Szívem csücskei

2010. november 1., hétfő

Nightfall: 50. fejezet - Semmi jó

Sziasztok!
Tudom, tudom... több, mint 2 hét és még részletet sem raktam, de az volt, hogy nem volt gépem (most is kölcsöngépünk van) és könyvtárban vandálkodtam, ami nem túl kifizetődő, tekintve, hogy nem csak én, hanem anyum is netezett.
Mielőtt még valaki megkérdezné, hogy most akkor hogy vagyunk időben, ezek párhuzamos fejezetek. Azért vannak különböző szemszögek, hogy mikor hol mi történt. Magyarul: több szálon fut most egy ideig a sztori :]
Annyit elárulok, hogy ebben a fejezetben 2 ember szemszöge lesz, remélem tetszeni fog :]
Love, Rami



[Nick szemszöge]:

Én voltam a világ legboldogabb „embere”. Bár ezt csak Cammel oszthattam meg egyelőre, ő tudott minden tervemről, s a titkos találkáimról életem szerelmével. Nem titok, az volt a szándékom, hogy Cam közreműködésével együtt maradunk. Luke-nak ezt azért nem mondtam, mert fogalmam sem volt, hogy milyen reakciót váltana ki belőle.


De a legfontosabb mégis az volt, hogy Kim nem utasított el, nem mondta, hogy van más. Nem is tudom, én mit tettem volna Luke helyében. Én nem bírtam volna nézni, ahogy az a személy, akit szeretek, s nemrég még egy párt alkottunk, túllépett rajtam, s újra boldog mással. Már más kezét fogja, mást csókol, másnak mondja, hogy „szeretlek”. Számomra ez elviselhetetlen lenne. De Luke persze sokkal kitartóbb és keményebb nálam.

Mondjuk úgy, nekem szerencsém van Kimmel, hogy nincs neki más. Így nem kell újra megküzdenem érte. Egyetlen egy dolog lehetett volna akadály, de ő ezt is elfogadta, nem utasított vissza azért, mert nem vagyok teljesen ember. S mégis ez okozta majdhogynem a vesztem. Vagyis az, hogy ember is vagyok.

Cam mondta, hogy az itt élő indiánokban is, úgy mint a spanyolokban, valami hülye mutáció zajlik, s ezért ők speciel nagy farkasokká alakulnak. A sors pedig úgy hozta, hogy ezt tapasztaljam is meg. Bár igazán ki lehetett volna belőle hagyni Kimet és a testvéremet. Igen, ha úgy vesszük, Lucas nemcsak a barátom, hanem a testvérem is - akárcsak Cam. Látni ugyan nm láttam őt, de mivel egy vérből vagyunk, éreztem, hogy a közelben van. Ha pedig ő a közelben van, akkor a sógornőm is... igen, tudtam Luke terveiről.

Az a korcs nem tudom, milyen ötlettől vezérelve ugrott nekem, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is tűnt el, miután párszor én is megmartam. De nem következmények nélkül tűnt el. Tudtam róla, hogy nem vagyok sebezhetetlen, de hogy pont egy ilyen köcsög kutya miatt haljak meg... Az a fájdalom, amit fizikailag éreztem, semmi volt ahhoz képest, amilyen fájdalmas volt látni és hallani Kimet. Nem is az érdekelt, hogy meghalok, hanem az, hogy a szeme láttára.

- Nick, megígérted, hallod? - beszélt hozzám sírva, s ahogy mellettem ült, fejemet az ölébe fektetve, már ő is teljesen véres volt.

Viszont teljes mértékben igaza volt. Megígértem neki, hogy most már örökre együtt leszünk, bármi történjék is. Erre most itt haldoklom az ölében. Istenem, miért nem lehet legalább egyszer úgy valami, ahogy én szeretném? Kurvára elegem van belőle, hogy mindig közbeszól valami.

- Carlisle? Carlisle! Gyere ide, segítened kell, muszáj segítened, különben meg... meg... meghal - esedezett el-elcsukló hanggal.

Ó, ha ezt túlélem - ami elég nagy csoda lenne -, esküszöm, hogy megkeresem az a kis köcsögöt és szép lassan megkínzom a rohadékot. Darabokra tépem, a többivel együtt, hogy még a jövő nemzedéke is megjegyezze egy életre, hogy ne packázzanak egy vida eterna-val.

- Szent ég, mi történt? Alice, rögzítsd a lábát! Kim, mi történt? - kérdezte újra egy férfi.

- A... a farkas... megtámadta az óriási farkas - válaszolt hisztérikusan Kim.

- A senki földjén? Ez érdekes - motyogott, s közben a nyakamat kezdte vizsgálni. Keze hideg volt, nem volt nehéz rájönnöm, hogy vámpír.

- Caelisle, ez össze kell varrni - mondta egy női hang.

- Tudom, Jacelyne! Gyere, emeljük fel.

Érdekes, hogy milyen hosszadalmasan haldoklom. Igen, ezt Camnek köszönhetem, ő ugyanis elpusztíthatatlan, ha jól tudom. Egy ember, már a kezdeti fájdalmaktól meghalt volna, nemhogy eszméleténél legyen. Sőt, még a szelet is éreztem, ahogy vittek valahova. Lehet, hogy mégis túlélem? - csodálkoztam.

- Kim, ki ő és mit kerestetek az erdőben? - kérdezősködött egy csilingelően lágy, női hang. Kizárásos alapon ő lehet Alice.

- Ő Nick...

- Az a Nick? - kérdezte hitetlenkedve.

- Az.

- Az lehetetlen... Hisz' ember! Vagy... mégsem. Carlisle, a vérének nem embervérszaga van!

- Észrevettem! Egyetlen egyszer éreztem hasonlót... - mondta a doki.

- Kim, te mit tudsz erről? - vonta kérdőre Alice.

- Valóban nem teljesen ember...

- Hát akkor mi? - kérdezte a két nő szinkronban.

- Egy Vida eterna.

A beszélgetés abbamaradt, akár a szél susogása, s egy kellemesen meleg helyiségben találtam magam. Valószínűleg megérkeztünk a vámpírtanyára. Hogy megbizonyosodjak róla, összeszedtem minden erőm és kinyitottam a szemem. Egy nappaliszerűségben voltam, közvetlen mellettem Kim kuporgott, míg egy szőke fazon valami orvosi cuccokat készített elő. Valószínűleg ő a vérszívó szuperdoki... Különösebben nem érdekelt, hogy mit csinál, úgyis meghalok.

- Fiam, hallasz engem? - beszélt hozzám.

- Igen - válaszoltam nehézkesen. Egyszerűen nem volt olyan pont a testemen, ami ne fájt volna, vagy ne vérzett volna.

- Lenyűgöző - ámuldozott a doki. Komolyan, mi a fasz olyan lenyűgöző abban, hogy haldoklom? Valahogy nem értettem. - Figyelj, most kapsz egy kis morfiumot, hogy ne fájjon annyira. Először kitisztítom a sebeidet, aztán kipróbálok valamit. Ha nem működik, összevarrom a sebeid, Jacelyne pedig helyre teszi a nyílt töréseidet - közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hát a kurva anyján kísérletezzen, ne rajtam. De már késő volt ellenkezni...

A kísérleti nyúl szerepe nálam kimerült abban, hogy egy különleges faj mintapéldánya vagyok. De hogy egy vámpír kísérletezzen rajtam... kösz, kihagyom, de nem igazán tudtam ellenkezni, így a szőke doki nekilátott a munkának.

A morfium hatására egy cseppet enyhült csak a fájdalmam, de amint a nyakamon kezdte kitisztítani a sebet... Mint valami félőrült, üvöltöztem és vergődtem össze-vissza.  Közben felettem a vöröses nő és egy fekete hajú kiscsaj arról ámuldoztak, hogy miért nem hat rendesen a morfium, s hogy még nem folytam le a véremről. Na ja, egy normál ember már elvérzett volna. Újabb köszönet Camnek ezért.

- Ez most lehet, hogy kellemetlen lesz - mondta, azzal belenyalt a sebeimbe, az összesbe.

Hát ez a pali tényleg kattant, de pár pillanat múúlva már kezdtem érezni. A köcsög vámpírmérget juttatott a szervezetembe, hogy rohadna meg. Tudtam, hogy nem fog rám hatni, hogy nem lesz belőlem vámpír, de erre nem készültem föl. Mint amikor a hideg a csontodba nyilallik, csak ez most épp az agyamban volt jelen. S hogy még véletlenül se tudjak úgy hozzászokni, hogy úgy érezzem, enyhül, amolyan meleg okozta émelygés is társult a csapathoz.

- Ehhez foghatót még soha nem láttam - ámuldozott a doki.

- Carlisle, mit csináltál vele? - esett még jobban kétségbe Kim. - Arról volt szó, hogy megmented - folytatta sírva.

Közben a testem önkéntelenül vonaglott, így le kellett, hogy fogjanak. Nem értettem, hogy miért hagyják, hogy ezt végignézze. Nem elég, hogy elveszít, még nézze is végig? Hát bassza meg!

- Ez... Nagyon... Fáj! - nyögdécseltem egy újabb fájdalomhullám közepette, s most először tettem szóvá.

- Ezek szerint mégsem vált be - sóhajtott szomorkásan.

- Istenem, Carlisle, mégis minek kellett volna történnie? - kérdezte újabb hisztérikus roham kitörésének a határán Kim.

- A vámpírméreg segít begyógyítani a sebeket. Normális esetekben legalábbis. Jace, kérlek vedd át a helyem és tedd helyre a csontjait. Én megnézem a vérét, hogy mi válthatja ezt ki - mondta a doki.

- Azért van... ez... Mert... a... a vérfarkas... vér semle... Semlegesíti a vámpírmérget - mondtam nagy nehezen. Komoly erőfeszítés kellett, hogy ezt így elmondjam. A fejemben lejátszódó pogó miatt még gondolkozni nehéz volt, nem még beszélni is.

- Csak nem...

- Részben - válaszoltam kimondatlan kérdésére.

- Lenyűgöző - ámuldozott újfent.

Hála a méregnek, a csontjaim helyrerakását nem is éreztem, ahogy a sebek összevarrását sem. Mekkora már, hogy szinte mindenhol sérültem, mégsem úgy, hogy abba egyből belehaljak. Ráadásul, valahogy még az elvérzés sem igazán sikerül... De valahogy nem ez érdekelt a legjobban.


Camet akartam. Ő biztos tudja, hogyan lehet ezt orvosolni, illetve azt akartam, hogy Kimnek ne keljen végignéznie a szenvedésem. Természetesen egyiket sem teljesítette senki. Sem Camet nem hozták ide, sem Kimet nem vitték el innen. Közben folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítót, de nem igazán használt. Ez a vámpírméreg rosszabb, mint bármi. Rosszabb, mint amikor át akartak változtatni.

- Istenem, mi lehet Ramiékkal? Vajon minden rendben? Jaj, csak Luke-nak ne legyen baja... Bassza meg... ez is miattam van - motyorászta Kim mellettem. Naná, hogy megjelent a vörös köcsög.

- Mit tudsz róla, hol van? - faggatta Kimet, de nem válaszolt neki. - Kérlek, tudnom kell, hogy hol van!

- Nem tudok róla semmit, hagyj már...

- Ó nem, persze. Csakhogy hallottam és láttam a gondolataid, láttad őt aznap az erdőben...

- Ne is... álmodozz! - szóltam bele én is.

- Hogy mondtad?

- Már nem szeret... és hozzá fog menni... Luke-hoz - válaszoltam, és reméltem, hogy legalább annyira fog neki fájni, mint ahogy Lucasnak fájt látni őket együtt. - Jobb... ha kezdesz hozzászokni... a gondolathoz - tettem hozzá köhögve, s úgy éreztem, mintha a tüdőm kettészakadna.

- Hol-van-Ramóna? - kérdezte összeszorított fogakkal.

- Kapd-be-a-farkam! - válaszoltam hasonlóképp.

- Nem ajánlom, hogy fölidegesíts öcskös, mert tudom, hogy ki akart megenni, és szólhatok neki... - fenyegetett.

- Hé, neked nem a homo büszkeségi felvonuláson lenne a helyed? - szóltam vissza, de nagy erő kellett hozzá, hogy egybe el tudjam mondani a mondatokat. - Ajánlom a lilát... menne a szemed... színéhez!

- Még vámpírmérget? - vicsorgott rám.

- Nekem már... tökmindegy buzikám! De Rami akkor is hozzámegy Lucashoz, ha a farkadat a konnektorba dugod, akkor is - mondtam.

- Te akartad - reagált alig hallhatóan, még mindig farkasszemet nézve velem, amikor elkapta a karom, s már majdnem belém mart a kis köcsög.

- Edward, állj le! - kiabálta az eddig megdermedt Kim. Szegény már szerintem azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. - Ha egy ujjal is hozzáérsz, megbánod!

- Csak a barátnődet szeretném visszahozni, aki jelen esetben a szerelmem is - fordult felé a vámpír.

- És Lucas jegyese - szóltam közbe.

- Akkor menj a rohadt korcsaidhoz, de szállj le róla!

- De nem érted, hogy csak ő tudja, hol van? - akadt ki egy kicsit a vörös buzeráns.

- Baszhatod... hogy tudom. Úgysem mondom... meg... neked - röhögtem, de nem kellett volna, iszonyatosan fájt ez is. - Seggfej!

- Rohadj meg! - mondta, s azzal az oldalamba rúgott, nem éppen emberi erővel. Könnyű volt neki, mivel a kanapé, amin feküdtem, eléggé alacsony. Persze úgy csinálta, hogy Kim ne lássa, így a sebesség sem emberi volt.

Kedvem lett volna fölpattanni és megfejelni a vörös buzit, vagy csak úgy szimplán földhöz vágni, hogy tudja: így kezdegessen velem még egyszer. De sajnos nem tehettem, megmozdulni se igazán tudtam, nem még verekedni. Ó, hogy rohadna meg Carlisle is... Ez a hosszadalmasra nyúlt halál, vagy esetleg gyógyulás is miatta van. Bár az utóbbit nagyon kétlem. Ez az egész a kibaszott méreg miatt van. Már alig vártam azt a percet, amikor végre kiürül a szervezetemből, amikor a hibrid vérem legyőzi a mérget s végre megszűnik minden. Mert valószínűleg, ha az kiürül a szervezetemből, az életem is megszűnik.

Ó, hol van ilyenkor Cam? Baszki, vajon ki fog nekik szólni, ha elpatkolok? Cam kétlem, hogy idejönne megnézni hogy vagyok, pláne most, hogy egy ember is van otthon.Cam nem is tud semmiről, hacsak Luke el nem mondta neki, Rami meg... nincs is nála a telefonja, valamint ha nem Cam akadályozná meg az idejövetelben, akkor Luke, az emlékei és valószínűleg már az ujján lévő jegygyűrű.


[Kim szemszöge]:

Komolyan nem értettem, mi a faszt szenved ennyit Edward. Magának köszönheti, ha meg annyira nagyon, tényleg odavan, amennyire állítja, már rég elment volna megkeresni őt, nem pedig a szobájában zongorázgatott volna.

De nemcsak ezt nem értettem. Amikor az a korcs - már én is így hívom - szét akarta Tépni Nicket, idejött Jacob meg a két Blake eléggé pipásan. Valami egyezségről volt szó az biztos, de a többit nem hallottam. Tudtommal ezek nincsenek jóban, erre egyenesen a Cullen házhoz jönnek dumálgatni? Felettébb érdekes. Mint ahogy az is, hogy Rami se nem veszi föl azt a kurva telefont, se nem hajlandó válaszolni...

- AHW!

- Nick, kicsim jól vagy? - ugrottam közelebb hozzá.

- Csak... a méreg. Tudod... a szokásos - válaszolt mosolyogva. Csodáltam, hogy ekkora ereje van.

Valószínűleg még csak hasonló szenvedésen sem mentem keresztül - hacsak a menstruációs fájdalmat nem soroljuk ide -, de én még egy apró vágás miatt is visítok. Ő meg... több csontja el van törve, ráadásul a szervezete harcol a méreg ellen. Meg kell mondjam, ehhez hasonlót még nem láttam.

Amikor Carlisle végignyalta a sebeit, s valószínűleg amikor a méreg eljutott Nick szívéig, a szervezete a lehető legfurcsábban reagált: a sebből valami sűrű, fehér cucc kezdett szivárogni, mint amikor a genny lökődik ki a sebből. De azt az ember nem látja, hogy hogy történik, ez viszont hátborzongató volt, mert szemmel látható volt a kilökődés folyamata.

Gondolataimból a mellettem lévő üvegasztalon, vad rezgésbe kezdő telefonom szakított ki, és kivételesen nem Nick. Mivel az idegeim teljesen ki voltak, enyhén ijedtem csak meg.

„Hívj vissza, Rami” - olvastam a magyar sms-t. Teljesen elszoktam tőle, de azonnal nyomtam is a kettest a telefonon - gyors hívás -, hogy végre beszélhessek vele.

- Kim? Kim, szia! Köszi, hogy visszahívtál - darálta.

- Jesszus, mi van veled, hol vagy, miért nem reagáltál eddig semmire? - estem neki egyből.

- Semmi. Kérdezd Nicktől. Azért, mert elvették a telefonom. De mi van Nickkel?

- Nincs valami jól - válaszoltam szomorkásan. - Gondolom többet tudsz ezekről a misztikus cuccokról, mint én, de annyit vágok, hogy Carlisle próbált segíteni vámpírméreggel, de az nem hat és most a szervezete löki ki... Na meg a sérülései sem kispályások... - mondtam el neki, amit tudtam.

- Basszameg... Ez durva, jézusom. A picsába... Én... ez... te... Úristen.

- Igen, ahogy mondod... És igaz, hogy össze...

- Igaz - vágta rá, mielőtt még kimondtam volna.

- Jesszusom, gratulálok!

- Kim, Kim...berly Evans, Szeret... szeretlek! - nyögdécselt közbe Nick, s már annyi szín sem volt az arcában, mint eddig.

- NEEM! - ordítottam, amikor a pillanat töredék része alatt tudatosult bennem minden.


Nos, ennyi lenne az új fejezet, s ha jók lesztek, még a héten jön a következő :D

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

wáá nee neee neeee o.O
nehaljonmeg
kérleek naa :'(:'(

amúgy nagyon jóó fejezet lett :D
várom a kövit ^^

Valöriee írta...

Ramiiiiii ne csináld mááár... Nick túléli?

Edward és Rami ugye kibékülnek? istenem...siessen a szerelő a gépeddel...:@

várom a kövit:)
puszi Valöriee(:

F1fan:) írta...

eztnemmondod komolyan!? muszáj neki meghalni?
De am jó lett a fejezet, ez a doktorosdi tetsziik:) meg a végén, amikor aztmondja h szeretlek.^^

Rami írta...

Szia Névtelen!

Örülök, hogy tetszett!
És de, meghal...

Love, Rami

Rami írta...

Szia, Valöriee!

Nick meghal.
Ramiék meg... na az még a jövő zenéje. :P

Gépem meg csak karácsony fele lesz rendes. :/

Love, Rami

Rami írta...

Szia F1fan:)!

De komolyan mondom, muszáj meghalnia. :D
Örülök, hogy tetszett.
Hát igen, egy kis nyáladzás is kell. :P

Love, Rami