Szívem csücskei

2010. szeptember 24., péntek

Nightfall: 47. fejezet - Csonttörés

Sziasztok csibéim!
Először is szeretném üdvözölni az újakat, Irge Szilviát és Myta(:-t. Jó szórakozást :D
A 10 komment sajnálatos módon nem jött össze, de remélem azért most... (?) Amit pedig kaptam, nagyon szépen köszönöm ^^
A fejezetről nem szeretnék sokat mondani, az előzetesből és a címből mennyi jött le, de annyit elárulok, hogy nem Edi szemszög :D
Remélem tetszeni fog, várom a kommenteket, remélem most összejön a 10 :]
Love, Rami




[Rami szemszöge]:

Az Edward okozta fájdalom mellé társult egy újabb is. Egy behegedt seb újra fel lett sértve, elég mélyen. Pedig felkészülhettem volna rá, elég jelet adott, de a riporter hangja még ma is tisztán csengett a fülemben:
„A négy fiatal nyomtalanul eltűnt. Az autóban nem találtak az áldozatok vérén kívül más DNS-t. Valószínűleg egy jól szervezett bűnbanda áldozatává vált a négy gimnáziumi tanuló…”
S közben a helyszíni szemle képei. Az összetört Mustang, a vérfoltok, személyes tárgyak…

Akárcsak én, ő is mozdulatlanul állt velem szemben. Várt. Várt, hogy mi lesz a reakcióm, de egyelőre még fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, még a hangomat sem találtam nemhogy megmozduljak.  De arca vonzotta a tekintetem, látni akartam, hogy tényleg ő az. A szemébe akartam nézni, de itt, a fák árnyékában nem láttam. Helyette az eltemetett emlékeim előmásztak sírjaikból és akár egy szívfacsaró némafilm, peregtek a képek a fejemben. Annak a két évnek szinte minden pillanata megjelent előttem. Még azok a korai emlékek is, amikor először megláttam.

- Te… - találtam meg a hangom.

- Én vagyok – szólalt meg ő is. Hangján hallottam, hogy elmosolyodott, mégis olyan tisztán csengett. Akárcsak álmomban. Igen. Biztos, hogy csak álmodom. Ez túl sok…

- De te nem… te nem lehetsz itt – szipogtam, mert könnyeim újra utat törtek maguknak. – Te itt hagytál engem. Elmentél, itt hagytál szenvedni. Azt mondták meghaltál. Láttam a képeket. Te nem élhetsz, az nem lehet… Lucas... – háborogtam zokogva.

- Nem én akartam így – mondta, és odalépett hozzám majd megölelt. Váratlanul ért, minden szempontból. A gesztus, a kiváltott érzés, a tudat és a bőre… Nem hideg, egyáltalán nem. Nem vámpír… - De most már itt vagyok, és soha nem kell elválnunk.

- És a többiek? – kérdeztem hirtelen, reménykedve, hogy azt mondja: „Igen, ők is élnek!”

- Csak Nick – válaszolta, és a szívem újra összefacsarodott.

Tehát soha nem láthatom már őket. Pedig esküszöm, egy rossz szavam nem lenne Kennyre, csak élne. Beka pedig… egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy ő meghaljon, de ez most már biztos. De eszembe jutott Kim. Ha Nick is életben van még, végre ő is boldog lehet újra. Nem fogja tovább marcangolni magát, hogy mekkora hülye volt, hogy még az utolsó pillanatban is veszekedett vele. Nem utálná magát annyira, és nem Nick képével a párnája alatt aludna el.

Lucas akár egy mágnes, úgy vonzott magához. Egyszerűen nem tudtam őt elengedni. Minden percét ki akartam élvezni annak, hogy újra velem van. Arcomat nyakához nyomtam és mélyeket lélegeztem illatából. Örültem, hogy most jött. Így sokkal könnyebb lesz minden, könnyebb lesz felejteni is. Felejteni a jót és a rosszat egyaránt.  Legalábbis remélem. De nem is ez a lényeg. Lucas él, és most itt van. Velem. Bár rossz érzés volt és fájt, hogy eddig nem jött, hogy hagyott szenvedni, és hagyta, hogy azt higgyem, meghalt. Pedig mennyire szerettem volna, ha egy nap csak úgy megjelenik és közli, hogy nagyon jó volt a koncert, kár, hogy nem mentem.


Másnap egy nagy franciaágyban ébredtem. A szoba nem egy hotelszobának tűnt. Sokkal inkább egy normális hálószobának. A polcon könyvek és CD-k, egy TV, egy nagy ablak, egy dohányzóasztal, rajta gyertyák és papírok, az asztal mellett ülőpárnál, melyek egyikén egy szőkésbarna férfi figyelt engem. Nem tagadom, jól rám hozta a frászt. Azt hittem, teljesen egyedül vagyok…

- Én, én hol vagyok? Hogy kerültem ide? És maga kicsoda? – kérdeztem, amint már észhez tértem annyira, hogy a hangom is a helyére kerüljön.

- Az én házamban vagy, La Push mellett, a First Beach közelében, azon belül Lucas szobájában – válaszolt az első kérdésemre. – Ő hozott ide. Kimerült voltál, így automatikusan hazahozott. De nyugi, nem történt semmi. Nick öltöztetett át. Mondta, hogy kiskorod óta ismer – mondta nevetve. – Én pedig Cam vagyok. Cam Wilkes. De nyugodtan tegezz. Biológiailag csak húsz éves vagyok, azt hiszem – sóhajtott, és én csak ekkor vettem jobban szemügyre őt.

Bőre olyan volt – olyan fehér –, mint Cullenéké. Erős karjai voltak, széles válla és feltehetőleg a póló alatt a felsőteste miatt sem kellett szégyenkeznie. Arca nagyon karakteres, kicsit borostás. Élénk színű ajkain mosoly játszott. Szemei, szemei pedig vörösen csillogtak. Hiába mosolygott és szólt hozzám kedvesen, vörösben játszó írisze megrettentett egy picit. Ösztöneim azt súgták, meneküljek, de tudtam, hogy nem fog bántani. Kedvem lett volna kipattanni az ágyból és megérinteni, hogy tudjam, nem álmodok. De mielőtt cselekvésre bírtam volna a testem, megszólalt.

-Remélem nem ijesztettelek meg nagyon – mondta. – Bár, ha tudomásom nem csal, volt már dolgod vámpírokkal – folytatta mosolyogva, s nekem az utolsó emlékem jutott szembe a vámpírokról, ahogy Edward és Youri…

Akaratom ellenére is kigördültek forró könnyeim. Térdeimet a mellkasomhoz húzva próbáltam enyhíteni a fájdalmam. Közben a szőke férfi, ha jól emlékszem, Cam, értetlenül nézte a tevékenységem. Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a fenn álló helyzettel. Hülyén éreztem magam, amiért egy idegen pasas szeme láttára hullatom a könnyeim egy olyasvalaki miatt, aki még azt sem érdemli meg, hogy rágondoljak. De amikor a jobb csuklómon lévő karkötőre pillantottam… egyszerűen nem tudtam azt mondani: „Oké, leveszem, bedobom az óceánba és kész!”, nem ment… Ekkor a szoba ajtaja kinyílt és két ismerős alak jött be rajta, egymást lökdösve.

- Cam, mit csináltál vele? – förmedt rá Lucas, amint meglátott, s a következő pillanatban már mellettem ült az ágyon. Vámpírsebesség. De hogy, mikor a bőre nem hideg, mint a többieknek.

- Az égvilágon semmit, csak ült ott az ágyon, én elmondtam ki vagyok, ő meg elkezdett pityeregni.

- Mi a baj szívem? Hmm? – kérdezte Lucas, miközben Nick is helyet foglalt. ő sem változott semmit, csak a bőre lett fehérebb, mint arra emlékeztem, akárcsak Lucasnak.

- Semmi, csak... – mondtam halkan, mire az ő szeme is egyből a karkötőmre siklott.

- Az a kretén, hát persze – szűrte a fogai között.

- Kim jól van, ugye? – bukott ki hirtelen Nickből. A kérdés annyira nem illett ide, hogy elnevettem magam.

- Nagyon hiányzol neki – mondtam egy bizonytalan mosollyal. – De most fogalmam sincs, mi van vele. Gondolom, tajtékzik és vagy Mattie-éknél csövezik, vagy Alice-szel van a Cullen villában – soroltam a lehetőségeket.


Ruhám nem volt, csak amiben a bulira mentem és a grunge-os öltözékem, amit Lucas kicsempészett valahogy a kocsimból. Így a fiúk kerítettek nekem ruhát, Cam és Nick még képesek voltak bemenni a városba is, csakhogy legyen mit fölvennem és ne tudjak ezért hisztizni. Persze ezt úgy állították be, mintha valami nagy erőfeszítésükbe került volna. Természetesen az a szöveg sem maradhatott ki, hogy transzvesztitáknak nézték őket.

- Most komolyan, az egyik eladó még meg is kérdezte, hogy magunknak vesszük-e – panaszkodott Nick.

- Remélem mondtátok, hogy este partyba készültök – mondtam nevetve.

Szinte ebből állt az egész nap. Senki nem hozta föl a múltat, sem a Kanadában történteket, a balesetet, sem a tegnap történteket. Piros pont nekik. Nem bírtam volna ki, ha most bármelyikről is beszélnem kellett volna. Arról sem tudtam meg semmit, hogy Nick és Lucas mikké lettek, pedig ez érdekelt volna. Ehelyett körbevezettek a házban. Elég nagy ház volt, de minden pont megfelelő, semmi túlcicomázás. Az uralkodó színek a bézs, a kék, a fekete és a fehér voltak. Falba mélyesztett polcok, képek éjszakai városokról és díszítőelemként szolgáltak a kövek is. Az emeleten három szoba. Camé, Lucasé és Nické. Mind hasonlóképp volt berendezve, de mégis mid tükrözte lakóik személyiségét.

Lucas szobájában például rengeteg gitár volt. Nagy részük a falra függesztve, amit először, amikor itt voltam, nem figyeltem. Nicknél filmszalagos képek, filmes poszterek. Camnél pedig mindenből egy kicsi. Képek, melyeket ő fényképezett, kedvenc zenekarainak a bakelitlemezei, kazettái, CD-i. Nekem mindhárom szoba tetszett. Mondhatni teljesen lenyűgöztek. De a fiúk természetesen nagyon kritikusak voltak egymással, mindent kritizáltak, amin én jókat nevettem.

De az igazán vicces csak az volt, amikor megláttam Camet a konyhában, köténykében, ahogy épp valami ehetőt készít nekünk.  Kiderült, hogy imád főzni és az emberi ételtől sem undorodik. Sőt, kifejezetten szereti az érdekes ízeket. Hát ez hibbant - gondoltam egyből. Ennek semmi értelme... Vámpírok nem esznek emberi ételt, kivéve őket. Itt valami nem stimmel.

- Rakott penne sonkával, tejszínnel és sajttal - mondta Cam, miközben elénk rakta a még forró finomságot.

- Cam, te készülsz valamire - viccelődött Lucas a menü hallatán.

- Gondoltam kiteszek magamért. Nem kéne egyből pizzával indítani - válaszolt vigyorogva Cam, és leült ő is közénk az asztalhoz. - Remélem ízlik majd - tette még hozzá, és nekiláttunk elpusztítani a méretes adagokat, amiket Cam a tányérjainkra pakolt, gondolom azzal az indokkal, hogy annyira fog ízleni, hogy mindet betermeljük. Hát jól gondolta.

Evés közben sem állt be vendéglátóim szája. Cam leginkább arra volt kíváncsi, hogy biztos jól érzem-e magam itt és, hogy hogy tetszik az ő „szerény” hajléka. Mire én megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben - legalábbis szerettem volna ezt hinni -, a háza pedig nagyon bejön. Bár én hiányoltam az én nagy ablakomat. de főleg a természet közelsége fogott meg. A ház mellett egy pici patak csörgedezett, és egy húsz méterre kezdődött az óceánpart.

- De most úgy őszintén, hogy tudtál egy vámpírral összejönni? - bukott ki a házigazdából. - Bocs, de ez olyan hihetetlen... Mert nem az, én is tök jól elvagyok, de hogy egy emberrel járjak... Durva, minden szempontból.

-Fogalmam sincs... - mondtam a tányéromra meredve. - Ahogy mondod, hihetetlen, csak egy játékszer voltam - mondtam, de a gombóc már letanyázott a torkomban, mire én fogtam és a földre sodortam a tányért, ami előttem volt, mert az Edward - Youri emlékkép akaratlanul is megjelent előttem, majd Tom könnytől csillogó szemei... Az akció után egyből felrohantam Lucas szobájának irányába.

- Gratulálok - hangzott Lucas dühös reakciója, majd hallottam, ahogy utánam szalad, de már csak a bezárt ajtón tudott dörömbölni.

Úgy éreztem, hogy az egész eddigi életem egy rossz vicc. Minden olyan, mintha csak álmodtam volna. Senki és semmi nem az, akinek vagy aminek látszik. Megismertem Lucast és elvesztettem, az egész életemmel együtt. S most mégis itt van, egy másik, halottnak hitt barátommal együtt. Az indián barátaimról kiderült, hogy valami furcsa hókusz-pókusz miatt óriási farkasokká válnak, nem mellesleg a vámpírok ősi ellenségeik. Apropó vámpírok, az sem utolsó, hogy egy fél évig egy vámpírral jártam. Kiderült, hogy előző életemben volt egy bátyám, aki most vámpír. Sőt, most is egy furcsa vámpírral vagyok egy lakásban, aki isten tudja hogyan, de életben tartott számomra két fontos személyt és velem is abszolút kedves. És persze ne feledkezzünk meg az ártatlan, mit sem sejtő emberekről se.

Furcsa mód, amióta itt lakunk, anyám ki sem látszik a munkából és apám sincs szinte soha otthon. Megjelent a pszichológus kezelése alatt álló barátnőm, aki tényleg nem sejt semmit... Nem úgy, mint az itt szerzett, új barátaim, akik mindezekig távolságtartóak voltak Culenékkel.

Vámpírok, farkasok, feltámadt szerelmek... Ilyen csak a mesékben meg a horrorfilmekben van. Ez lehetetlen, ilyen nincs. Jöjjön valaki és ébresszen föl! Mondja azt valaki, hogy ez csak egy rossz álom volt! Valaki mondja, hogy minden rendben! Mit nem adnék most érte, csak valaki hazudná, hogy semmi gond. De már miért is ne, elkezdett rezegni a telefonom. Ahogy rápillantottam, láttam, hogy már van húsz nem fogadott hívásom, és még ennyi SMS. kedvem lett volna darabokra törni azt az átkozott mobilt, de nem volt rá erőm. Az ágyba akartam vetődni arccal a párnába, de közben a nyitott fürdőajtónak köszönhetően megláttam magam a tükörben, s a hirtelen jött plusz düh hatására ököllel az egyik gitárba ütöttem.

Nem csak nekinyomtam az öklöm, keményen belevertem szerencsétlen gitárba a falon. A húrok mélyen felhasították a vékony bőrt a kezemen, s a gitárban is komoly kár keletkezett... Szinte nem is éreztem abban a pillanatban a fájdalmat. De a kezemből ömleni kezdett a vér és kezdett eljutni a tudatomig, hogy mi van, majd Luke kétségbeesett hangját is meghallottam a fájdalom ködén keresztül. Iszonyatosan lüktetett a kezem, mire én még jobban sírni kezdtem. Tudom, egy nyámnyila és puhány alak vagyok...

- Hallod? Engedj be, kicsim... kérlek! - ismételgette Lucas, miközben vadul ostromolta öklével az ajtót. Csodáltam, hogy még nem tört be.

- Nem Luke, menj el! - kiabáltam ki neki, miközben vérző öklömet a hasamhoz szorítva próbáltam enyhíteni a fájdalmon. - Aúú... a kurva életbe! - nyöszörögtem, most először olyan hangosan, hogy ő is meghallja, s a földre rogytam.

- Mi az? - esett még jobban kétségbe. - Mit csináltál? te jó ég, te...

- Lucas, vérzik! - hallottam meg Cam hangját, majd kivágódott az ablak, és Lucas ugrott be rajta, míg a másik két fiú betörve az ajtót jött be a szobába.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi van. Luke mellém ugrott és megpróbálta elállítani a vérzést, valamint felmérni, hogy eltört-e. Közben Nick Cam és énköztem állt, és a szőke vámpír minden mozdulatát figyelte, de közben néhány aggodalmas pillantást felém is küldött. De Cam teljesen higgadt volt, semmi elgyötörtség vagy szenvedés nem látszott rajta, pedig csupa vér voltam, ő meg vámpír. Vagy valamit nem jól tudok?Nem elképzelhetetlen. Meg akartam szólalni, hogy nem olyan nagy dolog ez, pláne hogy Cam sem vetette rám magát egyből... De a hangom nem találtam. Az agyam csak a lüktető, égő fájdalomra koncentrált.

- Fiúk, orvosnak készültem - törte meg a feszült csendet Cam, és már mellettem is termett, mit sem törődve Nickkel. - Lucas, engedj ide! El kell állítani a vérzést, fertőtleníteni kell a sebeket és helyrerakni az elmozdult csontokat, majd begipszelni.

- Mi? Begipszelni? - hüledeztem, megtalálva elveszett hangom.

- Kicsi lány, elég hevesen üthettél bele szegény gitárba - mondta, majd sérült jobb kezemről a gitárra pillantott. - Szóval, kapsz egy csinos gipszet, vagy legalább jól bekötözöm. Amint látom, nem tört el, de a repedés nem kizárható, majd megnézzük a szobámban a röntgennel.

- Csodás - puffogtam. Ez is csak én lehetek. Elborul az agyam és a kezemmel együtt összezúzok egy gitárt. Sőt, még örülhetek, hogy csak elrepedt némely csontom...

- Nyugi, gyors leszek - mondta, és rám kacsintott, mire én felnyögtem.

Mindkét fiú ott guggolt mellettem, Nick pedig néha-néha eltűnt valahova kötszerért, fertőtlenítőért és minden apróságért. Kiváltképp fájdalomcsillapítóért. Luke viszont egy pillanatra sem mozdult mellőlem. Fogta a másik, ép kezem és biztosított róla, hogy nyugodtan szoríthatom a kezét, akárcsak régen. Meg is tettem. Eszméletlenül csípett, ahogy Cam lefertőtlenítette a sebeim.

- Nagyon kell ez a karkötő? - kérdezte Cam, amikor nekiállt kötözni a kezem. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Elvégre Luke gitárját is a szobámban tartottam még akkor is, amikor már használhatatlan volt.
-Na, kész is vagy - mondta elégedetten. - Pihenj le, tessék, ezt vedd be és feküdj le aludni. Elég erős fájdalomcsillapító, így valószínűleg hamar kiüt.

- Köszi - suttogtam, miközben jól szemügyre vettem a kötésemet. Pár pillanat múlva pedig, elfogadva Luke segítségét, az ágyba feküdtem.

Luke minden hezitálás és kérdés nélkül feküdt mellém, majd a mellkasára vont. A teste normál hőfokú volt. Kellemes. A gyógyszer tényleg gyorsan munkához látott a szervezetemben, de arra még volt erőm, hogy gondolkozzak. Luke bőre meleg... és Cam bőre sem volt hideg. Legalábbis nem olyan hideg, mint a vámpíroknak. Ez a dolog egyre furcsább kezdett lenni. De nem tudtam ezen tovább agyalni, elnyomott az álom, vagyis a tudatlanság, mert szerencsére nem álmodtam semmit.

Másnap mindhárom fiú a hogylétem felől érdeklődött. Cam kicserélte a kötésem és újra le akarta szedetni a karkötőmet. A nap nagy részét a szobában öltöttem és  kómáztam, de amikor már nem bírtam tovább a bezártságot, beszéltem Lucasszal, hogy szöktessen meg. Természetesen Cam tudta nélkül, amiben Nick is segédkezett. Akárcsak abban, hogy a telefonom ne legyen a közelemben.

- Nem fáj a kezed? - kérdezte Lucas sokadszorra, miközben a parton sétálgattunk.

- Akadjunk már le a kezemről - mondtam szemforgatva. Elég volt ezt a házban hallgatni, felváltva Camtől, Nicktől és tőle. Már kezdett idegesíteni. Összezúztam a kezem, el lett látva a sérülés és kész. Fáj, fáj, nem, nem.

- Oké, nem szóltam - mondta feltartott kezekkel, majd elkapva a derekam a földre húzott.

- Öhm, kérdezhetek valamit? - Igazából rengeteg kérdésem volt, ami nem hagyott nyugodni.

- Persze kicsim - mondta, mire megborzongtam.

- Tulajdonképpen rólatok... izé, szóval... Na, Alice nem látott titeket, Edw.. szóval ő nem szagolt ki és amúgy is, Cam azt mondta, hogy vámpír, de nem hideg a bőre, ahogy neked sem, bírjátok a vért, de neked és Nicknek nem vörös a szemetek, hanem ugyanolyan gyönyörű kék, mint volt - hadartam, szint egy szuszra.

- Oké, nem változtál - nevette el magát. - Szóval azért nem látott, mert tulajdonképpen nem is tud senki a létezésünkről, így arról sem, hogy nincs különös szagunk - válaszolt nehézkesen. - Cam pedig, nos ez elég komplikált. Az apja vámpír volt, de az anyja vérfarkas. Rendes Román, éjszaka, holdtöltekor átváltozós vérfarkas. Dobogó szívvel, meg ilyenek. A vérről fogalmam sincs, de, ha megkérdezed, Cam mindent elmesél részletesen. A szeme pedig a vámpír őse miatt van, nekünk meg azért nincs vörös íriszünk, mert akkor vámpírok támadtak meg...
Beka és Kenny meghaltak, mi is haldokoltunk, bár minket, ahogy utólag megtudtuk, vámpírnak szántak, de Cam adott a véréből, ami a vérfarkas gének miatt semlegesíti a vámpírmérget, s amint látod, egy másik fajt hoz létre. Ugyanúgy kifinomult érzékeink vannak, nem öregszünk, szóval örökre tizenhatok leszünk. Viszont mégsem vagyunk sem vámpírok, sem vérfarkasok. A bőrünk meleg, a szívünk dobog, meg is tudunk sebesülni, de regenerálódni is képesek vagyunk, szinte azonnal. Elvileg - mondta a valószínűleg hosszú, élménydús és érdekes történet tömörített változatát.

- Hű - nyögtem. Hirtelen nem tudtam semmi épkézláb reakciót produkálni. - Szóval Cam vérét kell a szervezetbe juttatni, hogy olyan legyen valaki, mint te?! - töprengtem.

- Igen, valahogy úgy - mondta. - De mi... csak nem?

- Tudod, hogy kiskorom óta... De... nem tudom, semmit nem tudok. Alice látott valamit. Lehet, hogy ezt, fogalmam sincs.

- Nyugi, majd együtt megoldjuk - suttogta a fülembe. - Szeretlek. - A szó hallatán gombóc nőtt a torkomban. Nem tudtam neki visszamondani. Egyszerűen megszólalni sem tudtam, csak Luke mellkasába fúrtam az arcomat és próbáltam nem gyengének látszani.


A napok teljesen összemosódtak. Köszönhető volt z a jó hangulatnak és a fájdalomcsillapító nyújtotta édes kábultságnak. Cam mellett egyszerűen nem lehetett unatkozni. Minden nap volt valami program, a telefonomat pedig elvette, hogy még csak ne is gondoljak a történtekre. Elég, ha a kezem emlékeztet rá. Azt azonban megtudtam, hogy Kim is tud már „mindent” erről a világról, illetve azt is megtudtam, hogy a szüleim Los Angelesbe utaztak, mert valaki előtúrta apámat, mivel ő építész. Örültem a hírnek, nem aggódnak értem és nekem sem kell miattuk - annyira.

- Egy kis kiruccanáshoz az erdőben mit szólnátok? - vetettem föl az ötletet, amit ők bőszen támogattak. Így másnap korán indultunk, és tőlünk volt hangos az erdő.


Na, bogarak, ennyi. Várom a véleményeket. (L)

8 megjegyzés:

Valöriee írta...

na most nagy port kavartál...nem tudom, hogy mit szeretnél a továbbiakban (: hát az tuti, hogy ez valami fergeteges volt(:

várom a kövit(:

puszi Valöriee

sputnik írta...

És akkor mi lesz Edwarddal? Végül is nem ő tehet róla, hogy lesmárolta Youri.

Névtelen írta...

Kicsit megkésve de én is elolvastam a fejit!
VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááá
ÉS EDWARRDAL MILESZ????????????????????????????????????????????????????????
Istenem Rami te nem jól tetted igy a dolgokat :(
Siess a kövivel :D

Névtelen írta...

tökjólett :) ügyesen írsz :D siess a kövivel pls ^^ :D

Rami írta...

Szia Valöriee!

Örülök hogy tetszett :D Hát, hogy mit akarok? Az maradjon az én titkom :P

A kövi megérkezett!

Puszi, Rami

Rami írta...

Szia sputnik!

Edward? Majd megtudod :P Már tudnád [vagy nem], ha nem képregényt olvasnál...

Puszi, Rami

Rami írta...

Szia Myta(:!

jaj, látom mindenki nagyon bírja Edi fiút :D majd kiderül, hogy mi lesz :D

A kövi megérkezett!

Puszi, Rami

Rami írta...

Szia Névtelen!

Örülök, hogy tetszett!
Köszönöm a dicséretet!

A kövi itt is van, kicsit megkésve ugyan...

Puszi, Rami