hallasz? - simogattam a homlokát. - Bármennyire furcsa lesz, meg kell tenned - mondtam, azzal a vérző bal kezem elé toltam.

- Harapj bele, Luke - kiáltotta a még mindig lefogott Cam. - Engedd el az állatot! - mondta, de Luke még mindig nem cselekedett. Közben könyörgőn Jocelynra néztem, aki közelebb jött és eltávolította az üveget Lucas testéből, mire ő ordítani kezdett.

- Luke, tedd amit mond! Nem halhatsz meg, azt már nem tudnám elviselni még egyszer - mondtam, s láttam, hogy meg fogja tenni.

Éles fogai könnyedén hatoltak át vékony bőrömön. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, de meg kellett ezt tennem. Az idő közben eltávolított üveg okozta seb kezdett kevésbé vérezni. Éreztem ,ahogy a vér kifelé áramlik belőlem, s kezdtem egyre bágyadtabb lenni. Mintha apró ólomgolyók lennének a szempilláimra aggatva. Össze-vissza cikázott a szemgolyóm, apró csillogó pöttyök jelentek meg előttem, s közben a füvet markoltam, mintha az segítene a földön maradni.

Ahogy megláttam, hogy a sebe már nem vérzik, elmosolyodtam. Hirtelen a langyos, puha ajkak eltűntek a csuklómról. Nem értettem semmit, a fejem zúgott és nagyon gyengének éreztem magam. Mondjuk mit is vártam, most dobott ki az ablakon egy rohadt ringyó és az imént csapolt le a vőlegényem. Éreztem, hogy valaki szorosan magához ölel. Gondolom Edward... bár nem tudom...

Ez volt az utolsó emlékem, amiben biztos voltam, hogy megtörtént, hogy valaki magához szorított. Majd egy ismerős szobában ébredtem. Edward szobájában, aki az ágy mellett üt egy széken, s a jobb kezemet simogatta lehajtott fejjel, s közben valami pittyegő hangot hallottam. Szívmonitor.

- Mi... mi történt? - kérdeztem nehézkesen.

- Istenem - nézett rám hatalmas barna szemekkel. - Én, én annyira sajnálom...

- Edward, mi történt? - kérdeztem újra, mert nem igazán tudtam helyrerakni a dolgokat. Pláne, hogy miért vagyok szívmonitorra kötve.

- Lucas nemigen tudta, hogy hol a határ - válaszolt ingerülten.

- És jól van? - kérdeztem kissé aggódva.

- Majdnem megölt és te azért aggódsz, hogy jól van-e? - kérdezte már-már hisztérikusan.

- Erről nem most fogunk vitát nyitni - néztem rá szigorúan.

- Ebben legalább egyet értünk - fintorodott el. - De nyugodj meg, jól van - mondta gúnyosan.

- Ennyire azért n legyél együtt érző - néztem rá szúrósan. - De miért vagyok itt? Miért vagyok erre az izére kötve?

- Túl sok vért vesztettél - mondta a semmibe meredve. - Elvesztetted az eszméleted. Vérátömlesztést kaptál...

- Szeretnék felkelni - szakítottam meg, mielőtt még folytatta volna. Úgy döntöttem, inkább nem érdekel.

- Azt nem lehet - vágta rá egyből. - Még gyenge vagy, pihenésre van szükséged - mondta, s a szemeiből sugárzott a fájdalom.

- De jól vagyok -makacskodtam.

- Nem, nem vagy - mondta. - Kérlek, nekem a te biztonságod a legfontosabb...

- Ne, Edward! Ne kezd kérlek - vágtam a szavába összeszorított szemekkel.

- Meg kell hallgatnod - fogta meg az arcom. - El kell mondanom, nem adhatom föl, amíg nem vagyok benne biztos, hogy nincs remény - mondta, miközben szomorú barna szemeit az enyémbe fúrta. - Szeretlek.

Ó, bár n mondtad volna - ordítottam magamban. Kezdtem unni, hogy olyan, mintha egy rossz hollywoodi filmben lennék. Ott van mindig ez, hogy mindig a legrosszabbkor történik valami.

- Edward, én nem... - próbáltam ellenkezni, mire hűvös ujjait az ajkamra helyezte.

- Nem hiszed, hogy egy halott, dermedt szív újra el tud kezdeni dobogni? - nézett mélyen a szemembe. - Én úgy érzem, az enyém erre is képes érted - suttogta, majd lágy csókot lehelt ajkaimra, én pedig nem tudtam ellenkezni.

- Edward, én... én hozzá fogok menni Lucashoz - mondtam, mikor már megtaláltam a hangom, de ekkor Kim rontott be.

Annyira ki volt szegény borulva, hogy jóformán két értelmes mondatot nem tudott összehozni. Leszedtem magamról a tappancsokat és megöleltem. Közben Edward kikapcsolta a gépezetet, majd kihátrált a szobából, mi pedig órákig csak ültünk az ágyon. Ő sírt, s akár egy apró gyermek az anyjába, úgy kapaszkodott ő is belém.

Igazából én sem tudtam felfogni ezt az egészet. Azt hittük, meghaltak. Nagyon megviselt, majd itt, egy ilyen eldugott kisvárosban rá kell jönnünk, hogy nem, ők nagyon is élnek. Mondjuk ez még a jobbik... De ez a farkasos dolog... hogy Nick meghalt és most már tényleg nincs többé... Meghal az egyik legjobb barátod, majd egy hajszálon múlik, hogy ne haljon meg egy számodra igen fontos ember is.

- Ez is miattam van - sírta a vállamba Kim. Hiába próbáltam nyugtatni és magyarázni neki, hogy ő nem tehet semmiről.

Nem sokáig ostorozta már magát, mert a sok sírástól és a stressztől elaludt. Jót fog neki tenni, ha alszik, így szépen betakargattam, én pedig a lehető legkisebb zajt csapva próbáltam meg kimenni a szobából. De ahogy óvatosan becsuktam az ajtót és megfordultam, kicsit nagyon megijedtem. Egy fiatal, szőkésbarna hajú, mosolygós, aranybarna szemű lány állt velem szemben. Nyilván Yourika drága valamelyik testvére - gondoltam, mire meg szólat.

- Szia, bocs, hogy megijesztettelek - kért elnézést. - De neked nem feküdni, vagy legalábbis pihenni kellene? - mutatott a mögöttem lévő, csukott ajtóra.

- Jól vagyok - biztosítottam. - Kim viszont kimerült, az idegei pedig pattanáson - sóhajtottam, majd arra gondoltam, csak nehogy Amberék ide akarjanak jönni.

- Értem - bólintott. - Ó, de bunkó vagyok, be sem mutatkoztam. Kate Denali - nyújtotta a kezét én pedig elfogadtam. Kedves lánynak tűnik.

- Hát, nekem gondolom nem kell bemutatkoznom. Nyilván tudsz mindent - nevettem.

- De még mennyire - húzta el a száját. - Tudod, Edward nagyon szeret téged - jegyezte meg halkan.

- Kérlek, ne játssz kerítőnőt - hunytam le a szemem pár pillanatig.

- Nem játszok, csak elmondom a gondolataim - nézett a szemembe. - Tudod, Edward olyan nekem, mintha az öcsém lenne és még mielőtt jöttünk, nagyon sokat mesélt rólad, és nagyon izgatott volt, hogy mit fogok hozzád szólni. Ti egymásnak lettetek teremtve - fogta meg a vállamat mosolyogva. - Alice képességét ugyan most blokkolják az alakváltók és a két vida eterna, de én biztos vagyok benne, hogy nem Lucashoz kell hozzámenned, és legfőképp nem most.

- Aranyos vagy - mosolyodtam el -, de így lesz! - mondtam és fölemeltem a bal kezem. próbáltam határozott leni, de a lelkem mélyén bizonytalan voltam, nagyon is.

Szeretem Lucast, ő pedig még jobban engem, de azzal is tisztában vagyok, hogy hiába próbálom utálni Edwardot, nem tudom. Sajnos. Illetve azzal is tisztában vagyok, hogyha azt választom, akit jobban szeretek, azzal nagy fájdalmat fogok okozni annak, akinek nagyon nem szeretnék, Lucasnak, mert nem tagadhatom, hogy Edward az, aki nélkül nem tudok élni. Ez most nagyon nyálasan hangzik, de így van. Luke-ot már egyszer elveszítettem. Igaz nagyon rossz volt, nagyon kikészültem, de akkor úgy volt, hogy meghalt. Most már tudom, hogy él, most már könnyebb lenne újra elválni tőle úgy, hogy tudom, hogy bármikor láthatom.

- Látom, már döntöttél - szólalt meg újra Kate. - Vagy legalábbis beláttad, amit mondtam.

- Mi? Micsoda? - ráztam meg kicsit a fejem.

- Tudod, nekem valami olyan képességem van, mint Edwardnak és Jaspernek összegyúrva - mondta. - A tested rezgései számomra olyan információk, amiből sok mindent megtudok, többek között a pillanatnyi lelkiállapotod, s ha még hozzád is érek, a gondolataid is átjönnek - magyarázta. - Vagyis, a te esetedben azok nem - húzta el a száját.

- Ezt örömmel hallom - mosolyodtam el. - Mármint, hogy az agyam számodra is kordonnal van körülvéve.

- Ami az egyiknek szenvedés...

- Az a másiknak örömöt okoz - fejeztem be helyette nevetve.

- Végre van valami szín az arcodban - simított végig raja.

- Lejössz? - kérdeztem, mire ő bólintott és megindultunk a lépcsőn.

Most figyeltem csak, hogy míg a jobb kezem már szabad volt, a bal kezemen egy nagy kötés díszelgett, illetve a kezem többi részén, ami kilátszott a pólóból, volt pár vágás is. Ezzel egyidejűleg végignéztem magamon, s nem tudtam, hogy honnan volt rajtam ez a ruha. Nem volt egyáltalán ismerős, és nyilván nem Alice-é volt, nem ilyen a stílusa. Egy piros póló, amin egy ordító punk feje volt és egy sötétkék, szakadozott farmer volt rajtam, illetve egy fekete Concerse.

- Az én ruháim - kacsintott rám Kate, akin most figyeltem, hogy egy Black Sabbath póló virított.

- Jóféle - vigyorodtam el, majd le is értünk.

A nappaliban hárman voltak. Cam, Edward és Luke. Cam erősen szorította Luke karját, aki gyilkos pillantásokat lövelt a bronzos vámpír felé. Megrémültem kicsit tőle. Arcán már nem a kedvesség uralkodott, majd amikor rám nézett, megláttam valamit amitől végképp nyugtalan lettem. Luke szemei már nem olyan gyönyörű kékben pompáztak, hanem hasonló volt Cam vérvörös íriszéhez...

- Húgi, te miért nem pihensz? - ölelt meg Jasper. - Kate, miért nem hagytad őt?

- Nem én szedtem ki az ágyból - emelte maga elé a kezeit védekezően. - Amikor felértem, akkor osont ki a szobából.

- Hát jó. Gyere, biztos éhes vagy - fogta meg a kezem Jazz, és nem engedte, hogy Luke-hoz menjek. - Esme és Tanya már biztos egy hadseregnek is elég kaját csináltak - mondta, majd a konyhába vitt.

- Ó, szia kicsim - puszilta meg a homlokom Esme. - Jó téged egyben látni - mosolyodott el, majd leültetett egy székre.

Jasper arcán valami üdvözült mosoly ült, teljesen ki volt virulva. Igaz megértem. Eltűntem, senki nem tudott rólam semmit, majd amikor végre megkerülök, majdnem meghalok. Vajon mi játszódhatott le benne, hogy nagy rá az esély, hogy elveszíti a „húgát” ismét?

- Esme, kész a pudingos muffin - emelkedett föl a pult mögül egy talán még tőlem is fiatalabb és alacsonyabb, barna hajú lány. - Oh, szia! - köszönt hatalmas mosollyal. - Olyan csöndben vagy, hogy észre sem veszlek - mosolygott tovább. - Tanya Marie Denali vagyok - mutatkozott be, majd mögüle kikandikált egy srác is. - Ő meg Eathan, a párom - mondta.

- Sziasztok - bólintottam a fejemmel feléjük.

Bármennyire is volt mindenki kedves és mosolygós, nekem nem sikerült ezt viszonoznom nekik. Nem éreztem úgy, hogy nekem mosolyognom kellene. Nem találtam rá egyetlen egy jó okot sem, hogy jó kedvem legyen. Úgy éreztem, hogy nem tudok semmit. Igazából megrémültem egy kicsit Luke-tól.

- Mitől van? - néztem Jasperre, majd a nappali felé fordítottam a fejem.

- Így reagált a teste a vérre - válaszolt bátyám. - De ez csak átmeneti állapot - biztosított. - Elvileg... - tette hozzá nagyon halkan.

- Értem - motyogtam, de éreztem, hogy ne számítsak semmi jóra.

Esme hiába próbálta belém diktálni az ételt, nem igazán járt sikerrel. Csak ültem és néztem ki a fejemből, néha-néha csipegettem az előttem lévő kajából, s néha elmosolyodtam Eathan hülyeségein. Tanyat és Kate-t szabotálta a képességével. A srác képessége abban nyilvánul meg, hogy ha például azt mondja valakinek: „Most kiugrasz az ablakon!”, s hozzáér az illetőhöz, az bizony szépen kiugrik azon az ablakon. Így mókás volt, de brutális hatalom van a birtokában...

- Széttörsz a fejeden egy tojást - mondta Eathan, majd megsimította Kate felkarját, s a lány már indult is a hűtő irányába.

- Eathan, rohadj meg! - nézett a fiúra bosszúsan, miközben végigfolyt a haján a tojás. Ők még mókáztak, én pedig szépen kislisszoltam a konyhából.

A nappaliban még mindig hárman voltak. Cam ült és a két fiút nézte, hogy vajon mikor kell közbeavatkozni. Edward és Luke egymással szemben álltak. Az egész úgy nézett ki, mintha a tekintetükkel kommunikálnának. Közelebb léptem a három fiúhoz, s most Cam tartott egy picit távol, de végül Luke rám nézett.

Arca még mindig olyan édesen kisfiús volt, de íriszének vörössége félelmet keltett. Ahogy szólásra nyitotta kívánatos ajkait, láttam, hogy szemfogai hosszabbak lettek, Nem értettem, ennyit... ekkora változást okozott volna, hogy ivott a véremből?

- Én... én annyira sajnálom - mondta bűnbánó arccal, majd bal szeméből kigördült egy könnycsepp, akár az egyik régi filmben, aminek nem tudtam a címét.


Ennyi lenne. Még lehet, hogy kaptok fejezetet, nem tudom... megfontolom. :D