Szívem csücskei

2010. december 2., csütörtök

Nightfall: 52. fejezet - Bizonytalan

Sziasztok!
Igen, tudom, hogy több, mint egy hónapja nem volt friss, na de ti sem nagyon izgattátok magatok miatta. Bár ahogy észrevettem, eléggé pangás van minden blogon, írni sem ír már annyi mindenki, mint amikor elkezdtem. Na de nem tűntem el, csak nem igazán volt úgy időm, hogy legépeljek a füzetből egy komplett fejezetet. :)
Remélem azért tetszeni fog és kapok pár kommentet. Nem kell megölni a fejezetben történtek miatt.
Jó olvasást és mindenkinek Boldog Jézuskát! ;)
Love, Rami


Nem éreztem mást, csak ahogy a hatalmas ablak apró szilánkjai felhasítják a ruhám, majd a karomon a bőrt. Semmi mást nem érzékeltem. Majd amikor kinyitottam a szemem, minden elmosódott volt és mozgott körülöttem. A tarkómhoz nyúltam, ami iszonyatosan lüktetett, s már értettem miért van ez. Bevertem a fejem, ami elkezdett vérezni. Nem vészes, de iszonyatosan lüktetett.

Megpróbáltam felállni. Nem sikerült. A következő gondolatom Lucas volt. Hol van, minden rendben van vele? Fejemet oldalra fordítva megláttam őt, de a látvány lesokkolt. Ott feküdt, tőlem két méterre és alig volt rajta pár karcolás. Viszont a mellkasából egy hatalmas üvegdarab állt ki. Mondhatni felnyársalódott.

Cam már ott is volt mellettünk, Edwarddal a nyomában. A szőke félvér teljesen magán kívül volt, s közben látszott rajta, hogy osztozik a fájdalmon Lucasszal.

- Jól vagy? - kérdezte Edward fojtott hangon. - Kérlek, nem haragudj, hogy nem védtelek meg, s mindenért bocsánatot kérek. Bocsáss meg, kérlek - mondta, miközben hideg kezei az arcomat cirógatták.

Nemcsak az elhangzottak miatt éreztem rosszul magam, hanem féltem is, hogy mit vált ki belőle, hogy vérzik a fejem, meg kb mindenem. Miközben Cam magán kívül volt és minden dühét és fájdalmát Carlisle-ra zúdította, miközben két ismeretlen pasi fogta le.

- nem volt elég neked? Nem? Elvetted az anyámat, te szemét! Elvetted azt, aki a legfontosabb volt - ordította. - Miattad Nick is meghalt! Tudod te, milyen érzés ez nekem? A testvérem volt! De lett volna rá lehetőség, hogy megmentsd, de te nem! S most még Lucas is? Mindenáron fájdalmat akarsz okozni valakinek? Hogy nekem mi fáj és mi nem, az már nem lényeg, de itt nem csak rólam van szó - kiabálta szemrehányóan. - Hogy tudsz megbirkózni a lelkiismereteddel ezek után?

- Cam, mit, hogy tudok segíteni? - nyögdécseltem.

- Emlékezz! - válaszolta tömören, s pár másodperc után eszembe jutott a konyhás beszélgetés.

- De azt... - kezdtem vele, mire ő a szavamba vágott.

- Értelmezd át! - mondta. - Siess!

Nyomban elestem, ahogy felpattantam, de nem érdekelt. Alig pár másodperc múlva Edward karjai zártak bilincsbe. Nyilván Cam gondolatainak hatására, de ez nem segített.

- Engedj el Edward!

- Nem!

- En-gedj el! - ordítottam, s sikerült kibújnom a jeges karokból. - Luke, Luke! Figyelj rám, hallasz? - simogattam a homlokát. - Bármennyire furcsa lesz, meg kell tenned - mondtam, azzal a vérző bal kezem elé toltam.

- Harapj bele, Luke - kiáltotta a még mindig lefogott Cam. - Engedd el az állatot! - mondta, de Luke még mindig nem cselekedett. Közben könyörgőn Jocelynra néztem, aki közelebb jött és eltávolította az üveget Lucas testéből, mire ő ordítani kezdett.

- Luke, tedd amit mond! Nem halhatsz meg, azt már nem tudnám elviselni még egyszer - mondtam, s láttam, hogy meg fogja tenni.

Éles fogai könnyedén hatoltak át vékony bőrömön. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, de meg kellett ezt tennem. Az idő közben eltávolított üveg okozta seb kezdett kevésbé vérezni. Éreztem ,ahogy a vér kifelé áramlik belőlem, s kezdtem egyre bágyadtabb lenni. Mintha apró ólomgolyók lennének a szempilláimra aggatva. Össze-vissza cikázott a szemgolyóm, apró csillogó pöttyök jelentek meg előttem, s közben a füvet markoltam, mintha az segítene a földön maradni.

Ahogy megláttam, hogy a sebe már nem vérzik, elmosolyodtam. Hirtelen a langyos, puha ajkak eltűntek a csuklómról. Nem értettem semmit, a fejem zúgott és nagyon gyengének éreztem magam. Mondjuk mit is vártam, most dobott ki az ablakon egy rohadt ringyó és az imént csapolt le a vőlegényem. Éreztem, hogy valaki szorosan magához ölel. Gondolom Edward... bár nem tudom...

Ez volt az utolsó emlékem, amiben biztos voltam, hogy megtörtént, hogy valaki magához szorított. Majd egy ismerős szobában ébredtem. Edward szobájában, aki az ágy mellett üt egy széken, s a jobb kezemet simogatta lehajtott fejjel, s közben valami pittyegő hangot hallottam. Szívmonitor.

- Mi... mi történt? - kérdeztem nehézkesen.

- Istenem - nézett rám hatalmas barna szemekkel. - Én, én annyira sajnálom...

- Edward, mi történt? - kérdeztem újra, mert nem igazán tudtam helyrerakni a dolgokat. Pláne, hogy miért vagyok szívmonitorra kötve.

- Lucas nemigen tudta, hogy hol a határ - válaszolt ingerülten.

- És jól van? - kérdeztem kissé aggódva.

- Majdnem megölt és te azért aggódsz, hogy jól van-e? - kérdezte már-már hisztérikusan.

- Erről nem most fogunk vitát nyitni - néztem rá szigorúan.

- Ebben legalább egyet értünk - fintorodott el. - De nyugodj meg, jól van - mondta gúnyosan.

- Ennyire azért n legyél együtt érző - néztem rá szúrósan. - De miért vagyok itt? Miért vagyok erre az izére kötve?

- Túl sok vért vesztettél - mondta a semmibe meredve. - Elvesztetted az eszméleted. Vérátömlesztést kaptál...

- Szeretnék felkelni - szakítottam meg, mielőtt még folytatta volna. Úgy döntöttem, inkább nem érdekel.

- Azt nem lehet - vágta rá egyből. - Még gyenge vagy, pihenésre van szükséged - mondta, s a szemeiből sugárzott a fájdalom.

- De jól vagyok -makacskodtam.

- Nem, nem vagy - mondta. - Kérlek, nekem a te biztonságod a legfontosabb...

- Ne, Edward! Ne kezd kérlek - vágtam a szavába összeszorított szemekkel.

- Meg kell hallgatnod - fogta meg az arcom. - El kell mondanom, nem adhatom föl, amíg nem vagyok benne biztos, hogy nincs remény - mondta, miközben szomorú barna szemeit az enyémbe fúrta. - Szeretlek.

Ó, bár n mondtad volna - ordítottam magamban. Kezdtem unni, hogy olyan, mintha egy rossz hollywoodi filmben lennék. Ott van mindig ez, hogy mindig a legrosszabbkor történik valami.

- Edward, én nem... - próbáltam ellenkezni, mire hűvös ujjait az ajkamra helyezte.

- Nem hiszed, hogy egy halott, dermedt szív újra el tud kezdeni dobogni? - nézett mélyen a szemembe. - Én úgy érzem, az enyém erre is képes érted - suttogta, majd lágy csókot lehelt ajkaimra, én pedig nem tudtam ellenkezni.

- Edward, én... én hozzá fogok menni Lucashoz - mondtam, mikor már megtaláltam a hangom, de ekkor Kim rontott be.

Annyira ki volt szegény borulva, hogy jóformán két értelmes mondatot nem tudott összehozni. Leszedtem magamról a tappancsokat és megöleltem. Közben Edward kikapcsolta a gépezetet, majd kihátrált a szobából, mi pedig órákig csak ültünk az ágyon. Ő sírt, s akár egy apró gyermek az anyjába, úgy kapaszkodott ő is belém.

Igazából én sem tudtam felfogni ezt az egészet. Azt hittük, meghaltak. Nagyon megviselt, majd itt, egy ilyen eldugott kisvárosban rá kell jönnünk, hogy nem, ők nagyon is élnek. Mondjuk ez még a jobbik... De ez a farkasos dolog... hogy Nick meghalt és most már tényleg nincs többé... Meghal az egyik legjobb barátod, majd egy hajszálon múlik, hogy ne haljon meg egy számodra igen fontos ember is.

- Ez is miattam van - sírta a vállamba Kim. Hiába próbáltam nyugtatni és magyarázni neki, hogy ő nem tehet semmiről.

Nem sokáig ostorozta már magát, mert a sok sírástól és a stressztől elaludt. Jót fog neki tenni, ha alszik, így szépen betakargattam, én pedig a lehető legkisebb zajt csapva próbáltam meg kimenni a szobából. De ahogy óvatosan becsuktam az ajtót és megfordultam, kicsit nagyon megijedtem. Egy fiatal, szőkésbarna hajú, mosolygós, aranybarna szemű lány állt velem szemben. Nyilván Yourika drága valamelyik testvére - gondoltam, mire meg szólat.

- Szia, bocs, hogy megijesztettelek - kért elnézést. - De neked nem feküdni, vagy legalábbis pihenni kellene? - mutatott a mögöttem lévő, csukott ajtóra.

- Jól vagyok - biztosítottam. - Kim viszont kimerült, az idegei pedig pattanáson - sóhajtottam, majd arra gondoltam, csak nehogy Amberék ide akarjanak jönni.

- Értem - bólintott. - Ó, de bunkó vagyok, be sem mutatkoztam. Kate Denali - nyújtotta a kezét én pedig elfogadtam. Kedves lánynak tűnik.

- Hát, nekem gondolom nem kell bemutatkoznom. Nyilván tudsz mindent - nevettem.

- De még mennyire - húzta el a száját. - Tudod, Edward nagyon szeret téged - jegyezte meg halkan.

- Kérlek, ne játssz kerítőnőt - hunytam le a szemem pár pillanatig.

- Nem játszok, csak elmondom a gondolataim - nézett a szemembe. - Tudod, Edward olyan nekem, mintha az öcsém lenne és még mielőtt jöttünk, nagyon sokat mesélt rólad, és nagyon izgatott volt, hogy mit fogok hozzád szólni. Ti egymásnak lettetek teremtve - fogta meg a vállamat mosolyogva. - Alice képességét ugyan most blokkolják az alakváltók és a két vida eterna, de én biztos vagyok benne, hogy nem Lucashoz kell hozzámenned, és legfőképp nem most.

- Aranyos vagy - mosolyodtam el -, de így lesz! - mondtam és fölemeltem a bal kezem. próbáltam határozott leni, de a lelkem mélyén bizonytalan voltam, nagyon is.

Szeretem Lucast, ő pedig még jobban engem, de azzal is tisztában vagyok, hogy hiába próbálom utálni Edwardot, nem tudom. Sajnos. Illetve azzal is tisztában vagyok, hogyha azt választom, akit jobban szeretek, azzal nagy fájdalmat fogok okozni annak, akinek nagyon nem szeretnék, Lucasnak, mert nem tagadhatom, hogy Edward az, aki nélkül nem tudok élni. Ez most nagyon nyálasan hangzik, de így van. Luke-ot már egyszer elveszítettem. Igaz nagyon rossz volt, nagyon kikészültem, de akkor úgy volt, hogy meghalt. Most már tudom, hogy él, most már könnyebb lenne újra elválni tőle úgy, hogy tudom, hogy bármikor láthatom.

- Látom, már döntöttél - szólalt meg újra Kate. - Vagy legalábbis beláttad, amit mondtam.

- Mi? Micsoda? - ráztam meg kicsit a fejem.

- Tudod, nekem valami olyan képességem van, mint Edwardnak és Jaspernek összegyúrva - mondta. - A tested rezgései számomra olyan információk, amiből sok mindent megtudok, többek között a pillanatnyi lelkiállapotod, s ha még hozzád is érek, a gondolataid is átjönnek - magyarázta. - Vagyis, a te esetedben azok nem - húzta el a száját.

- Ezt örömmel hallom - mosolyodtam el. - Mármint, hogy az agyam számodra is kordonnal van körülvéve.

- Ami az egyiknek szenvedés...

- Az a másiknak örömöt okoz - fejeztem be helyette nevetve.

- Végre van valami szín az arcodban - simított végig raja.

- Lejössz? - kérdeztem, mire ő bólintott és megindultunk a lépcsőn.

Most figyeltem csak, hogy míg a jobb kezem már szabad volt, a bal kezemen egy nagy kötés díszelgett, illetve a kezem többi részén, ami kilátszott a pólóból, volt pár vágás is. Ezzel egyidejűleg végignéztem magamon, s nem tudtam, hogy honnan volt rajtam ez a ruha. Nem volt egyáltalán ismerős, és nyilván nem Alice-é volt, nem ilyen a stílusa. Egy piros póló, amin egy ordító punk feje volt és egy sötétkék, szakadozott farmer volt rajtam, illetve egy fekete Concerse.

- Az én ruháim - kacsintott rám Kate, akin most figyeltem, hogy egy Black Sabbath póló virított.

- Jóféle - vigyorodtam el, majd le is értünk.

A nappaliban hárman voltak. Cam, Edward és Luke. Cam erősen szorította Luke karját, aki gyilkos pillantásokat lövelt a bronzos vámpír felé. Megrémültem kicsit tőle. Arcán már nem a kedvesség uralkodott, majd amikor rám nézett, megláttam valamit amitől végképp nyugtalan lettem. Luke szemei már nem olyan gyönyörű kékben pompáztak, hanem hasonló volt Cam vérvörös íriszéhez...

- Húgi, te miért nem pihensz? - ölelt meg Jasper. - Kate, miért nem hagytad őt?

- Nem én szedtem ki az ágyból - emelte maga elé a kezeit védekezően. - Amikor felértem, akkor osont ki a szobából.

- Hát jó. Gyere, biztos éhes vagy - fogta meg a kezem Jazz, és nem engedte, hogy Luke-hoz menjek. - Esme és Tanya már biztos egy hadseregnek is elég kaját csináltak - mondta, majd a konyhába vitt.

- Ó, szia kicsim - puszilta meg a homlokom Esme. - Jó téged egyben látni - mosolyodott el, majd leültetett egy székre.

Jasper arcán valami üdvözült mosoly ült, teljesen ki volt virulva. Igaz megértem. Eltűntem, senki nem tudott rólam semmit, majd amikor végre megkerülök, majdnem meghalok. Vajon mi játszódhatott le benne, hogy nagy rá az esély, hogy elveszíti a „húgát” ismét?

- Esme, kész a pudingos muffin - emelkedett föl a pult mögül egy talán még tőlem is fiatalabb és alacsonyabb, barna hajú lány. - Oh, szia! - köszönt hatalmas mosollyal. - Olyan csöndben vagy, hogy észre sem veszlek - mosolygott tovább. - Tanya Marie Denali vagyok - mutatkozott be, majd mögüle kikandikált egy srác is. - Ő meg Eathan, a párom - mondta.

- Sziasztok - bólintottam a fejemmel feléjük.

Bármennyire is volt mindenki kedves és mosolygós, nekem nem sikerült ezt viszonoznom nekik. Nem éreztem úgy, hogy nekem mosolyognom kellene. Nem találtam rá egyetlen egy jó okot sem, hogy jó kedvem legyen. Úgy éreztem, hogy nem tudok semmit. Igazából megrémültem egy kicsit Luke-tól.

- Mitől van? - néztem Jasperre, majd a nappali felé fordítottam a fejem.

- Így reagált a teste a vérre - válaszolt bátyám. - De ez csak átmeneti állapot - biztosított. - Elvileg... - tette hozzá nagyon halkan.

- Értem - motyogtam, de éreztem, hogy ne számítsak semmi jóra.

Esme hiába próbálta belém diktálni az ételt, nem igazán járt sikerrel. Csak ültem és néztem ki a fejemből, néha-néha csipegettem az előttem lévő kajából, s néha elmosolyodtam Eathan hülyeségein. Tanyat és Kate-t szabotálta a képességével. A srác képessége abban nyilvánul meg, hogy ha például azt mondja valakinek: „Most kiugrasz az ablakon!”, s hozzáér az illetőhöz, az bizony szépen kiugrik azon az ablakon. Így mókás volt, de brutális hatalom van a birtokában...

- Széttörsz a fejeden egy tojást - mondta Eathan, majd megsimította Kate felkarját, s a lány már indult is a hűtő irányába.

- Eathan, rohadj meg! - nézett a fiúra bosszúsan, miközben végigfolyt a haján a tojás. Ők még mókáztak, én pedig szépen kislisszoltam a konyhából.

A nappaliban még mindig hárman voltak. Cam ült és a két fiút nézte, hogy vajon mikor kell közbeavatkozni. Edward és Luke egymással szemben álltak. Az egész úgy nézett ki, mintha a tekintetükkel kommunikálnának. Közelebb léptem a három fiúhoz, s most Cam tartott egy picit távol, de végül Luke rám nézett.

Arca még mindig olyan édesen kisfiús volt, de íriszének vörössége félelmet keltett. Ahogy szólásra nyitotta kívánatos ajkait, láttam, hogy szemfogai hosszabbak lettek, Nem értettem, ennyit... ekkora változást okozott volna, hogy ivott a véremből?

- Én... én annyira sajnálom - mondta bűnbánó arccal, majd bal szeméből kigördült egy könnycsepp, akár az egyik régi filmben, aminek nem tudtam a címét.


Ennyi lenne. Még lehet, hogy kaptok fejezetet, nem tudom... megfontolom. :D

2010. november 13., szombat

Nightfall: 51. fejezet - Viszontlátás + díj

Helló!
Nos, túl vagyunk a félszázadik fejezeten is :D Bár azt hittem, több komit fogok kicsikarni belőletek... Na mindegy, azért üdvözlöm az újonnan érkezőket ^^ Érezzétek jól magatokat.
És látom foggal-körömmel ragaszkodtok a mi kis szép kék szemű Nickünkhöz. Vele kapcsolatban nem mondhatok semmit, éppúgy, ahogy a Rami-Lucas-Edward dologról sem...
Annyit viszont elárulok a fejezetről, hogy megint két szemszöget olvashattok és ez az utolsó ilyen "párhuzamos" fejezet. Vagyis... úgy tervezem, hiszen lassan, de biztosan, vége a Nightfallnak és jön a Morning Sun. Apropó, közvélemény kutatás - feljebb-, mert nem tudom, hogy melyik legyen az új könyv címe, mert kettő merült föl bennem, így megkérdezlek titeket, melyik legyen a másod
Valamint újabb díjat kapott a történet, amit Valöriee-nek köszönhetek, aki kitartóan olvas és kommentel nekem (L)
Love, Rami



[Edward szemszöge]:

Carlisle fejében egy körülbelül fél évszázados harc játszódott le ismét, majd azon kezdett gondolkozni, hogy vajon rá is úgy hat-e a vámpírméreg, mint például ránk. Nem értettem, mi köze ennek a srácnak hozzánk, ki ő egyáltalán? Addig oké, hogy Nicknek hívják, de mit keresett Kimmel, hol és hogyan sérült meg így?

Máskor már előre tudtam volna mindent, de most rosszabb voltam, mint egy ember. Ez pedig nem volt valami előnyös, pláne, hogy most szükség lett volna rám, mivel Carlisle úgymond műtött, valakinek beszélnie kellett az ide tartó kutyákkal. Kedvem lett volna eltűnni innen és egy ideig kivonni magam a forgalomból, csak hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni, s talán úgy még a megoldásra is rájönnék, hogy hogyan kaphatnám vissza szerelmem.

Emmettel és Jasperrel a hátam mögött fogadtam a kutyákat, mivel Carlisle után én voltam a legidősebb, fivéreim pedig csak Esme miatt jöttek velem. Bár Emmett már annyira nem akart kinyírni, annál inkább Yourit. Viszont Jasper... őt nem lehetett meggyőzni, továbbra is a pokolra kívánt, akárcsak Yourit.

- Mit akartok? - kérdeztem, amikor már a kert szélénél kiléptek az erdőből.

- Nyugi, vérszopó, tárgyalni jöttünk - mondták hangosan. persze a gondolataik arról árulkodtak, hogy legszívesebben szétmarcangolnának, de jelen esetben a segítségünkre szorultak.

- Tárgyalni, miről?

- Ben megtámadott valakit, azt hitte vámpír, viszont a ti szagotokon kívül más vámpírét nem éreztük az erdőben - mondta a lány. - Ráadásul az incidens a senki földjén történt - hajtotta le a fejét.

- Igen, tudunk róla. Carlisle most műti a srácot - mondtam.

- Oh, szóval túlélte... - gondolkozott hangosan a mellette álló srác, kissé ingerülten. Jacob pedig még mindig pókerarcot öltve meredt rám.

- Nagyon úgy néz ki, de miért?

- Belemart Benbe - mondta szemrehányóan Jacob.

- Vagy úgy... De mit nektek egy emberi harapás - mondtam.

- Agyalágyult, szerinted itt lennénk, ha emberi lett volna za a rohadt harapás? - esett nekem Brandon.

- Lehetetlen - szólt vissza Jasper.

- Ben haldoklik! - kelt ki magából ismét Brandon.

- A tárgyra téve - vette át a szót Dakota. Mintha csak ő lenne az alfa... Pedig a forrófejű öccse az. - A segítségetekre van szükségünk. Láttunk két ismeretlen alakot cikázni a senki földjén, és Ben látott mást is a közelben akkor - mondta. Így szavakkal elég értelmetlen volt, de a fejében megjelenő képekből mindent megértettem.

- Ki volt az a másik lány? - kérdeztem.

- Nem tudjuk, de azzal a másik lénnyel volt - válaszolt. - Szóval, segítetek kideríteni, hogy kik ezek és megölni őket, vagy sem?

- Természetesen segítünk, hisz' nemcsak rátok tartozik. Akár ránk is veszélyesek lehetnek. Valamint ha a senki földjén vannak, bármikor átléphetnek a ti vagy a mi területünkre - mondtam.

- Így van, épp ezért lenne még egy dolog - kezdett bele.

- Mégpedig? - kérdezte most Emmett.

- Azt akarják, hogy tegyük félre a szerződést és a határokat „nyissuk meg”, mert így mindenkinek könnyebb az idegenekre vadászni - mondtam, amit Dakota fejéből tudtam meg.

- Pontosan, ahogy a vöröske mondja - szólalt meg újra az indulatosabbik iker.

- Oké, és hol a csavar? - kérdezte Emmett.

- Nincs csavar, izomagyúkám! - szólt oda neki gúnyosan Dakota. Úgy látom, az ő barátnői mind ilyenek...

„Fiam, ne húzzátok sokáig az időt ezzel. Gondolj arra, hogy lehet, hogy könnyebben megkerül ő is.” - üzente Carlisle gondolatban.

- Rendben, akkor fegyverszünet, amíg ez a probléma meg nem oldódik - mondtam, majd kezet fogtam Dakotával. Úgy hallottam, mintha sistergett volna a kezünk, amikor összeért. De lehet, hogy már csak beképzeltem magamnak

Ezután egész esti az emeleten voltam. Újabb csöndes ember. Az újdonsült lakónk gondolatait sem hallottam illetve láttam. Nem is érdekelt igazán, kivéve, amikor másnap meghallottam Kimet, amint barátnőjéről beszél, s ekkor megláttam azt a lányt, akit a farkason fejében is láttam. Nem más volt, mind az én egyetlen szerelmem, aki pedig vele volt, Lucas. Tehát nem csak Nick van, hanem az ő nagy szerelme is él... Ez nem jó. Nagyon nem.

Így már teljesen biztosra vettem, hogy elvesztettem. De még egyszer látnom kell, meg kell tudnom, hogy hol van, és meg kell próbálnom beszélni vele. lerohantam a földszintre. Kim pasija biztos tud valamit. Ó, hogy rohadna mg, hogy nem látok a fejébe! De amit mondott, hogy Rami hozzámegy Lucashoz... Nem, az nem lehet, csak idegesíteni akar - mondogattam magamnak. Ekkor eszembe jutott Alice egyik látomásrészlete, amint Rami valakinek igent mond, majd egy gyűrű az ujján...

Ha lehet, ennek fényében még ennél is jobban meg akartam találni. Elmondani neki, hogy mit érzek iránta, hogy megalázkodjak, hogy könyörögjek neki, hogy még egyszer lássam szeme csillogását, s hogy a szemembe mondja, hogy már nem szeret. Íme a mazochista mintapéldája, de nem tehetek róla. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy még ha egy picikét is szeret, én nem élek a lehetőséggel.

Beszéltem a farkasokkal is, hogy akit Ben látott, az ő volt, hogy ő velük van, úgy vigyázzanak. S hogy lekössem magam, elmentem vadászni. Azóta egyszer sem voltam, mióta eltűnt. De hiába mentem egyedül, még itt sem találtam a nyugalmat. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem esett jól a vér, s közben nem tudom miért, de előjött egy régi emlék.

Akkor 1939-et írtunk, már túl voltam a „tinédzser” korszakomon, s épp Romániában éltünk. Az emberek úgy tudták, hogy Emmett és én Esme unokaöccsei vagyunk, míg Rosalie Carlisle húga. Nem sokáig voltunk ott, az a hely elég „veszélyes” volt a számunkra. Egyrészről ott volt a Vitrijov klán, ami vetekedett, sőt majdhogynem túlszárnyalta a mai Volturit, másrészről a Hold gyermekei, a vérfarkasok is jelentős számban megjelentek, s mind e mellett, az emberek nemhogy sokat tudtak rólunk, egyenesen vadásztak ránk. Mindenféle kütyüt kitaláltak, hogy elkapjanak minket, persze hiába. Ettől függetlenül egy ideig ott éltünk, s volt egy nagy harcunk egy vérfarkasnővel, a fia miatt, aki elpusztíthatatlan, mert az apja vámpír. Micsoda ízlésre vall, nem de bár? Egy vámpír, aki arra vetemedik, hogy egy vérfarkassal feküdjön össze...


Carlisle csak segíteni akart, hogy vámpírt nevel a fiából, hiszen ha a Vitrijovok rájönnek, a srácot ott helyben karóba akarják húzni, de a nő hallani sem akart róla. Amikor Esme barátságosan megkérdezte a fiú nevét, a nő hirtelen átváltozott, s anyámra támadt.


A gyerek eltűnt, a vég pedig nem az lett, hogy szépen megbeszéltük a dolgot és mindenki békében távozott. Nem. Carlisle bármennyire gyűlölte már akkor is az erőszakot, a feleségét nem hagyhatta. Megölte a vérfarkasnőt. Nem volt szép látvány. Nagyon nem.

Az emlékáradatnak véget vetve, hazafelé indultam, hátha mégis megeredne Nick nyelve. De sajnos otthon nem az várt, amire számítottam. Kim magán kívül volt. Nick meghalt... Ennyire nem lehetek szerencsétlen - gondoltam magamban. Az egyetlen személy, aki tudja, hogy hol van, aki talán kellő mennyiségű győzködés után segítene... az a személy, pont az hal meg? Ilyen egyszerűen nincs.

Ekkor Alice-nek, oly' régóta először látomása volt, amitől egyáltalán nem lettem nyugodtabb.


[Rami szemszöge]:

„- Ez jól hangzik - mondtam bólogatva. - Tényleg, és anyukádékkal mi van, együtt van apáddal? Vagy Romániában van? - tettem fel neki újabb kérdéseket.

- Anyám meghalt. Megölték.”

Megölték. A szó mélyen hasított belém, s ahogy láttam, Cam szomorú arcát, a szívem belesajdult. Vajon mikor történt, mióta van egyedül, és vajon  ki tette? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések ezrei árasztották el az agyam a pillanat töredék része alatt.

- De ki... és mikor? - nyögdécseltem.

- Cullenék - dörrent a hangja, mintha egy revolvert sütöttek volna el, s nekem meg kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

Mára ez túl sok volt nekem. Luke megkérte a kezem, Nicket megtámadták, Kim tud mindent és látta, ahogy kis híján széttépik élete szerelmét, s ez miattam van. Ha én nem titkolózok előtte, ha én fölveszem a telefont és elmondom neki, hogy Nick él... megoldhatták volna a találkozást úgy is, hogy biztonságban vannak. De én nem... Miért is beszéltem volna vele mindezekről...

- Jól vagy? - kérdezte Cam aggódva.

- Nem igazán - vallottam be.

- Gyere, felviszlek - mondta, azzal a hónom alá nyúlva felkapott és már a nagy franciaágyon feküdtem. - Próbálj meg aludni, á ne haragudj, ezt nem kellett volna elmondanom - sóhajtotta.

- De kellett - makacskodtam.

- Ezt nem most fogjuk megtárgyalni - mondta. - Felhívjam Lucast?

- Ühüm - hümmögtem és behunytam a szemem.

Alvás nem igazán volt. Az álom jó messzire elkerült. Egyáltalán nem örültem neki, szerettem volna a mámorító tudatlanságba merülni és úszni benne. Ez után a nap után semmire nem vágytam jobban eenél. természetesen vágyam süket fülekre talált. De már meg sem lepődtem rajta.

Másnap telefonvadászatra indultam. Miközben Cam és Luke a konyhában voltak, én belopóztam Cam szobájába. Siker. A mobilom ott hevert az íróasztalon kikapcsolva. Annyit láttam csak, amikor anyáékkal beszéltem, utána elvette. Mivel még a reggeli nem volt kész, a srácokkal közöltem, hogy kimegyek sétálni a partra. Persze nem azért, hogy gyönyörködjek az óceánban... most kivételesen nem. Bekapcsoltam a telefonom, leültem egy fatörzsre és írtam Kimnek egy sms-t, hogy hívjon vissza, amit meg is tett.

Elmondta, hogy mi a helyzet ott, hogy Nick nincs éppen a toppon, majd rákérdezett az eljegyzés dologra. Hogy én miért nem lepődtem meg rajta, hogy erről Nick már tudott és így Kim is? De várjunk, ha Kim tud róla, akkor Ed... Edward is - állapítottam meg, majd eszembe jutott, amikor azt kérdezte az osztálykiránduláson, hogy mit szólnék, ha valaki megkérné a kezem. Alice... nyilván látta előre, de nem számított erre senki...

- NEM! - hangzott a vonal túlsó végéről egy dobhártyaszaggató ordítás.

- Kim, Kim! Hallasz? Mi van? Hallod? - kiabáltam én is.

- Rami... Rami! Meghalt! - mondta, s az utolsó szó nagyot ütött.

Nem, az nem lehet - próbáltam győzködni magamat az ellenkezőjéről, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez lesz. Minden szó nélkül kinyomta a telefont és futottam vissza a házba. Hiába volt szép kitaposott ösvény, legalább hússzor elestem. Tiszta sár lett a farmerem és a kezem. Ahogy beléptem az ajtón, a fiúk úgy néztek rám, mintha szellemet látnának. De Luke egyből mellettem termett.

- Mi történt? - kérdezték szinte szinkronban.

- Nick meghalt - mondtam gépiesen, s a hangom idegennek hatott. Mintha álmodnék. De tényleg, biztos, hogy álmodok, csak ott történhetnek ilyenek.

- Az lehetetlen - szólalt meg egyből Cam. - Azt mindketten éreztük volna - mondta.

- Vámpírméreg volt a szervezetében - mondtam, amit Kimtől hallottam.

- Vagy úgy - reagált Cam. Luke nem tudott megszólalni, csak erősen szorított magához.

- Oda kell mennünk - mondtam határozottan.

- Nem, te nem jöhetsz - mondta Luke.

- Akkor viszont te sem mész - válaszoltam, mire mindketten rábólintottak.

Azt hittem, gyalog megyünk, de Cam a ház elé leparkolt egy felturbózott Alpha Romeóval. Komolyan, ha valaki valami természetfeletti lény, az azzal jár, hogy gyönyörű villában és felturbózott, méregdrága kocsikkal szaladgál?

Azt hittem, így jóval több ideig fog tartani, mivel ki kell menni a városba és onnan Cullenék felé, de nem. Az autó hasította az utat, egyszerűen csak szárnyaltunk, de ahogy egyre közeledtünk, úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan félelem. Nick halálát még most sem voltam hajlandó elfogadni, s féltem a viszontlátástól Edwarddal. Lassan egy hónapja, hogy én kirohantam a tornacsarnokból. Ahogy ezen gondolkoztam, Luke megszorította összekulcsolt kezünket, majd a hajamba puszilt.

Gyorsan, túl gyorsan odaértünk. A régen számomra oly' kedves házat most mintha egy vastag feszültségburok vette volna körül. Ahogy kiszálltam a kocsiból, elkezdett rezegni a telefonom. Az én állandó informátorom, Alice. Tőle tudtam, hogy Denaliék még mindig itt vannak - persze ezt is úgy, hogy elcsentem a telefonom -, így nem lepődtem meg a számomra ismeretlen autón. Gyorsan megnyitottam az üzenetet.

„Kérlek, kérlek! Nagyon szépen kérlek, ne gyertek be Lucasszal! Ne kérdezd miért, csak ne! Tedd meg nekem! Könyörgöm!”

Nem értettem, hogy mi van, de időm sem volt ezen gondolkozni, mert amint eltettem a telefont, kivágódott az ajtó és Kim rohant ki. Mielőtt még barátnőm elért volna hozzám, Luke elengedte a kezem. Kim kisírt szemekkel ölelt magához és hisztérikusan zokogott, miközben azt mondogatta: meghat. Olyan de ja vue-m volt.

Alice kérésével szembeszállva, Cam és Luke után mentem, Kimet támogatva. A lépcsőn beértük őket, s balomon Kimmel, jobbomon Lucasszal léptem be a házba. Alice a lépcsőn állt, s mint aki el akar ájulni, olyan képet vágott, majd Carlisle felénk fordulva kővé dermedt, ellenben Cammel, akin látszott, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne ugorjon most azonnal az anyja gyilkosainak.

A következő Cullen, akit megláttam, az Edward volt. Teljesen elszorult a torkom, ahogy megláttam gyönyörű arcát, ami most minden érzését tükrözte. Sötétbarna szemei sóvárgón néztek rám, s a kezemre ami Lukaséba volt kulcsolva. Ettől csak még jobban sírhatnékom volt.

Nem akarom én ezt! Nem bírom ezt a plusz feszültséget, ami most rám zúdult ebben a pár pillanatban. Még mindig Luke kezét szorongatva akartam kirohanni a házból, hogy újra tudjak levegőt venni, de ahogy megfordultam, Edward fogta meg a másik kezem.

- Ne! - suttogta, majd megjelent minden baj okozója, Youri.

- Nocsak, megjött Heléné. A kérdés már csak az, hogy Paris vagy Menelaosz nyer.

- Csak nem Erisz, aki miatt történt minden? - vágtam vissza a görög mitológiával én is, bár elég nehéz volt megszólalni.

- Nézzenek oda, milyen intelligens a kicsike, kár, hogy ekkora ribanc - mondta, megpillantva a gyűrűmet, mire Luke majdnem nekiesett, csak az tartotta vissza, hogy kétségbeesetten szorítottam a kezét. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam visszavágni.

- Édesem, az csak ne beszéljen, aki csak úgy odamegy egy pasihoz, akinek van barátnője, és csak úgy lesmárolja - mondtam. - Szóval, ha jobban belegondolok, én kevésbé vagyok ribanc, amiért igent mondtam a halottnak hitt szerelmemnek. Ellenben veled, aranyom... Csodálom, hogy még nem akadt ki az állkapcsod... - folytattam, de a „szerelmem” szót nagyon nehéz volt kimondanom, miközben Edward és Luke az arcomat fürkészte.

Miután ezt elmondtam, már csak azt éreztem, ahogy Luke magához szorít, de már későn ugrott elém. Őt is eltalálta, s kirepültünk az ablakon.

Cam kocsija:



Nos, ennyi lenne, remélem tetszik és kommenteltek! (L)

2010. november 1., hétfő

Nightfall: 50. fejezet - Semmi jó

Sziasztok!
Tudom, tudom... több, mint 2 hét és még részletet sem raktam, de az volt, hogy nem volt gépem (most is kölcsöngépünk van) és könyvtárban vandálkodtam, ami nem túl kifizetődő, tekintve, hogy nem csak én, hanem anyum is netezett.
Mielőtt még valaki megkérdezné, hogy most akkor hogy vagyunk időben, ezek párhuzamos fejezetek. Azért vannak különböző szemszögek, hogy mikor hol mi történt. Magyarul: több szálon fut most egy ideig a sztori :]
Annyit elárulok, hogy ebben a fejezetben 2 ember szemszöge lesz, remélem tetszeni fog :]
Love, Rami



[Nick szemszöge]:

Én voltam a világ legboldogabb „embere”. Bár ezt csak Cammel oszthattam meg egyelőre, ő tudott minden tervemről, s a titkos találkáimról életem szerelmével. Nem titok, az volt a szándékom, hogy Cam közreműködésével együtt maradunk. Luke-nak ezt azért nem mondtam, mert fogalmam sem volt, hogy milyen reakciót váltana ki belőle.


De a legfontosabb mégis az volt, hogy Kim nem utasított el, nem mondta, hogy van más. Nem is tudom, én mit tettem volna Luke helyében. Én nem bírtam volna nézni, ahogy az a személy, akit szeretek, s nemrég még egy párt alkottunk, túllépett rajtam, s újra boldog mással. Már más kezét fogja, mást csókol, másnak mondja, hogy „szeretlek”. Számomra ez elviselhetetlen lenne. De Luke persze sokkal kitartóbb és keményebb nálam.

Mondjuk úgy, nekem szerencsém van Kimmel, hogy nincs neki más. Így nem kell újra megküzdenem érte. Egyetlen egy dolog lehetett volna akadály, de ő ezt is elfogadta, nem utasított vissza azért, mert nem vagyok teljesen ember. S mégis ez okozta majdhogynem a vesztem. Vagyis az, hogy ember is vagyok.

Cam mondta, hogy az itt élő indiánokban is, úgy mint a spanyolokban, valami hülye mutáció zajlik, s ezért ők speciel nagy farkasokká alakulnak. A sors pedig úgy hozta, hogy ezt tapasztaljam is meg. Bár igazán ki lehetett volna belőle hagyni Kimet és a testvéremet. Igen, ha úgy vesszük, Lucas nemcsak a barátom, hanem a testvérem is - akárcsak Cam. Látni ugyan nm láttam őt, de mivel egy vérből vagyunk, éreztem, hogy a közelben van. Ha pedig ő a közelben van, akkor a sógornőm is... igen, tudtam Luke terveiről.

Az a korcs nem tudom, milyen ötlettől vezérelve ugrott nekem, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is tűnt el, miután párszor én is megmartam. De nem következmények nélkül tűnt el. Tudtam róla, hogy nem vagyok sebezhetetlen, de hogy pont egy ilyen köcsög kutya miatt haljak meg... Az a fájdalom, amit fizikailag éreztem, semmi volt ahhoz képest, amilyen fájdalmas volt látni és hallani Kimet. Nem is az érdekelt, hogy meghalok, hanem az, hogy a szeme láttára.

- Nick, megígérted, hallod? - beszélt hozzám sírva, s ahogy mellettem ült, fejemet az ölébe fektetve, már ő is teljesen véres volt.

Viszont teljes mértékben igaza volt. Megígértem neki, hogy most már örökre együtt leszünk, bármi történjék is. Erre most itt haldoklom az ölében. Istenem, miért nem lehet legalább egyszer úgy valami, ahogy én szeretném? Kurvára elegem van belőle, hogy mindig közbeszól valami.

- Carlisle? Carlisle! Gyere ide, segítened kell, muszáj segítened, különben meg... meg... meghal - esedezett el-elcsukló hanggal.

Ó, ha ezt túlélem - ami elég nagy csoda lenne -, esküszöm, hogy megkeresem az a kis köcsögöt és szép lassan megkínzom a rohadékot. Darabokra tépem, a többivel együtt, hogy még a jövő nemzedéke is megjegyezze egy életre, hogy ne packázzanak egy vida eterna-val.

- Szent ég, mi történt? Alice, rögzítsd a lábát! Kim, mi történt? - kérdezte újra egy férfi.

- A... a farkas... megtámadta az óriási farkas - válaszolt hisztérikusan Kim.

- A senki földjén? Ez érdekes - motyogott, s közben a nyakamat kezdte vizsgálni. Keze hideg volt, nem volt nehéz rájönnöm, hogy vámpír.

- Caelisle, ez össze kell varrni - mondta egy női hang.

- Tudom, Jacelyne! Gyere, emeljük fel.

Érdekes, hogy milyen hosszadalmasan haldoklom. Igen, ezt Camnek köszönhetem, ő ugyanis elpusztíthatatlan, ha jól tudom. Egy ember, már a kezdeti fájdalmaktól meghalt volna, nemhogy eszméleténél legyen. Sőt, még a szelet is éreztem, ahogy vittek valahova. Lehet, hogy mégis túlélem? - csodálkoztam.

- Kim, ki ő és mit kerestetek az erdőben? - kérdezősködött egy csilingelően lágy, női hang. Kizárásos alapon ő lehet Alice.

- Ő Nick...

- Az a Nick? - kérdezte hitetlenkedve.

- Az.

- Az lehetetlen... Hisz' ember! Vagy... mégsem. Carlisle, a vérének nem embervérszaga van!

- Észrevettem! Egyetlen egyszer éreztem hasonlót... - mondta a doki.

- Kim, te mit tudsz erről? - vonta kérdőre Alice.

- Valóban nem teljesen ember...

- Hát akkor mi? - kérdezte a két nő szinkronban.

- Egy Vida eterna.

A beszélgetés abbamaradt, akár a szél susogása, s egy kellemesen meleg helyiségben találtam magam. Valószínűleg megérkeztünk a vámpírtanyára. Hogy megbizonyosodjak róla, összeszedtem minden erőm és kinyitottam a szemem. Egy nappaliszerűségben voltam, közvetlen mellettem Kim kuporgott, míg egy szőke fazon valami orvosi cuccokat készített elő. Valószínűleg ő a vérszívó szuperdoki... Különösebben nem érdekelt, hogy mit csinál, úgyis meghalok.

- Fiam, hallasz engem? - beszélt hozzám.

- Igen - válaszoltam nehézkesen. Egyszerűen nem volt olyan pont a testemen, ami ne fájt volna, vagy ne vérzett volna.

- Lenyűgöző - ámuldozott a doki. Komolyan, mi a fasz olyan lenyűgöző abban, hogy haldoklom? Valahogy nem értettem. - Figyelj, most kapsz egy kis morfiumot, hogy ne fájjon annyira. Először kitisztítom a sebeidet, aztán kipróbálok valamit. Ha nem működik, összevarrom a sebeid, Jacelyne pedig helyre teszi a nyílt töréseidet - közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hát a kurva anyján kísérletezzen, ne rajtam. De már késő volt ellenkezni...

A kísérleti nyúl szerepe nálam kimerült abban, hogy egy különleges faj mintapéldánya vagyok. De hogy egy vámpír kísérletezzen rajtam... kösz, kihagyom, de nem igazán tudtam ellenkezni, így a szőke doki nekilátott a munkának.

A morfium hatására egy cseppet enyhült csak a fájdalmam, de amint a nyakamon kezdte kitisztítani a sebet... Mint valami félőrült, üvöltöztem és vergődtem össze-vissza.  Közben felettem a vöröses nő és egy fekete hajú kiscsaj arról ámuldoztak, hogy miért nem hat rendesen a morfium, s hogy még nem folytam le a véremről. Na ja, egy normál ember már elvérzett volna. Újabb köszönet Camnek ezért.

- Ez most lehet, hogy kellemetlen lesz - mondta, azzal belenyalt a sebeimbe, az összesbe.

Hát ez a pali tényleg kattant, de pár pillanat múúlva már kezdtem érezni. A köcsög vámpírmérget juttatott a szervezetembe, hogy rohadna meg. Tudtam, hogy nem fog rám hatni, hogy nem lesz belőlem vámpír, de erre nem készültem föl. Mint amikor a hideg a csontodba nyilallik, csak ez most épp az agyamban volt jelen. S hogy még véletlenül se tudjak úgy hozzászokni, hogy úgy érezzem, enyhül, amolyan meleg okozta émelygés is társult a csapathoz.

- Ehhez foghatót még soha nem láttam - ámuldozott a doki.

- Carlisle, mit csináltál vele? - esett még jobban kétségbe Kim. - Arról volt szó, hogy megmented - folytatta sírva.

Közben a testem önkéntelenül vonaglott, így le kellett, hogy fogjanak. Nem értettem, hogy miért hagyják, hogy ezt végignézze. Nem elég, hogy elveszít, még nézze is végig? Hát bassza meg!

- Ez... Nagyon... Fáj! - nyögdécseltem egy újabb fájdalomhullám közepette, s most először tettem szóvá.

- Ezek szerint mégsem vált be - sóhajtott szomorkásan.

- Istenem, Carlisle, mégis minek kellett volna történnie? - kérdezte újabb hisztérikus roham kitörésének a határán Kim.

- A vámpírméreg segít begyógyítani a sebeket. Normális esetekben legalábbis. Jace, kérlek vedd át a helyem és tedd helyre a csontjait. Én megnézem a vérét, hogy mi válthatja ezt ki - mondta a doki.

- Azért van... ez... Mert... a... a vérfarkas... vér semle... Semlegesíti a vámpírmérget - mondtam nagy nehezen. Komoly erőfeszítés kellett, hogy ezt így elmondjam. A fejemben lejátszódó pogó miatt még gondolkozni nehéz volt, nem még beszélni is.

- Csak nem...

- Részben - válaszoltam kimondatlan kérdésére.

- Lenyűgöző - ámuldozott újfent.

Hála a méregnek, a csontjaim helyrerakását nem is éreztem, ahogy a sebek összevarrását sem. Mekkora már, hogy szinte mindenhol sérültem, mégsem úgy, hogy abba egyből belehaljak. Ráadásul, valahogy még az elvérzés sem igazán sikerül... De valahogy nem ez érdekelt a legjobban.


Camet akartam. Ő biztos tudja, hogyan lehet ezt orvosolni, illetve azt akartam, hogy Kimnek ne keljen végignéznie a szenvedésem. Természetesen egyiket sem teljesítette senki. Sem Camet nem hozták ide, sem Kimet nem vitték el innen. Közben folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítót, de nem igazán használt. Ez a vámpírméreg rosszabb, mint bármi. Rosszabb, mint amikor át akartak változtatni.

- Istenem, mi lehet Ramiékkal? Vajon minden rendben? Jaj, csak Luke-nak ne legyen baja... Bassza meg... ez is miattam van - motyorászta Kim mellettem. Naná, hogy megjelent a vörös köcsög.

- Mit tudsz róla, hol van? - faggatta Kimet, de nem válaszolt neki. - Kérlek, tudnom kell, hogy hol van!

- Nem tudok róla semmit, hagyj már...

- Ó nem, persze. Csakhogy hallottam és láttam a gondolataid, láttad őt aznap az erdőben...

- Ne is... álmodozz! - szóltam bele én is.

- Hogy mondtad?

- Már nem szeret... és hozzá fog menni... Luke-hoz - válaszoltam, és reméltem, hogy legalább annyira fog neki fájni, mint ahogy Lucasnak fájt látni őket együtt. - Jobb... ha kezdesz hozzászokni... a gondolathoz - tettem hozzá köhögve, s úgy éreztem, mintha a tüdőm kettészakadna.

- Hol-van-Ramóna? - kérdezte összeszorított fogakkal.

- Kapd-be-a-farkam! - válaszoltam hasonlóképp.

- Nem ajánlom, hogy fölidegesíts öcskös, mert tudom, hogy ki akart megenni, és szólhatok neki... - fenyegetett.

- Hé, neked nem a homo büszkeségi felvonuláson lenne a helyed? - szóltam vissza, de nagy erő kellett hozzá, hogy egybe el tudjam mondani a mondatokat. - Ajánlom a lilát... menne a szemed... színéhez!

- Még vámpírmérget? - vicsorgott rám.

- Nekem már... tökmindegy buzikám! De Rami akkor is hozzámegy Lucashoz, ha a farkadat a konnektorba dugod, akkor is - mondtam.

- Te akartad - reagált alig hallhatóan, még mindig farkasszemet nézve velem, amikor elkapta a karom, s már majdnem belém mart a kis köcsög.

- Edward, állj le! - kiabálta az eddig megdermedt Kim. Szegény már szerintem azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. - Ha egy ujjal is hozzáérsz, megbánod!

- Csak a barátnődet szeretném visszahozni, aki jelen esetben a szerelmem is - fordult felé a vámpír.

- És Lucas jegyese - szóltam közbe.

- Akkor menj a rohadt korcsaidhoz, de szállj le róla!

- De nem érted, hogy csak ő tudja, hol van? - akadt ki egy kicsit a vörös buzeráns.

- Baszhatod... hogy tudom. Úgysem mondom... meg... neked - röhögtem, de nem kellett volna, iszonyatosan fájt ez is. - Seggfej!

- Rohadj meg! - mondta, s azzal az oldalamba rúgott, nem éppen emberi erővel. Könnyű volt neki, mivel a kanapé, amin feküdtem, eléggé alacsony. Persze úgy csinálta, hogy Kim ne lássa, így a sebesség sem emberi volt.

Kedvem lett volna fölpattanni és megfejelni a vörös buzit, vagy csak úgy szimplán földhöz vágni, hogy tudja: így kezdegessen velem még egyszer. De sajnos nem tehettem, megmozdulni se igazán tudtam, nem még verekedni. Ó, hogy rohadna meg Carlisle is... Ez a hosszadalmasra nyúlt halál, vagy esetleg gyógyulás is miatta van. Bár az utóbbit nagyon kétlem. Ez az egész a kibaszott méreg miatt van. Már alig vártam azt a percet, amikor végre kiürül a szervezetemből, amikor a hibrid vérem legyőzi a mérget s végre megszűnik minden. Mert valószínűleg, ha az kiürül a szervezetemből, az életem is megszűnik.

Ó, hol van ilyenkor Cam? Baszki, vajon ki fog nekik szólni, ha elpatkolok? Cam kétlem, hogy idejönne megnézni hogy vagyok, pláne most, hogy egy ember is van otthon.Cam nem is tud semmiről, hacsak Luke el nem mondta neki, Rami meg... nincs is nála a telefonja, valamint ha nem Cam akadályozná meg az idejövetelben, akkor Luke, az emlékei és valószínűleg már az ujján lévő jegygyűrű.


[Kim szemszöge]:

Komolyan nem értettem, mi a faszt szenved ennyit Edward. Magának köszönheti, ha meg annyira nagyon, tényleg odavan, amennyire állítja, már rég elment volna megkeresni őt, nem pedig a szobájában zongorázgatott volna.

De nemcsak ezt nem értettem. Amikor az a korcs - már én is így hívom - szét akarta Tépni Nicket, idejött Jacob meg a két Blake eléggé pipásan. Valami egyezségről volt szó az biztos, de a többit nem hallottam. Tudtommal ezek nincsenek jóban, erre egyenesen a Cullen házhoz jönnek dumálgatni? Felettébb érdekes. Mint ahogy az is, hogy Rami se nem veszi föl azt a kurva telefont, se nem hajlandó válaszolni...

- AHW!

- Nick, kicsim jól vagy? - ugrottam közelebb hozzá.

- Csak... a méreg. Tudod... a szokásos - válaszolt mosolyogva. Csodáltam, hogy ekkora ereje van.

Valószínűleg még csak hasonló szenvedésen sem mentem keresztül - hacsak a menstruációs fájdalmat nem soroljuk ide -, de én még egy apró vágás miatt is visítok. Ő meg... több csontja el van törve, ráadásul a szervezete harcol a méreg ellen. Meg kell mondjam, ehhez hasonlót még nem láttam.

Amikor Carlisle végignyalta a sebeit, s valószínűleg amikor a méreg eljutott Nick szívéig, a szervezete a lehető legfurcsábban reagált: a sebből valami sűrű, fehér cucc kezdett szivárogni, mint amikor a genny lökődik ki a sebből. De azt az ember nem látja, hogy hogy történik, ez viszont hátborzongató volt, mert szemmel látható volt a kilökődés folyamata.

Gondolataimból a mellettem lévő üvegasztalon, vad rezgésbe kezdő telefonom szakított ki, és kivételesen nem Nick. Mivel az idegeim teljesen ki voltak, enyhén ijedtem csak meg.

„Hívj vissza, Rami” - olvastam a magyar sms-t. Teljesen elszoktam tőle, de azonnal nyomtam is a kettest a telefonon - gyors hívás -, hogy végre beszélhessek vele.

- Kim? Kim, szia! Köszi, hogy visszahívtál - darálta.

- Jesszus, mi van veled, hol vagy, miért nem reagáltál eddig semmire? - estem neki egyből.

- Semmi. Kérdezd Nicktől. Azért, mert elvették a telefonom. De mi van Nickkel?

- Nincs valami jól - válaszoltam szomorkásan. - Gondolom többet tudsz ezekről a misztikus cuccokról, mint én, de annyit vágok, hogy Carlisle próbált segíteni vámpírméreggel, de az nem hat és most a szervezete löki ki... Na meg a sérülései sem kispályások... - mondtam el neki, amit tudtam.

- Basszameg... Ez durva, jézusom. A picsába... Én... ez... te... Úristen.

- Igen, ahogy mondod... És igaz, hogy össze...

- Igaz - vágta rá, mielőtt még kimondtam volna.

- Jesszusom, gratulálok!

- Kim, Kim...berly Evans, Szeret... szeretlek! - nyögdécselt közbe Nick, s már annyi szín sem volt az arcában, mint eddig.

- NEEM! - ordítottam, amikor a pillanat töredék része alatt tudatosult bennem minden.


Nos, ennyi lenne az új fejezet, s ha jók lesztek, még a héten jön a következő :D

2010. október 16., szombat

Nightfall: 49. fejezet - Gyűrű + Díj

Sziasztok!
Gyerekek, nem vagyok megelégedve a teljesítményetekkel! Két hét alatt 3 nyamvadt komi? Ez most vicc? A napokban valaki azt mondta, csináljam azt, hogy addig nincs friss, amíg össze nem gyűlik x komi... Nekem nem tetszik az ötlet, de bajok lesznek itt még. Amint látjátok, eléggé komicentrikus vagyok, hát hogy a fészkesbe ne lennék az, mikor ebből tudom, hogy mi tetszik nektek és mi nem.
Na mindegy. Ezért nem mondok a fejezetről semmit!
Viszont kaptam egy díjat Aishától :D A föggővégek imádója blog díjat *ördögi kacaj* Az szent, hogy a mostani fejezeteknek a vége idegtépő :P No mindegy, köszönöm a díjat ^^
Love, Rami





[Rami szemszöge]:

Már egy jó ideje baktattunk, de még mindig nem tudtam, hogy hova akar vinni ez a három eszement, de imádni való, misztikus személy. Nem mintha ellenemre lett volna, hisz' még az idő is jó volt, ami ugyebár Forksban ritka számba megy, de azért jó lett volna tudni, hogy mikor érkezünk meg.

- Hah Cam, mikor érünk már oda? - rágtam a fülét.

- Mi az, nem bírja a lábad? - heccelődött.

- Ó tényleg, nagyon jó ez a cipő, picit sem nagy - mentem bele a játékba. Nem engedték, hogy tornacipőben vágjak neki az erdőnek, így Cam még indulás előtt beugrott a városba, a túraboltba, nekem bakancsot venni. Egy picikét lötyög benne a lábam...

- Tudtam én, hogy tetszeni fog, és tökéletes lesz - mondta vigyorogva. - Egyébként a senki földjére megyünk. Mondhatni, a Quileute - vámpír határra. Tüzet rakunk, a hátizsákomban van szalonna meg kenyér, úgyhogy jó lesz - mondta, majd rám kacsintott, s vérvörösben játszó szemeiben izgatottságot véltem felfedezni.

Még egy negyed órás séta után megérkeztünk a célunkhoz. Már volt egy kis megszenesedett fa, annak jeléül, hogy már nem először sütögettek itt. A fák elég ritkásak voltak, átsütött a nap közöttük. A hely afféle zsákutca szerűség volt, egyik oldalról nagy sziklák vették körül. Az egyik alól egy kis patak folydogált. Tök furán nézett ki, de a hely maga nyugalmat sugárzott.

- Fiúk, mi most komolyan fényes nappal akarunk szalonnát sütni? - tettem föl a kérdést, mire mindhárman megtorpantak.

- Igazad van - bólogatott Cam. - Tudjátok mit? Azt mondom, menjetek, fedezzétek föl a környéket, én addig itt maradok, előkészítem a kaját, a tüzet meg ilyenek - mondta.

- Helyes! - vágta rá Nick vigyorogva és önállósítva magát, útjára indult.

- Na, mi is menjünk? - kérdezte Lucas, s közben oldalra döntötte a fejét, hogy lássa az arcom.

- Ez nem kérdés - válaszoltam vigyorogva. - De várj, cipőcsere!

- Nem mondod, hogy becsempészted a táskába a tornacsukád?! - csodálkozott Cam, amikor a nagy tatyóhoz sétáltam.

- Gondoltad, hogy majd ebben leszek? - forgattam meg a szemeim, s közben felhúztam az imádott tornacipőmet, mit sem törődve a rám leselkedő pocsolyákkal és sárral.

Visszasétáltam Luke-hoz, majd kéz a kézben nekivágtunk a rengeteg erdőnek. A jó időnek hála az állatok sem rejtőztek annyira el. Jó, a pumák és a hegyi oroszlánok, meg a medvék nem szaladgáltak mellettünk, de a madarak előjöttek és láttunk egy-két őzet is.

- Jól érzed magad? - kérdezte Lucas hirtelen.

- Azt hittem, ez nyilvánvaló - kacérkodtam.

A mérhetetlen öröm, hogy Lucas él, és az Edward iránti mély gyűlöletem lehetővé tette, hogy szeressem Lucast, még ha nem is úgy, mint régen. De ő legalább viszontszeret, s a jelek szerint elfogadta, hogy még ha tiszta erőmből is próbálom tagadni, de Edwardnak is jutott még hely a szívemben. Amiokor ezen gondolkozok, fel szoktam tenni magamnak a kérdést: Lehetek szerelmes egyszerre két valakibe? A baj csak az, hogy választ nem kapok rá senkitől.

- Nem ér incselkedni - nevetett, majd váratlanul lecsapott ajkaimra.

Olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha ez lenne az első csókom. Furcsa volt leküzdeni a gyomromat vagdosó szilánkok hadát, amit mások úgy mondanak: pillangók repdesnek benne. Úgy éreztem hirtelen, hogy nem én uralom a testem. Az együtt töltött napok csak még erősebbre szőtték a köztünk lévő szálakat, s felerősítették a régieket, melyek már szétfoszlóban voltak. Így történhetett meg, hogy automatikusan visszacsókoltam, s a nyakába csimpaszkodtam. Ám ez utóbbi kevésbé volt kellemes, mert közben elfeledkeztem a Cam által bekötözött kezemről, s ennek jeléül felszisszentem.

- Jaj, ne haragudj! Én csak... olyan rég vágytam rá, hogy újra megcsókolhassalak - kért bocsánatot, mire én az ép kezemmel befogtam a száját.

- Látod ezt? - kérdezte tőle, felemelve a jobb kezemet. - Nos, te is láttad, hogy mit műveltem szegény Gibsonnal és hallottad, illetve láttad is a röntgenfelvételen, hogy el van repedve néhány csontocskám, illetve a húrok egy picit durván felsértették a kezemet, ennek köszönhetően még mindig be van kötözve. Szóval egyáltalán nem volt ellenemre a te kis csókod, mivel visszacsókoltam. Ámbár a kézfájás... na azt kihagynám - fejeztem be monológom, mire ő a karjaiba kapott.

- A „Lucas, olyan hülye vagy!” hol marad? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Lucas, olyan hülye vagy! - mondtam nevetve, mire ő egy pici puszit adott.

- Na, de meenjüünk toováább - nyújtottam el a szavakat, majd Luke a lábamra állított.

Nem sokat mentünk, csak egy kicsit kevésbé sáros és bozótos helyet kerestünk. Komolyan, áldottam az Egyesült Államokat, amiért ekkora összegeket fektet a szúnyogok kiirtásába. A hely, ahova megérkeztünk, hasonlított ahhoz a réthez, de itt virágok nyíltak mindenhol. Nem tudtam, mi a célja ezzel, de olyan furcsa érzésem támadt. Úgy éreztem, nem csak úgy jöttünk ide. Jól éreztem.

Luke hirtelen nyugtalanná vált, majd letérdelt előttem.

- Yannis Ramóna Frill, hozzám jössz feleségül?

Ahogy kimondta, mellettem pillangók repültek a magasba, én pedig leblokkoltam. Körülbelül olyan állapotba kerültem, mint amikor az iskola melletti erdőben megpillantottam őt. Arca várakozó volt, szemeiből aggodalom sugárzott. Fiatalnak, túl fiatalnak éreztem ehhez magam, de az eltelt napok fényében nem tűnt rossz ötletnek. Az érettségi pedig nincs is olyan messze, maximum Londonba megyek tanulni Andrew-hoz, hogy a szüleimnek ne legyen semmi baja. Hisz' ha igent mondok, azzal névre szóló belépőt kapok egy misztikus világba, ahonnan nincs kiút.

- Szóval, mit válaszolsz? - kérdezte reménykedve.

- Igen - suttogtam, mert féltem, hogy elcsuklana a hangom, s szemeimbe könnyek gyűltek, de arcomon látszott, hogy nem a szomorúságtól.

Lucas felhúzta a bal gyűrűsujjamra a gyűrűt, s egy lágy csók után szorosan magához vont, nekem pedig újra üvegszilánkok ezrei kezdték vagdosni a gyomromat.

Luke szinte repdesett az örömtől, én pedig nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogni és őt ölelni. De egyszer vissza is kell menni, mert ugyan még a tájra nem kezdett leszállni a szürkület, de egy ideje már távol voltunk, és el kell újságolni a fiúknak is, így Nick keresésére indultunk.

Mire nem jó, ha valami láthatatlan kapocs, valami misztikus dolog köt össze valakivel. Luke teljes nyugodtsággal vágott át az erdőn, mintha tökéletesen tudná, hogy hol van Nick. Valószínűleg így is volt. Mi sem bizonyította volna jobban, minthogy előttünk egy tíz méterre megpillantottuk őt, de nem egymagában. A mosoly ugyan az arcomra is lehetett volna tetoválva, annyira levakarhatatlan volt, így az sem tudta lefagyasztani, hogy az a valaki Kim volt, Nick karjaiban.

De még mielőtt odaértünk volna, Luke elém lépett. Egy lépést tett előre, majd mintha parancsot kapott volna, elkezdett hátrafelé araszolni, majd megpördített a tengelyem körül, s próbált elhúzni onnan. Kevés sikerrel. Így láttam, ahogy egy lehetetlenül nagy farkas Nick nyakának ugrik. Talán most jött el az a pillanat, amikor a legjobban vágytam rá, hogy ez csak egy álom legyen.

Hallottam azt is, ahogy Kim magán kívül ordít, majd Carlisle-t hívja. Luke megragadta az alkaromat, és mielőtt még hisztériás rohamot kaptam volna és Carlisle megérkezne elvitt onnan. Vissza oda, ahol sütögettünk volna, de ott sem az fogadott, amire számítottunk. Cam a földön feküdt, arca elkínzott. Valami nagy fájdalma lehetett, így Luke, miután megbizonyosodott róla, hogy nem fogok összeesni, ha elenged, Camhez rohant.

- Hol van Nick? - kérdezte kétségbeesetten Cam.

- Megtámadta egy farkas - mondta nyugalmas erőltetve magára Luke. - Ha, ha... Ha mázlija van, most az a vérszívó doki próbál segíteni rajta. De mi van veled?

- Nick a vérem. Megtámadták, így a fájdalom az enyém is - mondta még mindig a földön fekve Cam.

- Talpra tudsz állni? - kérdezte Lucas, majd nyugtalanul rám pillantott.

- Vidd haza, perceken belül én is otthon leszek.

Luke a pillanat töredék része alatt cselekedett. Előttem termett, majd már a hátán, a nyakába kapaszkodva találtam magam, pár percre Cam vityillójától. De ja vue érzésem lett, hisz' Edward is mindig így közlekedett velem az erdőben...

Nem akartam elhinni, hogy velem mindig kell történjen valami. Nem telhet el úgy egy hét, hogy nyugalom legyen? Most komolyan, ez a sorsom, hogy körülöttem állandóan valami gikszer van? Ráadásul még másokat is veszélybe sodorok. Te jó ég, Kim. Mi lehet vele? Biztos most tisztára kivan. Szegénykém, mekkora öröm lehetett neki, amikor meglátta Nicket, most meg... Áhh, ez ehy kurva nagy kibaszás. Amúgy is, mit keresett ott egy farkas? Brandon is kordában tarthatná a korcsait. A nyakamat rá, hogy valamelyik rezervátumi gyerek nem bírt magával.

- Jól vagy, kicsim? - kérdezte Luke.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Az előbb ugrott neki egy farkas a legjobb barátomnak, és ami azt illeti, elég csekély annak az esélye, hogy túléli, ráadásul Kim ezt az első sorból élvezhette. Hogy én láttam, az hagyján... - háborogtam, s ő egy szó nélkül tűrte a kirohanásomat. - Szerinted hogy lennék?

- Nyugi, minden oké lesz - próbált nyugtatni, de hallottam a hangján, hogy tudja ő is, hogy semmi nem lesz oké.

Felmentünk a szobánkba, s hogy enyhítsek a kezem és a fejem lüktetésén is, a fájdalomcsillapító után nyúltam, de Luke nem engedte. Alig vettem a kezembe a kis üvegcsét, ő már ki is kapta belőle. Értetlenül néztem rá, hiszen Cam mondta, hogyha fáj a kezem, vegyek be belőle, akkor meg mit raplizik?

- Figyelj, nem hagyom, hogy drogos legyél - rázta meg a vállam, és nekem kezdett derengeni a dolog. Ha csak egy picit is éreztem, hogy fáj valami, egyből a dobozért nyúltam. Sőt, már-már hiányoltam a pirulák okozta tompultságot.

De nem sokáig agyalhattam azon, hogy mondhatni függő lettem ez alatt az idő alatt, mert megérkezett Cam. Így lementünk hozzá a nappaliba. Ramatyul nézett ki, de azért egy fokkal jobb volt, mint kint, az erdőben. Tapintható volt a feszültség, s mindannyiunknak hiányzott Nick felszabadultsága. Személy szerint már azon voltam, hogy felhívom Kimet. Bár valószínűleg nem tudna összefüggően beszélni, de mégis több lenne a semminél. Azonban valószínűleg kikapná a kezéből valamelyik Cullen a telefont, arra meg nem vagyok most vevő.

Pedig olyan jól indult ez a nap. nem akarom elhinni, hogy körülöttem mindennek szét kell hullania. Nem tudom, mit vétettem, de vége lehetne már ennek a hülyeségnek. Lucas mellett ülve, a jegygyűrűmet vizsgálgattam. Annyira gyönyörű volt. Eszembe jutott, hogy épp el akartuk újságolni Nicknek, amikor... Komolyan, Kim után Brandon lenne a következő, akit fölhívnék, csak vele kevésbé kedves hangnemben társalognék.

- Ne csináljak valami kaját, nem vagytok éhesek? - kérdezte Cam.

- Nem, nem nagyon - válaszolt Luke.

- Összeházasodunk - bukott ki belőlem, mire Cam csak pislogott.

- Nem vagytok túl fiatalok? És mikor, hol? - értetlenkedett.

- Egyelőre nem tudom - vette át a szót Lucas, a vőlegényem. De furcsa volt, még csak magamban is kimondani...

Nem sokáig volt terítéken ez a téma, s hamar meguntuk az ücsörgést is. Cam felfogadott kuktának, míg Lucas a szobájából lehozva egy gitárt, dobhártyaszaggató, bánatos, de néhol élettel teli húrtépésbe kezdett.

Hirtelen olyan jammelős kedvem támadt, de próbáltam lekötni magam a főzéssel. Bár nem tudom, minek főzőcskéztünk, senki nem volt éhes. Mivel a nagy részét a munkának Cam csinálta, én jóformán csak a pultot támasztottam, s a gyűrűmmel babrálkoztam. Sohasem voltam gyűrűs, nemigen tetszettek, néha-néha megfogott egy, de ez nagyon tetszett. Mondhatni beleszerettem.

- Cam, hogy van ez a dolog, tudod, Lucas és Nick. Ők tulajdonképpen mik? - kérdeztem, mintha csak arról érdeklődnék, mikor kezdődik a híradó.

- Tudod, ez eléggé komplikált, így kezdem az elején - mondta, de közben ugyan úgy aprította a gyümölcsöket tovább. - 1923-ban születtem, Romániában. Apám vámpír, anyám vérfarkas, a Hold gyermeke. Én így mindkettejük tulajdonságaival rendelkezem. Dobogó szív, normál hőfokú bőr, emberi étel és minden „emberi” tulajdonságot édesanyámtól örököltem, ahogy a plusz növelést az így is kitűnő érzékszerveimet is. De amint látod, a szemem apámé - mondta fintorogva.

- És mi a helyzet a vérrel? - kérdeztem közbe.

- Az én éltemből kimarad - mondta. - természetesen, ha vérrel táplálkoznék, sokkal erősebb lennék, de az emberi étel ugyanúgy megfelel számomra. Ezért is nem vonzott a véred illata, amikor elbántál a kezeddel, de meg kell jegyeznem, jó illatod van. De én így lettem nevelve, ahogy a fiúk is.

- Na ezt nem értem!

- Koncentrálj egy kicsit! Szóval, én egy különleges teremtmény vagyok, ők pedig ittak a véremből, ami ugyebár semlegesítette a bennük lévő vámpírmérget. De ez is méreg, valamilyen szinten. Hasonlóak lettek, mint én, csak én öregedtem, de már örökre 20 évesnek fogok kinézni, ők pedig örökre 16-ok maradnak. Egy spanyol indián szavaival élve, ők amolyan: vida eterna-k, csakhogy őket el lehet pusztítani, míg engem nem. Persze ezt az indián nem tudhatta. Nagyjából érted? - kérdezte.

- Kicsit kacifántos, de megvan. Szóval ők is ihatnának vért?

- Igen, attól erősebbek lennének, és jobbak lennének az érzékszerveik. És még ki tudja, mi minden változna - válaszolt.

- És mi lenne mondjuk, ha én innék a véredből? - bukott ki egy újabb elvetemült kérdés.

- Nem próbáltam még, de valószínűleg ugyan az a folyamat menne végbe a te szervezetedben is, mint az övékben. Valószínűleg haldokolnál, de a szíved végül visszaállna a helyes ütemre. A szemed színe egy ideig más lenne, de az is visszaáll egy idő után.

- Ez jól hangzik - mondtam bólogatva. - Tényleg, és anyukádékkal mi van, együtt van apáddal? Vagy Romániában van? - tettem fel neki újabb kérdéseket.

- Anyám meghalt. Megölték


Jegygyűrű:






Nos, ennyi lenne :D Remélem kapok komit...

2010. október 3., vasárnap

Nightfall: 48. fejezet - Visszakapni, s újra elveszteni

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem és még jó okom sincs rá, hacsak az nem az, hogy apukámra megint rájött, hogy nem ülhetek gépnél -.-"
Na mindegy is, nem kell tovább várni a frissre :P Nem tudom, a címből ki mire következtet, de NEM Edward szemszög :D
A kommenteket most is nagyon szépen köszönöm! Természetesen most sem haragszom meg, ha pötyögtök pár szót ;P
Love, Rami





[Kim szemszöge]:

Egyszerűen felfoghatatlan volt ez az egész. Mindenkit, aki fontos volt nekem, elvesztek. Bár abban még reménykedhettem, hogy barátnőmet viszont láthatom. Úgyis haza kell jönnie - mondogattam magamnak. Egy ideig fel sem fogtam, hogy Alice nem haza, hanem hozzájuk visz barátnőm kocsijával, amiből hiányoztak a ruhái, ami számomra teljesen érthetetlen volt, ahogy az is, hogy a kocsi tetején volt a slusszkulcs.

Cullenékhez érve, a házban érezhető volt a feszültség. Alice sírt, Jasper őrjöngött, akárcsak Emmett, Rosalie-n pedig valami furcsa, kettős érzés lehetett úrrá. Szegény Esme azt sem tudta, kihez forduljon, és kit próbáljon meg előbb lenyugtatni. Aztán helyét átadta az épp hazaérkező Carlisle-nak, engem pedig az emeletre terelt. Most nem Alice szobáját kaptam, hanem az első emeleten lévő vendégszobát, aminek hatalmas ablaka a ház elbűvölő kertjére nézett, ami jelen pillanatban jól ki volt világítva.

Örültem, hogy Esme gyorsan intézkedett az ügyemben. Semmi humorom nem volt találkozni azzal a senkiházival, így úgy terveztem, hogy ki sem mozdulok a szobából, nehogy meglássam, mert kurvára szarul jött volna ki belőle. Én nem az a fajta ember vagyok, aki nem csinál olyat, amit esetleg megbánhat majd, és a testi fájdalom sem igazán hat meg, így valószínűleg még azt a ribancot is előkeríteném és még azt is megbánná, hogy megfogant.

Közben Rosalie is feljött, hogy beszéljen valamiről az anyjával. A beszélgetésük nemcsak nem érdekelt, de még ha akartam volna se tudtam volna rájuk koncentrálni. Főleg amikor valami furcsa zajokat hallottam odalentről. Le akartam menni, de Esme nem engedett, így inkább beálltam az ablakba és csak bámultam a semmibe. Azon gondolkoztam, hogy hol lehet az a hülye... Hiányzott, hisz' még csak nemrég kaptam vissza, mg sok dolgot köszönhetek neki. Közben a tudatomba férkőzött Nick is, az utolsó „beszélgetésünk”, amikor kiadtam az útját, majd ő meghalt. Ezzel együtt élni nem csupa móka és kacagás. Kurvára nem az.

Amikor tudod, hogy szeret, de te mégis raplizol valami kis fos dolgon a szerelmesek ünnepén... Aztán elmondod magad minden elmebeteg baromnak, amiért nem mondtad meg neki, hogy szereted, s arra vársz, hogy hívjon már végre és mondhasd neki azt a rohadt kibaszott szót, de nem hív... Napokig nem tudsz róla semmit, majd a hírekből tudod meg, hogy a rendőrség feltételezései szerint az az ember, akit szeretsz, meghalt... és te nem úgy váltál el tőle, hogy azt mondtad neki, hogy szereted, hogy fontos a számodra, hanem, hogy tűnjön el. Féltékeny is voltam Ramira ez miatt és ő valószínűleg ezért is tudott továbblépni, , míg én a mai napig Nick képével alszom el.

Elmélkedésemet egy nagy, dühös, ijesztő üvöltés, egy ablaktörés hangja és egy csattanás szakította meg. Amit pedig láttam... valami nagyon furcsa volt... Konkrétan nem tudtam kivenni, de két kurvára gyors és elmosódott cucc harcolt egymással. Annyit még sikerült kivennem, hogy az egyikhez vékony fekete csík is társult. Mindez, mármint a fura cikázás, alig két percig tartott, majd megjelent Carlisle és megláttam a két alakot rendesen is.

Az a majomparádé állt a fekete ribanc mögött, és úgy látszott, mintha le akarná tépni a csaj fejét. Az ötlet tetszett, de nem értettem ezt z egészet. Bárgyú, értetlen arccal fordultam meg, hogy kérdőre vonjam Esme-t vagy Rosalie-t, hogy ez most akkor hogy meg mint... De ahelyett, hogy megszólaltak volna, Esme karon fogott és a földszintre vitt egy szempillantás alatt. Köpni nyelni nem tudtam, csak lestem nagy szemekkel, mire ők leültettek és elkezdődött a mesélés...

- Kim, mennyire hiszel a természetfeletti dolgokban? - kérdezte a sármos doki. Meg mernék rá esküdni, hogy most beszélt közvetlenül hozzám először.

- Attól függ, hogy Istenről, Batmanről vagy a filmek rémszereplőiről van szó esetleg az ilyen jóslás dolgokról - válaszoltam egy csöpp fáziskéséssel.

- Ebben a megfogalmazásban az utolsó előtti - mondta halkan, de még mindig a szemembe nézve.

- Hát, nem is tudom... - hápogtam.

- Kim, mi nem emberek vagyunk - vette át a szót Jasper. - Lehet, hogy nem fogod elhinni, de mi vámpírok vagyunk!

- Baszki, hol vannak a kamerák?

- Ez nem vicc. Gondold csak végig a dolgokat. Hisz' az előb is láthattad Edwardnak köszönhetően, hogy valami nem stimmel.

- Carlisle, ha ti vámpírok lennétek... De nem. A vámpírok vért szívnak, éjszaka élnek, mert a nap szétégeti őket. Ha ti vámpírok lennétek, Edward nem lehetett volna Ramival és én sem lehetnék itt, hisz' ember vagyok, a ti természetes táplálékotok - álltam elő érveimmel, hogy ez miért hülyeség.

- Tudod, az igazságot szeretik az emberek elferdíteni, kiszínezni a dolgokat, és addig-addig csinosítják, hogy a végén semmi köze nem lesz a valósághoz... - mondta Carlisle távolba révedő tekintettel, majd elmesélte a család történetét, én pedig leesett állal hallgattam a sztorikat.

Olyan volt, mintha valami fura világokban jártam volna, mert tökre beleéltem magam. A legnagyobbat talán azon lestem, hogy a vámpíroknak van egy „uralkodó klánja”, valamint nem csak ők vannak, misztikus lények. A sztorizgatásba és mesélésbe mindenki beszállt, s amikor megjöttek Denaliék - íme a profizmus, már a nevüket is tudom -, ők is beszálltak. Eleinte látszott rajtuk, hogy nem tetszik nekik, hogy már én - is - tudok róla, de gyorsan elmúlt ez az állapot.

Igazából nem értettem, hogy az a dilinyós kereszttesóm miért nem mondott semmit. Oké, hogy titok, de én meg én vagyok. Kim Evans, az elbaszott rokona, akivel mindig minden szarságot megbeszél... csak pont ezt nem. Szép, mondhatom. A legbulisabb dolgot hallgatta el előlem.

- Hát ez tök fasza - szólaltam meg a különböző erők és képességek hallatán. - Tetszik ez a vámpírosdi.

- Ebben a családban mindenki meg van húzatva? - háborgott Rosalie. - Ez nem egy jó dolog, ez egy átok, amit nem tudsz visszacsinálni - folytatta.

- Rose... - csitította Esme, majd megjelent a lépcső aljában Youri, ezzel kriptahangulatot teremtve az egész házban.

- Mit keres ez még itt? - bőszült fel a mindig csöndes Jasper.

- Esme, kérlek vigyél a szobámba - fordultam felé, mert jobbnak láttam nem jelenetet rendezni. Pedig kibaszottul megérdemelt volna egy verést.

- Megyek én is - pattant föl Alice is.

Az emeleten Esme gyorsan magunkra is hagyott. Alice leült az ablak mellé, s fejét a térdére döntötte. Úgy odamentem volna hozzá, és megöleltem volna, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Talán órák telhettek el így, s közben a telefonját szorongatta - épp úgy, mint mi akkor -, s várta, hogy kapjon valami életjelet, ha már a jövőjét nem látja. Annyira maga alá temetett a de ja vue, hogy az emlékeim megállíthatatlanul pörögni kezdtek.

A szomszédban voltam, hisz az esetek túlnyomó részében Ramiéknál voltam, mi mégis sms-ezgettünk. Mindig rímekbe szedve írta le, hogy mennyire szeret. Tudom, hogy ezt amolyan gyerekszerelemnek szokták mondani, de nekem maga volt a valódi szerelem. Nagyon sokat jelentett, hogy verseket írt nekem, holott ő is ugyanúgy 13 - 14 éves kissrác volt, mint a többi, mégis mintha jóval idősebb lett volna.

Egy évvel idősebb volt nálunk, december 27.-én született. Megkértem Lucast, hogy segítsen, mert egy dalt akartam neki írni ajándékul, de nekem nem volt erősségem a dalírás - még ma sem az... ma már pláne nem. A végeredmény egy csöpögős vallomás lett, ami egyáltalán nem az én stílusom. Épp ezért nagyon izgultam, amikor ott ültem egy szál gitárral Nick szobájában...

Aztán eszembe jutott még az a nap is. Akkoriban állandóan ez volt. Folyton elküldtem őt a picsába minden hülyeség miatt, belül viszont fájt, hogy most akkor megbántottam. De mindig kibékültünk, mindig megbocsájtotta a hülyeségeimet, s újra elmerülhettem szerelmesen csillogó szemeiben. Kivéve az utolsó alkalmat...


A napok múlásával én is beszálltam az sms-ezésbe és hívogatásba. S ha nem a szobában gubbasztottam, akkor az erdőben bóklásztam, hogy lekössem magam. Az sem volt utolsó, hogy addig sem voltam egy légtérben azzal a fekete kurvával. Azt hiszi, hogy ő a valaki, csak mert vámpír? Hát elmehet a jó életbe. Nekem nem fog pattogni, mert a szájába nyomok egy gyújtót.

Az erdőben viszont jól elvoltam. Aranyos kis kitaposott ösvények kanyarogtak, állatok mindenhol, folyók meg minden ilyesmi. A gondolataim is szabad utat kaptak. A legtöbbször Nickre gondoltam. Akkor is, egy fa tövében kuporogva, az én nagy Ő-m körül járt az agyam, amikor egy hatalmas farkas nézett rám az egyik velem szemben lévő bozótosból. De ahogy észrevette, hogy megláttam, futásnak eredt, de én utána kiáltottam.

Rövid hezitálás után a nagy barnás színű farkas visszafordult felém. Ettől kezdve ha nem is naponta, de kétnaponta találkoztam a nagy plüssömmel. Olyan furcsa volt, hogy szinte mindent ki tudtam olvasni azokból a hatalmas szemeiből. Amikor megjelent, nyugalom telepedett rám. Rengeteget meséltem neki, mondhatni az egész életemről beszámoltam. Azokról a dolgokról, napokról csak úgy, mintha kívülálló lennék. Aztán meséltem neki arról is, hogy jóformán az egyetlen és legjobb barátnőm eltűnt, és hirtelen valami misztikus világba csöppentem, vámpírokkal, vérfarkasokkal, alakváltókkal és ki tudja még milyen szarságokkal.

- Jézusom, komolyan... egy állattal dumálok! Ha ezt anyám látná... valószínűleg a pszichiáterem is kapva-kapna az alkalmon, hogy valami újféle antidepresszánshoz vagy valami egyéb gyógyszerhez használjon kísérleti nyúlnak - mondtam. - Baszki, simán bezárnának, ha ezt az egészet előadnám valakinek - nevettem el magam, majd a meleg, szőrös farkasomhoz bújtam.

Nem tudom hogy, de elaludtam ott az erdőben, a fám tövében, a farkasom mellett. Micsoda idilli! De egy idő után ritkulni kezdtek a találkozások. Az egyetlen, aki tudott róla, az Kate volt, és ő segített, hogy ne kérdezősködjenek, hová is járkálok. Elég érdekes lett volna, ha előadom nekik a sztorit: „Tudjátok, az erdőben találkoztam egy farkassal, nem akar megkajálni és jókat beszélgetünk...” Kicsit sem néznének elmebetegnek.

- Kicsim, enned kéne, csináltam ebédet. Gyere le - mondta gyengéd, anyai mosollyal Esme.

- Jaj, semmi kedvem - nyávogtam egy takaróba csavarva, a nyitott ablaknál ülve.

- Olyan nincs. Hisz' ismerhetnél már nevetett fel, majd a következő pillanatban már a konyhában ültem.

Jó gyerek voltam és ettem. De nem tudom, ki a mérce, de nem bírtam megenni mindet. Lehet, hogy új lesz, amit most mondok, de nekem nincs feneketlen gyomrom. Ez van. Alighogy befejeztem az evést, megjelent a fekete ribanc, én pedig a hátsó ajtón át, sunyin ellógtam, remélve, hogy ma találkozok a farkassal.

Már rutinosan mozogtam az erdőben, és megúsztam a  „kirándulásokat” pár horzsolással. Igaz a sárral még most is meggyűlt a bajom néhol, de a fámnál nem voltak ilyen problémák. A háztól odáig egy negyedóra séta lehetett az egész.

Odaérve behelyezkedtem a gyökerek közé, és zenét hallgatva vártam, hátha jön a nagy, borzas farkas. De helyette egészen más jött. Behunyt szemmel hallgattam a zenét, mikor valaki megfogta az arcom. Nem a napokban megszokott hideg kéz, hanem egy kellemesen langyos. Ettől függetlenül a szívem kihagyott pár ütemet. A szemeim fölpattantak, de megszólalni már nem tudtam, pedig most jött volna a tipikus szöveg: „Mi a fasz van? Mit képzelsz baszd meg?” és hasonlók. De ez... egyszerűen nem tudtam, hogy álmodom-e. De jobb magyarázatom nem volt a látottakra, csak az, hogy ez egy álom.

- Megijesztettelek? - kérdezte a rég nem hallott hang, miközben gyönyörű, tengerkék szemei teljesen elvarázsoltak. Semmi kétség, ez egy rohadt álom, egy újabb kibaszott álom. - Hé, azért levegőt vegyél - nevette el magát, mire nekem az utolsó idegszálam is elpattant, s hatalmas könnyek gördültek végig az arcomon.

Az esetek többségében ilyenkor szoktam felriadni, nedves arccal. De most nem. Pedig föl akartam ébredni, annyira valóságos volt...

- Istenem, mondd, hogy csak álmodom... - nyögtem, miközben Ő leült velem szembe. Szemeiből sugárzott az aggodalom, a fájdalom, a féltés és a szerelem.

- Kim, én vagyok, hús-vér valómban - mondta, s óvatosan a kezem után nyúlt, majd a mellkasára, a szívéhez szorította, hogy érezzem szíve ütemes pulzálását.

- De te nem. A kurva életbe, te nem lehetsz itt...

- Sajnálom. Én, nem akartam. De tudnod kell, hogy én még mindig szeretlek - mondta mélyen a szemembe nézve.

- Neked nincs mit sajnálnod! Én voltam a hülye, mint mindig - mondtam egy apró, észrevehetetlen mosollyal. - De én is szeretlek! Jobban, mint azt bárki elképzelné. Hú, ez de nyálas volt - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Jó újra látni Kimi, nagyon, nagyon, nagyon... jó - mondta, s a „nagyon”-oknál egyre közelebb volt hozzám, a „jó”-t pedig már az ajkaimra lehelte. Egyszerűen leírhatatlan, mit éreztem.

Csókja egyszerre volt vad és gyengéd, édes, mint mindig, s minden porcikámat elöntötte a melegség. Hatalma alá kerített egyfajta bizsergés. Lehelete és érintése perzselő volt és átkozottul izgató. Most már biztos voltam benne, hogy nem álmodom. Nem szoktam ilyen... jókat álmodni.

- Most már elhiszed, hogy nem álmodsz? - kérdezte pár centire eltávolodva az arcomtól, de még mindig fölém hajolva.

- Mmm... abszolút - bújtam a nyakába. - Szóval, hogyhogy itt vagy?

- Hát, ez egy érdekes sztori... - sóhajtott. - Akkor vámpírok támadtak meg. Beka és Kenny mg is haltak. Minket Luke-kal vámpírrá akartak változtatni, de Cam, a „teremtőnk”, aki akkor velük volt, enyhíteni akart a fájdalmunkon, s ez kapóra jött ahhoz is, hogy ne éljen egyedül. Adott a véréből. De az ő vére semlegesíti a vámpírmérget, s egy teljesen más fajt hoz létre...

- Basszus, vámpírok, vérfarkasok, alakváltók és még egy ilyen különleges faj is... Simán kényszerzubbonyban vinnének el, ha ezt valakinek elmondanám.

- Nem kizárt, de én úgyis kimenekítenélek...

- De nagyvonalú valaki - csókoltam meg újra. Egyszerűen lehetetlen volt betelni vele. Többet és többet akartam.

A történtek előtt úgy terveztem, neki fogom adni az ártatlanságom. Persze erről csak Beka és Rami tudott. Úgy terveztem, jó sokáig leszünk együtt, nem így lett. De én még mindig vártam. tervem beteljesítéséhez az idő és a hely is, mondjuk úgy, megfelelő volt. Bár olyan rózsaszirmos, gyertyás feelingben képzeltem. S hogy vele is tudassam vágyam a mindennemű közelségére, lábaim a csípője köré tekertem.

- Mmm - mormolta a nyakamba. - Kim, ez nem a megfelelő pillanat - mondta, mire megdördült az ég.

- Talán igazad van - sóhajtottam.

- Most már itt vagyok, nem kell elsietni. Soha nem hagylak el ezután - vigyorgott.

- Szavadon foglak Nicolas Anderson!

- Ajánlom is!

Az esőtől ugyan már védve voltunk, de Nick hajthatatlan volt, s miután megeskettem, hogy találkozunk holnap is, megindultunk a villa felé. Én simán az esőn, a legnagyobb sárban mentem volna, de Nick valahogy mindig úgy manőverezett, hogy száraz helyen menjünk.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan haladunk, Nick létezése, a tudat, hogy él - még ha nem is ember -, teljesen az egekbe röpített. Még saját magamnak is kurva furcsa voltam, hát még a környezetemnek... akik ki vannak erre képezve. Pl, Jasper... a buzika... Kate valószínűleg azt hitte, a farkas miatt van jókedvem, Esme és Alice viszont már más tészta volt. Mondjuk Alice jóformán most használhatatlan volt, így nem sokáig csesztetett.

- Kim, nem tudsz átvágni - mosolyodott el Esme. - Kipirult az arcod, amióta itt vagy, először valami élet is van a szemeidben. Ez nem jön csak úgy magától...

- De Esme, tényleg nincs semmi, csak jót tett a séta. Ennyi az egész - hazudtam, nem túl meggyőzően.

- Meg kell mondjam, még van mit csiszolnod a hazudozáson - kacsintott, majd magamra hagyott, hogy aludjak.

Edward még mindig zongorázott, már napok óta erre a kissé szomorkás, de egyébként rohadt jó zenére aludtam el. Viszonylag gyorsan sikerült az amúgy csöppecskét hosszú folyamat. De nem álmodtam semmit, pedig szoktam. Nem baj, legalább kipihentem magam, ami már jó rég nem történt meg, különféle okok miatt.

A reggelimet most Laiosz és Kate készítette, újfent túlméretezve engem, de nagyon finom volt az illata, így kevés sikerrel, de megpróbáltam mindent a fejembe tömni. Esme és Carlisle nem voltak itthon, így észrevétlenül mentem el, senki nem kérdezett afelől, hogy hová tartok. A tegnapi esőtől a cipőm tiszta sár lett, de nem érdekelt, kurvára leszartam, mert Nickkel találkozok, ez pedig mindennél, még a rohadt sárnál is fontosabb volt. Még ez az átkozott titkolózás is tetszett, adott egy plusz adrenalint. Menet közben előtúrtam a telefonomat és pötyögtem egy sms-t annak a marhának, hogy mi a szitu itt. Egy kis helyzetjelentés nem árt, bár egyre sem reagált eddig. De ezt meg kell tudnia. Ez a számára is éppoly fontos, mint az én számomra.

- Hé, csak nem egy csinibaba egyenesen Kanadából? - ölelt át hátulról Nick. Úgy látszik ez a védjegye, hogy rám hozza a frászt.

- Csak nem a halottnak hitt szerelmem? - gúnyolódtam, de ő mit sem törődve ezzel, maga felé fordítva csókolt meg.


Az idő a mi oldalunkon állt, kivételesen itt-ott áthatolt a Nap a felhők között. Mintha valami kurva jó idő lenne, a közeli patak vízével locsoltuk egymást, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű szenvedélyes, izgató csókot váltottunk. De miért is ne fitogtatta volna erejét... Nem éppen emberi tempóban szaladgált ide-oda.

- Ne, ne - vinnyogtam, amikor a derekamat elkapva húzott egy pocsolya felé, s ezután az események felpörögtek.

Megláttam a bozótban egy épp felénk tartó párocskát, s meglepetten pislogtam, hogy kik azok. Olyan jó volt őket látni, de Luke valamiért hátrálni kezdett, s Nick is nyugtalan lett. Majd a semmiből a hatalmas farkasom megjelent, s egyenesen a tőlem már 3 méterre lévő Nick nyakának esett. Egyszerűen nem akartam felfogni. Nick ott feküdt, fölötte a farkas, aki eltökélte, hogy kinyírja életem szerelmét.

- NEM! - ordítottam sírva. - HAGYD BÉKÉN! - folytattam, miközben Nickhez rohantam. Mindenhonnan vérzett. - NE! Nick, megígérted, hallod? Tarts ki! A jó kurva életbe, hol az a baszott telefon? - dühöngtem, miközben Nick arcát simogattam. - Carlisle? Carlisle! Gyere ide, segítened kell, muszáj segítened, különben meg... meg... meghal... - mondtam a telefonba el-elcsukló hanggal, majd a vonal megszakadt, Nickben pedig már alig volt élet...


Na, ennyi lett volna az új fejezet. Szeretnék azért pár kommentet ^^

2010. szeptember 24., péntek

Nightfall: 47. fejezet - Csonttörés

Sziasztok csibéim!
Először is szeretném üdvözölni az újakat, Irge Szilviát és Myta(:-t. Jó szórakozást :D
A 10 komment sajnálatos módon nem jött össze, de remélem azért most... (?) Amit pedig kaptam, nagyon szépen köszönöm ^^
A fejezetről nem szeretnék sokat mondani, az előzetesből és a címből mennyi jött le, de annyit elárulok, hogy nem Edi szemszög :D
Remélem tetszeni fog, várom a kommenteket, remélem most összejön a 10 :]
Love, Rami




[Rami szemszöge]:

Az Edward okozta fájdalom mellé társult egy újabb is. Egy behegedt seb újra fel lett sértve, elég mélyen. Pedig felkészülhettem volna rá, elég jelet adott, de a riporter hangja még ma is tisztán csengett a fülemben:
„A négy fiatal nyomtalanul eltűnt. Az autóban nem találtak az áldozatok vérén kívül más DNS-t. Valószínűleg egy jól szervezett bűnbanda áldozatává vált a négy gimnáziumi tanuló…”
S közben a helyszíni szemle képei. Az összetört Mustang, a vérfoltok, személyes tárgyak…

Akárcsak én, ő is mozdulatlanul állt velem szemben. Várt. Várt, hogy mi lesz a reakcióm, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, még a hangomat sem találtam nemhogy megmozduljak.  De arca vonzotta a tekintetem, látni akartam, hogy tényleg ő az. A szemébe akartam nézni, de itt, a fák árnyékában nem láttam. Helyette az eltemetett emlékeim előmásztak sírjaikból és akár egy szívfacsaró némafilm, peregtek a képek a fejemben. Annak a két évnek szinte minden pillanata megjelent előttem. Még azok a korai emlékek is, amikor először megláttam.

- Te… - találtam meg a hangom.

- Én vagyok – szólalt meg ő is. Hangján hallottam, hogy elmosolyodott, mégis olyan tisztán csengett. Akárcsak álmomban. Igen. Biztos, hogy csak álmodom. Ez túl sok…

- De te nem… te nem lehetsz itt – szipogtam, mert könnyeim újra utat törtek maguknak. – Te itt hagytál engem. Elmentél, itt hagytál szenvedni. Azt mondták meghaltál. Láttam a képeket. Te nem élhetsz, az nem lehet… Lucas... – háborogtam zokogva.

- Nem én akartam így – mondta, és odalépett hozzám majd megölelt. Váratlanul ért, minden szempontból. A gesztus, a kiváltott érzés, a tudat és a bőre… Nem hideg, egyáltalán nem. Nem vámpír… - De most már itt vagyok, és soha nem kell elválnunk.

- És a többiek? – kérdeztem hirtelen, reménykedve, hogy azt mondja: „Igen, ők is élnek!”

- Csak Nick – válaszolta, és a szívem újra összefacsarodott.

Tehát soha nem láthatom már őket. Pedig esküszöm, egy rossz szavam nem lenne Kennyre, csak élne. Beka pedig… egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy ő meghaljon, de ez most már biztos. De eszembe jutott Kim. Ha Nick is életben van még, végre ő is boldog lehet újra. Nem fogja tovább marcangolni magát, hogy mekkora hülye volt, hogy még az utolsó pillanatban is veszekedett vele. Nem utálná magát annyira, és nem Nick képével a párnája alatt aludna el.

Lucas akár egy mágnes, úgy vonzott magához. Egyszerűen nem tudtam őt elengedni. Minden percét ki akartam élvezni annak, hogy újra velem van. Arcomat nyakához nyomtam és mélyeket lélegeztem illatából. Örültem, hogy most jött. Így sokkal könnyebb lesz minden, könnyebb lesz felejteni is. Felejteni a jót és a rosszat egyaránt.  Legalábbis remélem. De nem is ez a lényeg. Lucas él, és most itt van. Velem. Bár rossz érzés volt és fájt, hogy eddig nem jött, hogy hagyott szenvedni, és hagyta, hogy azt higgyem, meghalt. Pedig mennyire szerettem volna, ha egy nap csak úgy megjelenik és közli, hogy nagyon jó volt a koncert, kár, hogy nem mentem.


Másnap egy nagy franciaágyban ébredtem. A szoba nem egy hotelszobának tűnt. Sokkal inkább egy normális hálószobának. A polcon könyvek és CD-k, egy TV, egy nagy ablak, egy dohányzóasztal, rajta gyertyák és papírok, az asztal mellett ülőpárnál, melyek egyikén egy szőkésbarna férfi figyelt engem. Nem tagadom, jól rám hozta a frászt. Azt hittem, teljesen egyedül vagyok…

- Én, én hol vagyok? Hogy kerültem ide? És maga kicsoda? – kérdeztem, amint már észhez tértem annyira, hogy a hangom is a helyére kerüljön.

- Az én házamban vagy, La Push mellett, a First Beach közelében, azon belül Lucas szobájában – válaszolt az első kérdésemre. – Ő hozott ide. Kimerült voltál, így automatikusan hazahozott. De nyugi, nem történt semmi. Nick öltöztetett át. Mondta, hogy kiskorod óta ismer – mondta nevetve. – Én pedig Cam vagyok. Cam Wilkes. De nyugodtan tegezz. Biológiailag csak húsz éves vagyok, azt hiszem – sóhajtott, és én csak ekkor vettem jobban szemügyre őt.

Bőre olyan volt – olyan fehér –, mint Cullenéké. Erős karjai voltak, széles válla és feltehetőleg a póló alatt a felsőteste miatt sem kellett szégyenkeznie. Arca nagyon karakteres, kicsit borostás. Élénk színű ajkain mosoly játszott. Szemei, szemei pedig vörösen csillogtak. Hiába mosolygott és szólt hozzám kedvesen, vörösben játszó írisze megrettentett egy picit. Ösztöneim azt súgták, meneküljek, de tudtam, hogy nem fog bántani. Kedvem lett volna kipattanni az ágyból és megérinteni, hogy tudjam, nem álmodok. De mielőtt cselekvésre bírtam volna a testem, megszólalt.

-Remélem nem ijesztettelek meg nagyon – mondta. – Bár, ha tudomásom nem csal, volt már dolgod vámpírokkal – folytatta mosolyogva, s nekem az utolsó emlékem jutott szembe a vámpírokról, ahogy Edward és Youri…

Akaratom ellenére is kigördültek forró könnyeim. Térdeimet a mellkasomhoz húzva próbáltam enyhíteni a fájdalmam. Közben a szőke férfi, ha jól emlékszem, Cam, értetlenül nézte a tevékenységem. Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a fenn álló helyzettel. Hülyén éreztem magam, amiért egy idegen pasas szeme láttára hullatom a könnyeim egy olyasvalaki miatt, aki még azt sem érdemli meg, hogy rágondoljak. De amikor a jobb csuklómon lévő karkötőre pillantottam… egyszerűen nem tudtam azt mondani: „Oké, leveszem, bedobom az óceánba és kész!”, nem ment… Ekkor a szoba ajtaja kinyílt és két ismerős alak jött be rajta, egymást lökdösve.

- Cam, mit csináltál vele? – förmedt rá Lucas, amint meglátott, s a következő pillanatban már mellettem ült az ágyon. Vámpírsebesség. De hogy, mikor a bőre nem hideg, mint a többieknek.

- Az égvilágon semmit, csak ült ott az ágyon, én elmondtam ki vagyok, ő meg elkezdett pityeregni.

- Mi a baj szívem? Hmm? – kérdezte Lucas, miközben Nick is helyet foglalt. ő sem változott semmit, csak a bőre lett fehérebb, mint arra emlékeztem, akárcsak Lucasnak.

- Semmi, csak... – mondtam halkan, mire az ő szeme is egyből a karkötőmre siklott.

- Az a kretén, hát persze – szűrte a fogai között.

- Kim jól van, ugye? – bukott ki hirtelen Nickből. A kérdés annyira nem illett ide, hogy elnevettem magam.

- Nagyon hiányzol neki – mondtam egy bizonytalan mosollyal. – De most fogalmam sincs, mi van vele. Gondolom, tajtékzik és vagy Mattie-éknél csövezik, vagy Alice-szel van a Cullen villában – soroltam a lehetőségeket.


Ruhám nem volt, csak amiben a bulira mentem és a grunge-os öltözékem, amit Lucas kicsempészett valahogy a kocsimból. Így a fiúk kerítettek nekem ruhát, Cam és Nick még képesek voltak bemenni a városba is, csakhogy legyen mit fölvennem és ne tudjak ezért hisztizni. Persze ezt úgy állították be, mintha valami nagy erőfeszítésükbe került volna. Természetesen az a szöveg sem maradhatott ki, hogy transzvesztitáknak nézték őket.

- Most komolyan, az egyik eladó még meg is kérdezte, hogy magunknak vesszük-e – panaszkodott Nick.

- Remélem mondtátok, hogy este partyba készültök – mondtam nevetve.

Szinte ebből állt az egész nap. Senki nem hozta föl a múltat, sem a Kanadában történteket, a balesetet, sem a tegnap történteket. Piros pont nekik. Nem bírtam volna ki, ha most bármelyikről is beszélnem kellett volna. Arról sem tudtam meg semmit, hogy Nick és Lucas mikké lettek, pedig ez érdekelt volna. Ehelyett körbevezettek a házban. Elég nagy ház volt, de minden pont megfelelő, semmi túlcicomázás. Az uralkodó színek a bézs, a kék, a fekete és a fehér voltak. Falba mélyesztett polcok, képek éjszakai városokról és díszítőelemként szolgáltak a kövek is. Az emeleten három szoba. Camé, Lucasé és Nické. Mind hasonlóképp volt berendezve, de mégis mid tükrözte lakóik személyiségét.

Lucas szobájában például rengeteg gitár volt. Nagy részük a falra függesztve, amit először, amikor itt voltam, nem figyeltem. Nicknél filmszalagos képek, filmes poszterek. Camnél pedig mindenből egy kicsi. Képek, melyeket ő fényképezett, kedvenc zenekarainak a bakelitlemezei, kazettái, CD-i. Nekem mindhárom szoba tetszett. Mondhatni teljesen lenyűgöztek. De a fiúk természetesen nagyon kritikusak voltak egymással, mindent kritizáltak, amin én jókat nevettem.

De az igazán vicces csak az volt, amikor megláttam Camet a konyhában, köténykében, ahogy épp valami ehetőt készít nekünk.  Kiderült, hogy imád főzni és az emberi ételtől sem undorodik. Sőt, kifejezetten szereti az érdekes ízeket. Hát ez hibbant - gondoltam egyből. Ennek semmi értelme... Vámpírok nem esznek emberi ételt, kivéve őket. Itt valami nem stimmel.

- Rakott penne sonkával, tejszínnel és sajttal - mondta Cam, miközben elénk rakta a még forró finomságot.

- Cam, te készülsz valamire - viccelődött Lucas a menü hallatán.

- Gondoltam kiteszek magamért. Nem kéne egyből pizzával indítani - válaszolt vigyorogva Cam, és leült ő is közénk az asztalhoz. - Remélem ízlik majd - tette még hozzá, és nekiláttunk elpusztítani a méretes adagokat, amiket Cam a tányérjainkra pakolt, gondolom azzal az indokkal, hogy annyira fog ízleni, hogy mindet betermeljük. Hát jól gondolta.

Evés közben sem állt be vendéglátóim szája. Cam leginkább arra volt kíváncsi, hogy biztos jól érzem-e magam itt és, hogy hogy tetszik az ő „szerény” hajléka. Mire én megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben - legalábbis szerettem volna ezt hinni -, a háza pedig nagyon bejön. Bár én hiányoltam az én nagy ablakomat. de főleg a természet közelsége fogott meg. A ház mellett egy pici patak csörgedezett, és egy húsz méterre kezdődött az óceánpart.

- De most úgy őszintén, hogy tudtál egy vámpírral összejönni? - bukott ki a házigazdából. - Bocs, de ez olyan hihetetlen... Mert nem az, én is tök jól elvagyok, de hogy egy emberrel járjak... Durva, minden szempontból.

-Fogalmam sincs... - mondtam a tányéromra meredve. - Ahogy mondod, hihetetlen, csak egy játékszer voltam - mondtam, de a gombóc már letanyázott a torkomban, mire én fogtam és a földre sodortam a tányért, ami előttem volt, mert az Edward - Youri emlékkép akaratlanul is megjelent előttem, majd Tom könnytől csillogó szemei... Az akció után egyből felrohantam Lucas szobájának irányába.

- Gratulálok - hangzott Lucas dühös reakciója, majd hallottam, ahogy utánam szalad, de már csak a bezárt ajtón tudott dörömbölni.

Úgy éreztem, hogy az egész eddigi életem egy rossz vicc. Minden olyan, mintha csak álmodtam volna. Senki és semmi nem az, akinek vagy aminek látszik. Megismertem Lucast és elvesztettem, az egész életemmel együtt. S most mégis itt van, egy másik, halottnak hitt barátommal együtt. Az indián barátaimról kiderült, hogy valami furcsa hókusz-pókusz miatt óriási farkasokká válnak, nem mellesleg a vámpírok ősi ellenségeik. Apropó vámpírok, az sem utolsó, hogy egy fél évig egy vámpírral jártam. Kiderült, hogy előző életemben volt egy bátyám, aki most vámpír. Sőt, most is egy furcsa vámpírral vagyok egy lakásban, aki isten tudja hogyan, de életben tartott számomra két fontos személyt és velem is abszolút kedves. És persze ne feledkezzünk meg az ártatlan, mit sem sejtő emberekről se.

Furcsa mód, amióta itt lakunk, anyám ki sem látszik a munkából és apám sincs szinte soha otthon. Megjelent a pszichológus kezelése alatt álló barátnőm, aki tényleg nem sejt semmit... Nem úgy, mint az itt szerzett, új barátaim, akik mindezekig távolságtartóak voltak Culenékkel.

Vámpírok, farkasok, feltámadt szerelmek... Ilyen csak a mesékben meg a horrorfilmekben van. Ez lehetetlen, ilyen nincs. Jöjjön valaki és ébresszen föl! Mondja azt valaki, hogy ez csak egy rossz álom volt! Valaki mondja, hogy minden rendben! Mit nem adnék most érte, csak valaki hazudná, hogy semmi gond. De már miért is ne, elkezdett rezegni a telefonom. Ahogy rápillantottam, láttam, hogy már van húsz nem fogadott hívásom, és még ennyi SMS. kedvem lett volna darabokra törni azt az átkozott mobilt, de nem volt rá erőm. Az ágyba akartam vetődni arccal a párnába, de közben a nyitott fürdőajtónak köszönhetően megláttam magam a tükörben, s a hirtelen jött plusz düh hatására ököllel az egyik gitárba ütöttem.

Nem csak nekinyomtam az öklöm, keményen belevertem szerencsétlen gitárba a falon. A húrok mélyen felhasították a vékony bőrt a kezemen, s a gitárban is komoly kár keletkezett... Szinte nem is éreztem abban a pillanatban a fájdalmat. De a kezemből ömleni kezdett a vér és kezdett eljutni a tudatomig, hogy mi van, majd Luke kétségbeesett hangját is meghallottam a fájdalom ködén keresztül. Iszonyatosan lüktetett a kezem, mire én még jobban sírni kezdtem. Tudom, egy nyámnyila és puhány alak vagyok...

- Hallod? Engedj be, kicsim... kérlek! - ismételgette Lucas, miközben vadul ostromolta öklével az ajtót. Csodáltam, hogy még nem tört be.

- Nem Luke, menj el! - kiabáltam ki neki, miközben vérző öklömet a hasamhoz szorítva próbáltam enyhíteni a fájdalmon. - Aúú... a kurva életbe! - nyöszörögtem, most először olyan hangosan, hogy ő is meghallja, s a földre rogytam.

- Mi az? - esett még jobban kétségbe. - Mit csináltál? te jó ég, te...

- Lucas, vérzik! - hallottam meg Cam hangját, majd kivágódott az ablak, és Lucas ugrott be rajta, míg a másik két fiú betörve az ajtót jött be a szobába.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi van. Luke mellém ugrott és megpróbálta elállítani a vérzést, valamint felmérni, hogy eltört-e. Közben Nick Cam és énköztem állt, és a szőke vámpír minden mozdulatát figyelte, de közben néhány aggodalmas pillantást felém is küldött. De Cam teljesen higgadt volt, semmi elgyötörtség vagy szenvedés nem látszott rajta, pedig csupa vér voltam, ő meg vámpír. Vagy valamit nem jól tudok?Nem elképzelhetetlen. Meg akartam szólalni, hogy nem olyan nagy dolog ez, pláne hogy Cam sem vetette rám magát egyből... De a hangom nem találtam. Az agyam csak a lüktető, égő fájdalomra koncentrált.

- Fiúk, orvosnak készültem - törte meg a feszült csendet Cam, és már mellettem is termett, mit sem törődve Nickkel. - Lucas, engedj ide! El kell állítani a vérzést, fertőtleníteni kell a sebeket és helyrerakni az elmozdult csontokat, majd begipszelni.

- Mi? Begipszelni? - hüledeztem, megtalálva elveszett hangom.

- Kicsi lány, elég hevesen üthettél bele szegény gitárba - mondta, majd sérült jobb kezemről a gitárra pillantott. - Szóval, kapsz egy csinos gipszet, vagy legalább jól bekötözöm. Amint látom, nem tört el, de a repedés nem kizárható, majd megnézzük a szobámban a röntgennel.

- Csodás - puffogtam. Ez is csak én lehetek. Elborul az agyam és a kezemmel együtt összezúzok egy gitárt. Sőt, még örülhetek, hogy csak elrepedt némely csontom...

- Nyugi, gyors leszek - mondta, és rám kacsintott, mire én felnyögtem.

Mindkét fiú ott guggolt mellettem, Nick pedig néha-néha eltűnt valahova kötszerért, fertőtlenítőért és minden apróságért. Kiváltképp fájdalomcsillapítóért. Luke viszont egy pillanatra sem mozdult mellőlem. Fogta a másik, ép kezem és biztosított róla, hogy nyugodtan szoríthatom a kezét, akárcsak régen. Meg is tettem. Eszméletlenül csípett, ahogy Cam lefertőtlenítette a sebeim.

- Nagyon kell ez a karkötő? - kérdezte Cam, amikor nekiállt kötözni a kezem. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Elvégre Luke gitárját is a szobámban tartottam még akkor is, amikor már használhatatlan volt.
-Na, kész is vagy - mondta elégedetten. - Pihenj le, tessék, ezt vedd be és feküdj le aludni. Elég erős fájdalomcsillapító, így valószínűleg hamar kiüt.

- Köszi - suttogtam, miközben jól szemügyre vettem a kötésemet. Pár pillanat múlva pedig, elfogadva Luke segítségét, az ágyba feküdtem.

Luke minden hezitálás és kérdés nélkül feküdt mellém, majd a mellkasára vont. A teste normál hőfokú volt. Kellemes. A gyógyszer tényleg gyorsan munkához látott a szervezetemben, de arra még volt erőm, hogy gondolkozzak. Luke bőre meleg... és Cam bőre sem volt hideg. Legalábbis nem olyan hideg, mint a vámpíroknak. Ez a dolog egyre furcsább kezdett lenni. De nem tudtam ezen tovább agyalni, elnyomott az álom, vagyis a tudatlanság, mert szerencsére nem álmodtam semmit.

Másnap mindhárom fiú a hogylétem felől érdeklődött. Cam kicserélte a kötésem és újra le akarta szedetni a karkötőmet. A nap nagy részét a szobában öltöttem és  kómáztam, de amikor már nem bírtam tovább a bezártságot, beszéltem Lucasszal, hogy szöktessen meg. Természetesen Cam tudta nélkül, amiben Nick is segédkezett. Akárcsak abban, hogy a telefonom ne legyen a közelemben.

- Nem fáj a kezed? - kérdezte Lucas sokadszorra, miközben a parton sétálgattunk.

- Akadjunk már le a kezemről - mondtam szemforgatva. Elég volt ezt a házban hallgatni, felváltva Camtől, Nicktől és tőle. Már kezdett idegesíteni. Összezúztam a kezem, el lett látva a sérülés és kész. Fáj, fáj, nem, nem.

- Oké, nem szóltam - mondta feltartott kezekkel, majd elkapva a derekam a földre húzott.

- Öhm, kérdezhetek valamit? - Igazából rengeteg kérdésem volt, ami nem hagyott nyugodni.

- Persze kicsim - mondta, mire megborzongtam.

- Tulajdonképpen rólatok... izé, szóval... Na, Alice nem látott titeket, Edw.. szóval ő nem szagolt ki és amúgy is, Cam azt mondta, hogy vámpír, de nem hideg a bőre, ahogy neked sem, bírjátok a vért, de neked és Nicknek nem vörös a szemetek, hanem ugyanolyan gyönyörű kék, mint volt - hadartam, szint egy szuszra.

- Oké, nem változtál - nevette el magát. - Szóval azért nem látott, mert tulajdonképpen nem is tud senki a létezésünkről, így arról sem, hogy nincs különös szagunk - válaszolt nehézkesen. - Cam pedig, nos ez elég komplikált. Az apja vámpír volt, de az anyja vérfarkas. Rendes Román, éjszaka, holdtöltekor átváltozós vérfarkas. Dobogó szívvel, meg ilyenek. A vérről fogalmam sincs, de, ha megkérdezed, Cam mindent elmesél részletesen. A szeme pedig a vámpír őse miatt van, nekünk meg azért nincs vörös íriszünk, mert akkor vámpírok támadtak meg...
Beka és Kenny meghaltak, mi is haldokoltunk, bár minket, ahogy utólag megtudtuk, vámpírnak szántak, de Cam adott a véréből, ami a vérfarkas gének miatt semlegesíti a vámpírmérget, s amint látod, egy másik fajt hoz létre. Ugyanúgy kifinomult érzékeink vannak, nem öregszünk, szóval örökre tizenhatok leszünk. Viszont mégsem vagyunk sem vámpírok, sem vérfarkasok. A bőrünk meleg, a szívünk dobog, meg is tudunk sebesülni, de regenerálódni is képesek vagyunk, szinte azonnal. Elvileg - mondta a valószínűleg hosszú, élménydús és érdekes történet tömörített változatát.

- Hű - nyögtem. Hirtelen nem tudtam semmi épkézláb reakciót produkálni. - Szóval Cam vérét kell a szervezetbe juttatni, hogy olyan legyen valaki, mint te?! - töprengtem.

- Igen, valahogy úgy - mondta. - De mi... csak nem?

- Tudod, hogy kiskorom óta... De... nem tudom, semmit nem tudok. Alice látott valamit. Lehet, hogy ezt, fogalmam sincs.

- Nyugi, majd együtt megoldjuk - suttogta a fülembe. - Szeretlek. - A szó hallatán gombóc nőtt a torkomban. Nem tudtam neki visszamondani. Egyszerűen megszólalni sem tudtam, csak Luke mellkasába fúrtam az arcomat és próbáltam nem gyengének látszani.


A napok teljesen összemosódtak. Köszönhető volt z a jó hangulatnak és a fájdalomcsillapító nyújtotta édes kábultságnak. Cam mellett egyszerűen nem lehetett unatkozni. Minden nap volt valami program, a telefonomat pedig elvette, hogy még csak ne is gondoljak a történtekre. Elég, ha a kezem emlékeztet rá. Azt azonban megtudtam, hogy Kim is tud már „mindent” erről a világról, illetve azt is megtudtam, hogy a szüleim Los Angelesbe utaztak, mert valaki előtúrta apámat, mivel ő építész. Örültem a hírnek, nem aggódnak értem és nekem sem kell miattuk - annyira.

- Egy kis kiruccanáshoz az erdőben mit szólnátok? - vetettem föl az ötletet, amit ők bőszen támogattak. Így másnap korán indultunk, és tőlünk volt hangos az erdő.


Na, bogarak, ennyi. Várom a véleményeket. (L)