Szívem csücskei

2010. november 13., szombat

Nightfall: 51. fejezet - Viszontlátás + díj

Helló!
Nos, túl vagyunk a félszázadik fejezeten is :D Bár azt hittem, több komit fogok kicsikarni belőletek... Na mindegy, azért üdvözlöm az újonnan érkezőket ^^ Érezzétek jól magatokat.
És látom foggal-körömmel ragaszkodtok a mi kis szép kék szemű Nickünkhöz. Vele kapcsolatban nem mondhatok semmit, éppúgy, ahogy a Rami-Lucas-Edward dologról sem...
Annyit viszont elárulok a fejezetről, hogy megint két szemszöget olvashattok és ez az utolsó ilyen "párhuzamos" fejezet. Vagyis... úgy tervezem, hiszen lassan, de biztosan, vége a Nightfallnak és jön a Morning Sun. Apropó, közvélemény kutatás - feljebb-, mert nem tudom, hogy melyik legyen az új könyv címe, mert kettő merült föl bennem, így megkérdezlek titeket, melyik legyen a másod
Valamint újabb díjat kapott a történet, amit Valöriee-nek köszönhetek, aki kitartóan olvas és kommentel nekem (L)
Love, Rami



[Edward szemszöge]:

Carlisle fejében egy körülbelül fél évszázados harc játszódott le ismét, majd azon kezdett gondolkozni, hogy vajon rá is úgy hat-e a vámpírméreg, mint például ránk. Nem értettem, mi köze ennek a srácnak hozzánk, ki ő egyáltalán? Addig oké, hogy Nicknek hívják, de mit keresett Kimmel, hol és hogyan sérült meg így?

Máskor már előre tudtam volna mindent, de most rosszabb voltam, mint egy ember. Ez pedig nem volt valami előnyös, pláne, hogy most szükség lett volna rám, mivel Carlisle úgymond műtött, valakinek beszélnie kellett az ide tartó kutyákkal. Kedvem lett volna eltűnni innen és egy ideig kivonni magam a forgalomból, csak hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni, s talán úgy még a megoldásra is rájönnék, hogy hogyan kaphatnám vissza szerelmem.

Emmettel és Jasperrel a hátam mögött fogadtam a kutyákat, mivel Carlisle után én voltam a legidősebb, fivéreim pedig csak Esme miatt jöttek velem. Bár Emmett már annyira nem akart kinyírni, annál inkább Yourit. Viszont Jasper... őt nem lehetett meggyőzni, továbbra is a pokolra kívánt, akárcsak Yourit.

- Mit akartok? - kérdeztem, amikor már a kert szélénél kiléptek az erdőből.

- Nyugi, vérszopó, tárgyalni jöttünk - mondták hangosan. persze a gondolataik arról árulkodtak, hogy legszívesebben szétmarcangolnának, de jelen esetben a segítségünkre szorultak.

- Tárgyalni, miről?

- Ben megtámadott valakit, azt hitte vámpír, viszont a ti szagotokon kívül más vámpírét nem éreztük az erdőben - mondta a lány. - Ráadásul az incidens a senki földjén történt - hajtotta le a fejét.

- Igen, tudunk róla. Carlisle most műti a srácot - mondtam.

- Oh, szóval túlélte... - gondolkozott hangosan a mellette álló srác, kissé ingerülten. Jacob pedig még mindig pókerarcot öltve meredt rám.

- Nagyon úgy néz ki, de miért?

- Belemart Benbe - mondta szemrehányóan Jacob.

- Vagy úgy... De mit nektek egy emberi harapás - mondtam.

- Agyalágyult, szerinted itt lennénk, ha emberi lett volna za a rohadt harapás? - esett nekem Brandon.

- Lehetetlen - szólt vissza Jasper.

- Ben haldoklik! - kelt ki magából ismét Brandon.

- A tárgyra téve - vette át a szót Dakota. Mintha csak ő lenne az alfa... Pedig a forrófejű öccse az. - A segítségetekre van szükségünk. Láttunk két ismeretlen alakot cikázni a senki földjén, és Ben látott mást is a közelben akkor - mondta. Így szavakkal elég értelmetlen volt, de a fejében megjelenő képekből mindent megértettem.

- Ki volt az a másik lány? - kérdeztem.

- Nem tudjuk, de azzal a másik lénnyel volt - válaszolt. - Szóval, segítetek kideríteni, hogy kik ezek és megölni őket, vagy sem?

- Természetesen segítünk, hisz' nemcsak rátok tartozik. Akár ránk is veszélyesek lehetnek. Valamint ha a senki földjén vannak, bármikor átléphetnek a ti vagy a mi területünkre - mondtam.

- Így van, épp ezért lenne még egy dolog - kezdett bele.

- Mégpedig? - kérdezte most Emmett.

- Azt akarják, hogy tegyük félre a szerződést és a határokat „nyissuk meg”, mert így mindenkinek könnyebb az idegenekre vadászni - mondtam, amit Dakota fejéből tudtam meg.

- Pontosan, ahogy a vöröske mondja - szólalt meg újra az indulatosabbik iker.

- Oké, és hol a csavar? - kérdezte Emmett.

- Nincs csavar, izomagyúkám! - szólt oda neki gúnyosan Dakota. Úgy látom, az ő barátnői mind ilyenek...

„Fiam, ne húzzátok sokáig az időt ezzel. Gondolj arra, hogy lehet, hogy könnyebben megkerül ő is.” - üzente Carlisle gondolatban.

- Rendben, akkor fegyverszünet, amíg ez a probléma meg nem oldódik - mondtam, majd kezet fogtam Dakotával. Úgy hallottam, mintha sistergett volna a kezünk, amikor összeért. De lehet, hogy már csak beképzeltem magamnak

Ezután egész esti az emeleten voltam. Újabb csöndes ember. Az újdonsült lakónk gondolatait sem hallottam illetve láttam. Nem is érdekelt igazán, kivéve, amikor másnap meghallottam Kimet, amint barátnőjéről beszél, s ekkor megláttam azt a lányt, akit a farkason fejében is láttam. Nem más volt, mind az én egyetlen szerelmem, aki pedig vele volt, Lucas. Tehát nem csak Nick van, hanem az ő nagy szerelme is él... Ez nem jó. Nagyon nem.

Így már teljesen biztosra vettem, hogy elvesztettem. De még egyszer látnom kell, meg kell tudnom, hogy hol van, és meg kell próbálnom beszélni vele. lerohantam a földszintre. Kim pasija biztos tud valamit. Ó, hogy rohadna mg, hogy nem látok a fejébe! De amit mondott, hogy Rami hozzámegy Lucashoz... Nem, az nem lehet, csak idegesíteni akar - mondogattam magamnak. Ekkor eszembe jutott Alice egyik látomásrészlete, amint Rami valakinek igent mond, majd egy gyűrű az ujján...

Ha lehet, ennek fényében még ennél is jobban meg akartam találni. Elmondani neki, hogy mit érzek iránta, hogy megalázkodjak, hogy könyörögjek neki, hogy még egyszer lássam szeme csillogását, s hogy a szemembe mondja, hogy már nem szeret. Íme a mazochista mintapéldája, de nem tehetek róla. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy még ha egy picikét is szeret, én nem élek a lehetőséggel.

Beszéltem a farkasokkal is, hogy akit Ben látott, az ő volt, hogy ő velük van, úgy vigyázzanak. S hogy lekössem magam, elmentem vadászni. Azóta egyszer sem voltam, mióta eltűnt. De hiába mentem egyedül, még itt sem találtam a nyugalmat. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem esett jól a vér, s közben nem tudom miért, de előjött egy régi emlék.

Akkor 1939-et írtunk, már túl voltam a „tinédzser” korszakomon, s épp Romániában éltünk. Az emberek úgy tudták, hogy Emmett és én Esme unokaöccsei vagyunk, míg Rosalie Carlisle húga. Nem sokáig voltunk ott, az a hely elég „veszélyes” volt a számunkra. Egyrészről ott volt a Vitrijov klán, ami vetekedett, sőt majdhogynem túlszárnyalta a mai Volturit, másrészről a Hold gyermekei, a vérfarkasok is jelentős számban megjelentek, s mind e mellett, az emberek nemhogy sokat tudtak rólunk, egyenesen vadásztak ránk. Mindenféle kütyüt kitaláltak, hogy elkapjanak minket, persze hiába. Ettől függetlenül egy ideig ott éltünk, s volt egy nagy harcunk egy vérfarkasnővel, a fia miatt, aki elpusztíthatatlan, mert az apja vámpír. Micsoda ízlésre vall, nem de bár? Egy vámpír, aki arra vetemedik, hogy egy vérfarkassal feküdjön össze...


Carlisle csak segíteni akart, hogy vámpírt nevel a fiából, hiszen ha a Vitrijovok rájönnek, a srácot ott helyben karóba akarják húzni, de a nő hallani sem akart róla. Amikor Esme barátságosan megkérdezte a fiú nevét, a nő hirtelen átváltozott, s anyámra támadt.


A gyerek eltűnt, a vég pedig nem az lett, hogy szépen megbeszéltük a dolgot és mindenki békében távozott. Nem. Carlisle bármennyire gyűlölte már akkor is az erőszakot, a feleségét nem hagyhatta. Megölte a vérfarkasnőt. Nem volt szép látvány. Nagyon nem.

Az emlékáradatnak véget vetve, hazafelé indultam, hátha mégis megeredne Nick nyelve. De sajnos otthon nem az várt, amire számítottam. Kim magán kívül volt. Nick meghalt... Ennyire nem lehetek szerencsétlen - gondoltam magamban. Az egyetlen személy, aki tudja, hogy hol van, aki talán kellő mennyiségű győzködés után segítene... az a személy, pont az hal meg? Ilyen egyszerűen nincs.

Ekkor Alice-nek, oly' régóta először látomása volt, amitől egyáltalán nem lettem nyugodtabb.


[Rami szemszöge]:

„- Ez jól hangzik - mondtam bólogatva. - Tényleg, és anyukádékkal mi van, együtt van apáddal? Vagy Romániában van? - tettem fel neki újabb kérdéseket.

- Anyám meghalt. Megölték.”

Megölték. A szó mélyen hasított belém, s ahogy láttam, Cam szomorú arcát, a szívem belesajdult. Vajon mikor történt, mióta van egyedül, és vajon  ki tette? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések ezrei árasztották el az agyam a pillanat töredék része alatt.

- De ki... és mikor? - nyögdécseltem.

- Cullenék - dörrent a hangja, mintha egy revolvert sütöttek volna el, s nekem meg kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

Mára ez túl sok volt nekem. Luke megkérte a kezem, Nicket megtámadták, Kim tud mindent és látta, ahogy kis híján széttépik élete szerelmét, s ez miattam van. Ha én nem titkolózok előtte, ha én fölveszem a telefont és elmondom neki, hogy Nick él... megoldhatták volna a találkozást úgy is, hogy biztonságban vannak. De én nem... Miért is beszéltem volna vele mindezekről...

- Jól vagy? - kérdezte Cam aggódva.

- Nem igazán - vallottam be.

- Gyere, felviszlek - mondta, azzal a hónom alá nyúlva felkapott és már a nagy franciaágyon feküdtem. - Próbálj meg aludni, á ne haragudj, ezt nem kellett volna elmondanom - sóhajtotta.

- De kellett - makacskodtam.

- Ezt nem most fogjuk megtárgyalni - mondta. - Felhívjam Lucast?

- Ühüm - hümmögtem és behunytam a szemem.

Alvás nem igazán volt. Az álom jó messzire elkerült. Egyáltalán nem örültem neki, szerettem volna a mámorító tudatlanságba merülni és úszni benne. Ez után a nap után semmire nem vágytam jobban eenél. természetesen vágyam süket fülekre talált. De már meg sem lepődtem rajta.

Másnap telefonvadászatra indultam. Miközben Cam és Luke a konyhában voltak, én belopóztam Cam szobájába. Siker. A mobilom ott hevert az íróasztalon kikapcsolva. Annyit láttam csak, amikor anyáékkal beszéltem, utána elvette. Mivel még a reggeli nem volt kész, a srácokkal közöltem, hogy kimegyek sétálni a partra. Persze nem azért, hogy gyönyörködjek az óceánban... most kivételesen nem. Bekapcsoltam a telefonom, leültem egy fatörzsre és írtam Kimnek egy sms-t, hogy hívjon vissza, amit meg is tett.

Elmondta, hogy mi a helyzet ott, hogy Nick nincs éppen a toppon, majd rákérdezett az eljegyzés dologra. Hogy én miért nem lepődtem meg rajta, hogy erről Nick már tudott és így Kim is? De várjunk, ha Kim tud róla, akkor Ed... Edward is - állapítottam meg, majd eszembe jutott, amikor azt kérdezte az osztálykiránduláson, hogy mit szólnék, ha valaki megkérné a kezem. Alice... nyilván látta előre, de nem számított erre senki...

- NEM! - hangzott a vonal túlsó végéről egy dobhártyaszaggató ordítás.

- Kim, Kim! Hallasz? Mi van? Hallod? - kiabáltam én is.

- Rami... Rami! Meghalt! - mondta, s az utolsó szó nagyot ütött.

Nem, az nem lehet - próbáltam győzködni magamat az ellenkezőjéről, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez lesz. Minden szó nélkül kinyomta a telefont és futottam vissza a házba. Hiába volt szép kitaposott ösvény, legalább hússzor elestem. Tiszta sár lett a farmerem és a kezem. Ahogy beléptem az ajtón, a fiúk úgy néztek rám, mintha szellemet látnának. De Luke egyből mellettem termett.

- Mi történt? - kérdezték szinte szinkronban.

- Nick meghalt - mondtam gépiesen, s a hangom idegennek hatott. Mintha álmodnék. De tényleg, biztos, hogy álmodok, csak ott történhetnek ilyenek.

- Az lehetetlen - szólalt meg egyből Cam. - Azt mindketten éreztük volna - mondta.

- Vámpírméreg volt a szervezetében - mondtam, amit Kimtől hallottam.

- Vagy úgy - reagált Cam. Luke nem tudott megszólalni, csak erősen szorított magához.

- Oda kell mennünk - mondtam határozottan.

- Nem, te nem jöhetsz - mondta Luke.

- Akkor viszont te sem mész - válaszoltam, mire mindketten rábólintottak.

Azt hittem, gyalog megyünk, de Cam a ház elé leparkolt egy felturbózott Alpha Romeóval. Komolyan, ha valaki valami természetfeletti lény, az azzal jár, hogy gyönyörű villában és felturbózott, méregdrága kocsikkal szaladgál?

Azt hittem, így jóval több ideig fog tartani, mivel ki kell menni a városba és onnan Cullenék felé, de nem. Az autó hasította az utat, egyszerűen csak szárnyaltunk, de ahogy egyre közeledtünk, úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan félelem. Nick halálát még most sem voltam hajlandó elfogadni, s féltem a viszontlátástól Edwarddal. Lassan egy hónapja, hogy én kirohantam a tornacsarnokból. Ahogy ezen gondolkoztam, Luke megszorította összekulcsolt kezünket, majd a hajamba puszilt.

Gyorsan, túl gyorsan odaértünk. A régen számomra oly' kedves házat most mintha egy vastag feszültségburok vette volna körül. Ahogy kiszálltam a kocsiból, elkezdett rezegni a telefonom. Az én állandó informátorom, Alice. Tőle tudtam, hogy Denaliék még mindig itt vannak - persze ezt is úgy, hogy elcsentem a telefonom -, így nem lepődtem meg a számomra ismeretlen autón. Gyorsan megnyitottam az üzenetet.

„Kérlek, kérlek! Nagyon szépen kérlek, ne gyertek be Lucasszal! Ne kérdezd miért, csak ne! Tedd meg nekem! Könyörgöm!”

Nem értettem, hogy mi van, de időm sem volt ezen gondolkozni, mert amint eltettem a telefont, kivágódott az ajtó és Kim rohant ki. Mielőtt még barátnőm elért volna hozzám, Luke elengedte a kezem. Kim kisírt szemekkel ölelt magához és hisztérikusan zokogott, miközben azt mondogatta: meghat. Olyan de ja vue-m volt.

Alice kérésével szembeszállva, Cam és Luke után mentem, Kimet támogatva. A lépcsőn beértük őket, s balomon Kimmel, jobbomon Lucasszal léptem be a házba. Alice a lépcsőn állt, s mint aki el akar ájulni, olyan képet vágott, majd Carlisle felénk fordulva kővé dermedt, ellenben Cammel, akin látszott, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne ugorjon most azonnal az anyja gyilkosainak.

A következő Cullen, akit megláttam, az Edward volt. Teljesen elszorult a torkom, ahogy megláttam gyönyörű arcát, ami most minden érzését tükrözte. Sötétbarna szemei sóvárgón néztek rám, s a kezemre ami Lukaséba volt kulcsolva. Ettől csak még jobban sírhatnékom volt.

Nem akarom én ezt! Nem bírom ezt a plusz feszültséget, ami most rám zúdult ebben a pár pillanatban. Még mindig Luke kezét szorongatva akartam kirohanni a házból, hogy újra tudjak levegőt venni, de ahogy megfordultam, Edward fogta meg a másik kezem.

- Ne! - suttogta, majd megjelent minden baj okozója, Youri.

- Nocsak, megjött Heléné. A kérdés már csak az, hogy Paris vagy Menelaosz nyer.

- Csak nem Erisz, aki miatt történt minden? - vágtam vissza a görög mitológiával én is, bár elég nehéz volt megszólalni.

- Nézzenek oda, milyen intelligens a kicsike, kár, hogy ekkora ribanc - mondta, megpillantva a gyűrűmet, mire Luke majdnem nekiesett, csak az tartotta vissza, hogy kétségbeesetten szorítottam a kezét. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam visszavágni.

- Édesem, az csak ne beszéljen, aki csak úgy odamegy egy pasihoz, akinek van barátnője, és csak úgy lesmárolja - mondtam. - Szóval, ha jobban belegondolok, én kevésbé vagyok ribanc, amiért igent mondtam a halottnak hitt szerelmemnek. Ellenben veled, aranyom... Csodálom, hogy még nem akadt ki az állkapcsod... - folytattam, de a „szerelmem” szót nagyon nehéz volt kimondanom, miközben Edward és Luke az arcomat fürkészte.

Miután ezt elmondtam, már csak azt éreztem, ahogy Luke magához szorít, de már későn ugrott elém. Őt is eltalálta, s kirepültünk az ablakon.

Cam kocsija:



Nos, ennyi lenne, remélem tetszik és kommenteltek! (L)

2010. november 1., hétfő

Nightfall: 50. fejezet - Semmi jó

Sziasztok!
Tudom, tudom... több, mint 2 hét és még részletet sem raktam, de az volt, hogy nem volt gépem (most is kölcsöngépünk van) és könyvtárban vandálkodtam, ami nem túl kifizetődő, tekintve, hogy nem csak én, hanem anyum is netezett.
Mielőtt még valaki megkérdezné, hogy most akkor hogy vagyunk időben, ezek párhuzamos fejezetek. Azért vannak különböző szemszögek, hogy mikor hol mi történt. Magyarul: több szálon fut most egy ideig a sztori :]
Annyit elárulok, hogy ebben a fejezetben 2 ember szemszöge lesz, remélem tetszeni fog :]
Love, Rami



[Nick szemszöge]:

Én voltam a világ legboldogabb „embere”. Bár ezt csak Cammel oszthattam meg egyelőre, ő tudott minden tervemről, s a titkos találkáimról életem szerelmével. Nem titok, az volt a szándékom, hogy Cam közreműködésével együtt maradunk. Luke-nak ezt azért nem mondtam, mert fogalmam sem volt, hogy milyen reakciót váltana ki belőle.


De a legfontosabb mégis az volt, hogy Kim nem utasított el, nem mondta, hogy van más. Nem is tudom, én mit tettem volna Luke helyében. Én nem bírtam volna nézni, ahogy az a személy, akit szeretek, s nemrég még egy párt alkottunk, túllépett rajtam, s újra boldog mással. Már más kezét fogja, mást csókol, másnak mondja, hogy „szeretlek”. Számomra ez elviselhetetlen lenne. De Luke persze sokkal kitartóbb és keményebb nálam.

Mondjuk úgy, nekem szerencsém van Kimmel, hogy nincs neki más. Így nem kell újra megküzdenem érte. Egyetlen egy dolog lehetett volna akadály, de ő ezt is elfogadta, nem utasított vissza azért, mert nem vagyok teljesen ember. S mégis ez okozta majdhogynem a vesztem. Vagyis az, hogy ember is vagyok.

Cam mondta, hogy az itt élő indiánokban is, úgy mint a spanyolokban, valami hülye mutáció zajlik, s ezért ők speciel nagy farkasokká alakulnak. A sors pedig úgy hozta, hogy ezt tapasztaljam is meg. Bár igazán ki lehetett volna belőle hagyni Kimet és a testvéremet. Igen, ha úgy vesszük, Lucas nemcsak a barátom, hanem a testvérem is - akárcsak Cam. Látni ugyan nm láttam őt, de mivel egy vérből vagyunk, éreztem, hogy a közelben van. Ha pedig ő a közelben van, akkor a sógornőm is... igen, tudtam Luke terveiről.

Az a korcs nem tudom, milyen ötlettől vezérelve ugrott nekem, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is tűnt el, miután párszor én is megmartam. De nem következmények nélkül tűnt el. Tudtam róla, hogy nem vagyok sebezhetetlen, de hogy pont egy ilyen köcsög kutya miatt haljak meg... Az a fájdalom, amit fizikailag éreztem, semmi volt ahhoz képest, amilyen fájdalmas volt látni és hallani Kimet. Nem is az érdekelt, hogy meghalok, hanem az, hogy a szeme láttára.

- Nick, megígérted, hallod? - beszélt hozzám sírva, s ahogy mellettem ült, fejemet az ölébe fektetve, már ő is teljesen véres volt.

Viszont teljes mértékben igaza volt. Megígértem neki, hogy most már örökre együtt leszünk, bármi történjék is. Erre most itt haldoklom az ölében. Istenem, miért nem lehet legalább egyszer úgy valami, ahogy én szeretném? Kurvára elegem van belőle, hogy mindig közbeszól valami.

- Carlisle? Carlisle! Gyere ide, segítened kell, muszáj segítened, különben meg... meg... meghal - esedezett el-elcsukló hanggal.

Ó, ha ezt túlélem - ami elég nagy csoda lenne -, esküszöm, hogy megkeresem az a kis köcsögöt és szép lassan megkínzom a rohadékot. Darabokra tépem, a többivel együtt, hogy még a jövő nemzedéke is megjegyezze egy életre, hogy ne packázzanak egy vida eterna-val.

- Szent ég, mi történt? Alice, rögzítsd a lábát! Kim, mi történt? - kérdezte újra egy férfi.

- A... a farkas... megtámadta az óriási farkas - válaszolt hisztérikusan Kim.

- A senki földjén? Ez érdekes - motyogott, s közben a nyakamat kezdte vizsgálni. Keze hideg volt, nem volt nehéz rájönnöm, hogy vámpír.

- Caelisle, ez össze kell varrni - mondta egy női hang.

- Tudom, Jacelyne! Gyere, emeljük fel.

Érdekes, hogy milyen hosszadalmasan haldoklom. Igen, ezt Camnek köszönhetem, ő ugyanis elpusztíthatatlan, ha jól tudom. Egy ember, már a kezdeti fájdalmaktól meghalt volna, nemhogy eszméleténél legyen. Sőt, még a szelet is éreztem, ahogy vittek valahova. Lehet, hogy mégis túlélem? - csodálkoztam.

- Kim, ki ő és mit kerestetek az erdőben? - kérdezősködött egy csilingelően lágy, női hang. Kizárásos alapon ő lehet Alice.

- Ő Nick...

- Az a Nick? - kérdezte hitetlenkedve.

- Az.

- Az lehetetlen... Hisz' ember! Vagy... mégsem. Carlisle, a vérének nem embervérszaga van!

- Észrevettem! Egyetlen egyszer éreztem hasonlót... - mondta a doki.

- Kim, te mit tudsz erről? - vonta kérdőre Alice.

- Valóban nem teljesen ember...

- Hát akkor mi? - kérdezte a két nő szinkronban.

- Egy Vida eterna.

A beszélgetés abbamaradt, akár a szél susogása, s egy kellemesen meleg helyiségben találtam magam. Valószínűleg megérkeztünk a vámpírtanyára. Hogy megbizonyosodjak róla, összeszedtem minden erőm és kinyitottam a szemem. Egy nappaliszerűségben voltam, közvetlen mellettem Kim kuporgott, míg egy szőke fazon valami orvosi cuccokat készített elő. Valószínűleg ő a vérszívó szuperdoki... Különösebben nem érdekelt, hogy mit csinál, úgyis meghalok.

- Fiam, hallasz engem? - beszélt hozzám.

- Igen - válaszoltam nehézkesen. Egyszerűen nem volt olyan pont a testemen, ami ne fájt volna, vagy ne vérzett volna.

- Lenyűgöző - ámuldozott a doki. Komolyan, mi a fasz olyan lenyűgöző abban, hogy haldoklom? Valahogy nem értettem. - Figyelj, most kapsz egy kis morfiumot, hogy ne fájjon annyira. Először kitisztítom a sebeidet, aztán kipróbálok valamit. Ha nem működik, összevarrom a sebeid, Jacelyne pedig helyre teszi a nyílt töréseidet - közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hát a kurva anyján kísérletezzen, ne rajtam. De már késő volt ellenkezni...

A kísérleti nyúl szerepe nálam kimerült abban, hogy egy különleges faj mintapéldánya vagyok. De hogy egy vámpír kísérletezzen rajtam... kösz, kihagyom, de nem igazán tudtam ellenkezni, így a szőke doki nekilátott a munkának.

A morfium hatására egy cseppet enyhült csak a fájdalmam, de amint a nyakamon kezdte kitisztítani a sebet... Mint valami félőrült, üvöltöztem és vergődtem össze-vissza.  Közben felettem a vöröses nő és egy fekete hajú kiscsaj arról ámuldoztak, hogy miért nem hat rendesen a morfium, s hogy még nem folytam le a véremről. Na ja, egy normál ember már elvérzett volna. Újabb köszönet Camnek ezért.

- Ez most lehet, hogy kellemetlen lesz - mondta, azzal belenyalt a sebeimbe, az összesbe.

Hát ez a pali tényleg kattant, de pár pillanat múúlva már kezdtem érezni. A köcsög vámpírmérget juttatott a szervezetembe, hogy rohadna meg. Tudtam, hogy nem fog rám hatni, hogy nem lesz belőlem vámpír, de erre nem készültem föl. Mint amikor a hideg a csontodba nyilallik, csak ez most épp az agyamban volt jelen. S hogy még véletlenül se tudjak úgy hozzászokni, hogy úgy érezzem, enyhül, amolyan meleg okozta émelygés is társult a csapathoz.

- Ehhez foghatót még soha nem láttam - ámuldozott a doki.

- Carlisle, mit csináltál vele? - esett még jobban kétségbe Kim. - Arról volt szó, hogy megmented - folytatta sírva.

Közben a testem önkéntelenül vonaglott, így le kellett, hogy fogjanak. Nem értettem, hogy miért hagyják, hogy ezt végignézze. Nem elég, hogy elveszít, még nézze is végig? Hát bassza meg!

- Ez... Nagyon... Fáj! - nyögdécseltem egy újabb fájdalomhullám közepette, s most először tettem szóvá.

- Ezek szerint mégsem vált be - sóhajtott szomorkásan.

- Istenem, Carlisle, mégis minek kellett volna történnie? - kérdezte újabb hisztérikus roham kitörésének a határán Kim.

- A vámpírméreg segít begyógyítani a sebeket. Normális esetekben legalábbis. Jace, kérlek vedd át a helyem és tedd helyre a csontjait. Én megnézem a vérét, hogy mi válthatja ezt ki - mondta a doki.

- Azért van... ez... Mert... a... a vérfarkas... vér semle... Semlegesíti a vámpírmérget - mondtam nagy nehezen. Komoly erőfeszítés kellett, hogy ezt így elmondjam. A fejemben lejátszódó pogó miatt még gondolkozni nehéz volt, nem még beszélni is.

- Csak nem...

- Részben - válaszoltam kimondatlan kérdésére.

- Lenyűgöző - ámuldozott újfent.

Hála a méregnek, a csontjaim helyrerakását nem is éreztem, ahogy a sebek összevarrását sem. Mekkora már, hogy szinte mindenhol sérültem, mégsem úgy, hogy abba egyből belehaljak. Ráadásul, valahogy még az elvérzés sem igazán sikerül... De valahogy nem ez érdekelt a legjobban.


Camet akartam. Ő biztos tudja, hogyan lehet ezt orvosolni, illetve azt akartam, hogy Kimnek ne keljen végignéznie a szenvedésem. Természetesen egyiket sem teljesítette senki. Sem Camet nem hozták ide, sem Kimet nem vitték el innen. Közben folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítót, de nem igazán használt. Ez a vámpírméreg rosszabb, mint bármi. Rosszabb, mint amikor át akartak változtatni.

- Istenem, mi lehet Ramiékkal? Vajon minden rendben? Jaj, csak Luke-nak ne legyen baja... Bassza meg... ez is miattam van - motyorászta Kim mellettem. Naná, hogy megjelent a vörös köcsög.

- Mit tudsz róla, hol van? - faggatta Kimet, de nem válaszolt neki. - Kérlek, tudnom kell, hogy hol van!

- Nem tudok róla semmit, hagyj már...

- Ó nem, persze. Csakhogy hallottam és láttam a gondolataid, láttad őt aznap az erdőben...

- Ne is... álmodozz! - szóltam bele én is.

- Hogy mondtad?

- Már nem szeret... és hozzá fog menni... Luke-hoz - válaszoltam, és reméltem, hogy legalább annyira fog neki fájni, mint ahogy Lucasnak fájt látni őket együtt. - Jobb... ha kezdesz hozzászokni... a gondolathoz - tettem hozzá köhögve, s úgy éreztem, mintha a tüdőm kettészakadna.

- Hol-van-Ramóna? - kérdezte összeszorított fogakkal.

- Kapd-be-a-farkam! - válaszoltam hasonlóképp.

- Nem ajánlom, hogy fölidegesíts öcskös, mert tudom, hogy ki akart megenni, és szólhatok neki... - fenyegetett.

- Hé, neked nem a homo büszkeségi felvonuláson lenne a helyed? - szóltam vissza, de nagy erő kellett hozzá, hogy egybe el tudjam mondani a mondatokat. - Ajánlom a lilát... menne a szemed... színéhez!

- Még vámpírmérget? - vicsorgott rám.

- Nekem már... tökmindegy buzikám! De Rami akkor is hozzámegy Lucashoz, ha a farkadat a konnektorba dugod, akkor is - mondtam.

- Te akartad - reagált alig hallhatóan, még mindig farkasszemet nézve velem, amikor elkapta a karom, s már majdnem belém mart a kis köcsög.

- Edward, állj le! - kiabálta az eddig megdermedt Kim. Szegény már szerintem azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. - Ha egy ujjal is hozzáérsz, megbánod!

- Csak a barátnődet szeretném visszahozni, aki jelen esetben a szerelmem is - fordult felé a vámpír.

- És Lucas jegyese - szóltam közbe.

- Akkor menj a rohadt korcsaidhoz, de szállj le róla!

- De nem érted, hogy csak ő tudja, hol van? - akadt ki egy kicsit a vörös buzeráns.

- Baszhatod... hogy tudom. Úgysem mondom... meg... neked - röhögtem, de nem kellett volna, iszonyatosan fájt ez is. - Seggfej!

- Rohadj meg! - mondta, s azzal az oldalamba rúgott, nem éppen emberi erővel. Könnyű volt neki, mivel a kanapé, amin feküdtem, eléggé alacsony. Persze úgy csinálta, hogy Kim ne lássa, így a sebesség sem emberi volt.

Kedvem lett volna fölpattanni és megfejelni a vörös buzit, vagy csak úgy szimplán földhöz vágni, hogy tudja: így kezdegessen velem még egyszer. De sajnos nem tehettem, megmozdulni se igazán tudtam, nem még verekedni. Ó, hogy rohadna meg Carlisle is... Ez a hosszadalmasra nyúlt halál, vagy esetleg gyógyulás is miatta van. Bár az utóbbit nagyon kétlem. Ez az egész a kibaszott méreg miatt van. Már alig vártam azt a percet, amikor végre kiürül a szervezetemből, amikor a hibrid vérem legyőzi a mérget s végre megszűnik minden. Mert valószínűleg, ha az kiürül a szervezetemből, az életem is megszűnik.

Ó, hol van ilyenkor Cam? Baszki, vajon ki fog nekik szólni, ha elpatkolok? Cam kétlem, hogy idejönne megnézni hogy vagyok, pláne most, hogy egy ember is van otthon.Cam nem is tud semmiről, hacsak Luke el nem mondta neki, Rami meg... nincs is nála a telefonja, valamint ha nem Cam akadályozná meg az idejövetelben, akkor Luke, az emlékei és valószínűleg már az ujján lévő jegygyűrű.


[Kim szemszöge]:

Komolyan nem értettem, mi a faszt szenved ennyit Edward. Magának köszönheti, ha meg annyira nagyon, tényleg odavan, amennyire állítja, már rég elment volna megkeresni őt, nem pedig a szobájában zongorázgatott volna.

De nemcsak ezt nem értettem. Amikor az a korcs - már én is így hívom - szét akarta Tépni Nicket, idejött Jacob meg a két Blake eléggé pipásan. Valami egyezségről volt szó az biztos, de a többit nem hallottam. Tudtommal ezek nincsenek jóban, erre egyenesen a Cullen házhoz jönnek dumálgatni? Felettébb érdekes. Mint ahogy az is, hogy Rami se nem veszi föl azt a kurva telefont, se nem hajlandó válaszolni...

- AHW!

- Nick, kicsim jól vagy? - ugrottam közelebb hozzá.

- Csak... a méreg. Tudod... a szokásos - válaszolt mosolyogva. Csodáltam, hogy ekkora ereje van.

Valószínűleg még csak hasonló szenvedésen sem mentem keresztül - hacsak a menstruációs fájdalmat nem soroljuk ide -, de én még egy apró vágás miatt is visítok. Ő meg... több csontja el van törve, ráadásul a szervezete harcol a méreg ellen. Meg kell mondjam, ehhez hasonlót még nem láttam.

Amikor Carlisle végignyalta a sebeit, s valószínűleg amikor a méreg eljutott Nick szívéig, a szervezete a lehető legfurcsábban reagált: a sebből valami sűrű, fehér cucc kezdett szivárogni, mint amikor a genny lökődik ki a sebből. De azt az ember nem látja, hogy hogy történik, ez viszont hátborzongató volt, mert szemmel látható volt a kilökődés folyamata.

Gondolataimból a mellettem lévő üvegasztalon, vad rezgésbe kezdő telefonom szakított ki, és kivételesen nem Nick. Mivel az idegeim teljesen ki voltak, enyhén ijedtem csak meg.

„Hívj vissza, Rami” - olvastam a magyar sms-t. Teljesen elszoktam tőle, de azonnal nyomtam is a kettest a telefonon - gyors hívás -, hogy végre beszélhessek vele.

- Kim? Kim, szia! Köszi, hogy visszahívtál - darálta.

- Jesszus, mi van veled, hol vagy, miért nem reagáltál eddig semmire? - estem neki egyből.

- Semmi. Kérdezd Nicktől. Azért, mert elvették a telefonom. De mi van Nickkel?

- Nincs valami jól - válaszoltam szomorkásan. - Gondolom többet tudsz ezekről a misztikus cuccokról, mint én, de annyit vágok, hogy Carlisle próbált segíteni vámpírméreggel, de az nem hat és most a szervezete löki ki... Na meg a sérülései sem kispályások... - mondtam el neki, amit tudtam.

- Basszameg... Ez durva, jézusom. A picsába... Én... ez... te... Úristen.

- Igen, ahogy mondod... És igaz, hogy össze...

- Igaz - vágta rá, mielőtt még kimondtam volna.

- Jesszusom, gratulálok!

- Kim, Kim...berly Evans, Szeret... szeretlek! - nyögdécselt közbe Nick, s már annyi szín sem volt az arcában, mint eddig.

- NEEM! - ordítottam, amikor a pillanat töredék része alatt tudatosult bennem minden.


Nos, ennyi lenne az új fejezet, s ha jók lesztek, még a héten jön a következő :D