Nightfall: 51. fejezet - Viszontlátás + díj

Helló!
Nos, túl vagyunk a félszázadik fejezeten is :D Bár azt hittem, több komit fogok kicsikarni belőletek... Na mindegy, azért üdvözlöm az újonnan érkezőket ^^ Érezzétek jól magatokat.
És látom foggal-körömmel ragaszkodtok a mi kis szép kék szemű Nickünkhöz. Vele kapcsolatban nem mondhatok semmit, éppúgy, ahogy a Rami-Lucas-Edward dologról sem...
Annyit viszont elárulok a fejezetről, hogy megint két szemszöget olvashattok és ez az utolsó ilyen "párhuzamos" fejezet. Vagyis... úgy tervezem, hiszen lassan, de biztosan, vége a Nightfallnak és jön a Morning Sun. Apropó, közvélemény kutatás - feljebb-, mert nem tudom, hogy melyik legyen az új könyv címe, mert kettő merült föl bennem, így megkérdezlek titeket, melyik legyen a másod
Valamint újabb díjat kapott a történet, amit Valöriee-nek köszönhetek, aki kitartóan olvas és kommentel nekem (L)

Love, Rami

[Edward szemszöge]:

Carlisle fejében egy körülbelül fél évszázados harc játszódott le ismét, majd azon kezdett gondolkozni, hogy vajon rá is úgy hat-e a vámpírméreg, mint például ránk. Nem értettem, mi köze ennek a srácnak hozzánk, ki ő egyáltalán? Addig oké, hogy Nicknek hívják, de mit keresett Kimmel, hol és hogyan sérült meg így?

Máskor már előre tudtam volna mindent, de most rosszabb voltam, mint egy ember. Ez pedig nem volt valami előnyös, pláne, hogy most szükség lett volna rám, mivel Carlisle úgymond műtött, valakinek beszélnie kellett az ide tartó kutyákkal. Kedvem lett volna eltűnni innen és egy ideig kivonni magam a forgalomból, csak hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni, s talán úgy még a megoldásra is rájönnék, hogy hogyan kaphatnám vissza szerelmem.

Emmettel és Jasperrel a hátam mögött fogadtam a kutyákat, mivel Carlisle után én voltam a legidősebb, fivéreim pedig csak Esme miatt jöttek velem. Bár Emmett már annyira nem akart kinyírni, annál inkább Yourit. Viszont Jasper... őt nem lehetett meggyőzni, továbbra is a pokolra kívánt, akárcsak Yourit.

- Mit akartok? - kérdeztem, amikor már a kert szélénél kiléptek az erdőből.

- Nyugi, vérszopó, tárgyalni jöttünk - mondták hangosan. persze a gondolataik arról árulkodtak, hogy legszívesebben szétmarcangolnának, de jelen esetben a segítségünkre szorultak.

- Tárgyalni, miről?

- Ben megtámadott valakit, azt hitte vámpír, viszont a ti szagotokon kívül más vámpírét nem éreztük az erdőben - mondta a lány. - Ráadásul az incidens a senki földjén történt - hajtotta le a fejét.

- Igen, tudunk róla. Carlisle most műti a srácot - mondtam.

- Oh, szóval túlélte... - gondolkozott hangosan a mellette álló srác, kissé ingerülten. Jacob pedig még mindig pókerarcot öltve meredt rám.

- Nagyon úgy néz ki, de miért?

- Belemart Benbe - mondta szemrehányóan Jacob.

- Vagy úgy... De mit nektek egy emberi harapás - mondtam.

- Agyalágyult, szerinted itt lennénk, ha emberi lett volna za a rohadt harapás? - esett nekem Brandon.

- Lehetetlen - szólt vissza Jasper.

- Ben haldoklik! - kelt ki magából ismét Brandon.

- A tárgyra téve - vette át a szót Dakota. Mintha csak ő lenne az alfa... Pedig a forrófejű öccse az. - A segítségetekre van szükségünk. Láttunk két ismeretlen alakot cikázni a senki földjén, és Ben látott mást is a közelben akkor - mondta. Így szavakkal elég értelmetlen volt, de a fejében megjelenő képekből mindent megértettem.

- Ki volt az a másik lány? - kérdeztem.

- Nem tudjuk, de azzal a másik lénnyel volt - válaszolt. - Szóval, segítetek kideríteni, hogy kik ezek és megölni őket, vagy sem?

- Természetesen segítünk, hisz' nemcsak rátok tartozik. Akár ránk is veszélyesek lehetnek. Valamint ha a senki földjén vannak, bármikor átléphetnek a ti vagy a mi területünkre - mondtam.

- Így van, épp ezért lenne még egy dolog - kezdett bele.

- Mégpedig? - kérdezte most Emmett.

- Azt akarják, hogy tegyük félre a szerződést és a határokat „nyissuk meg”, mert így mindenkinek könnyebb az idegenekre vadászni - mondtam, amit Dakota fejéből tudtam meg.

- Pontosan, ahogy a vöröske mondja - szólalt meg újra az indulatosabbik iker.

- Oké, és hol a csavar? - kérdezte Emmett.

- Nincs csavar, izomagyúkám! - szólt oda neki gúnyosan Dakota. Úgy látom, az ő barátnői mind ilyenek...

„Fiam, ne húzzátok sokáig az időt ezzel. Gondolj arra, hogy lehet, hogy könnyebben megkerül ő is.” - üzente Carlisle gondolatban.

- Rendben, akkor fegyverszünet, amíg ez a probléma meg nem oldódik - mondtam, majd kezet fogtam Dakotával. Úgy hallottam, mintha sistergett volna a kezünk, amikor összeért. De lehet, hogy már csak beképzeltem magamnak

Ezután egész esti az emeleten voltam. Újabb csöndes ember. Az újdonsült lakónk gondolatait sem hallottam illetve láttam. Nem is érdekelt igazán, kivéve, amikor másnap meghallottam Kimet, amint barátnőjéről beszél, s ekkor megláttam azt a lányt, akit a farkason fejében is láttam. Nem más volt, mind az én egyetlen szerelmem, aki pedig vele volt, Lucas. Tehát nem csak Nick van, hanem az ő nagy szerelme is él... Ez nem jó. Nagyon nem.

Így már teljesen biztosra vettem, hogy elvesztettem. De még egyszer látnom kell, meg kell tudnom, hogy hol van, és meg kell próbálnom beszélni vele. lerohantam a földszintre. Kim pasija biztos tud valamit. Ó, hogy rohadna mg, hogy nem látok a fejébe! De amit mondott, hogy Rami hozzámegy Lucashoz... Nem, az nem lehet, csak idegesíteni akar - mondogattam magamnak. Ekkor eszembe jutott Alice egyik látomásrészlete, amint Rami valakinek igent mond, majd egy gyűrű az ujján...

Ha lehet, ennek fényében még ennél is jobban meg akartam találni. Elmondani neki, hogy mit érzek iránta, hogy megalázkodjak, hogy könyörögjek neki, hogy még egyszer lássam szeme csillogását, s hogy a szemembe mondja, hogy már nem szeret. Íme a mazochista mintapéldája, de nem tehetek róla. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy még ha egy picikét is szeret, én nem élek a lehetőséggel.

Beszéltem a farkasokkal is, hogy akit Ben látott, az ő volt, hogy ő velük van, úgy vigyázzanak. S hogy lekössem magam, elmentem vadászni. Azóta egyszer sem voltam, mióta eltűnt. De hiába mentem egyedül, még itt sem találtam a nyugalmat. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem esett jól a vér, s közben nem tudom miért, de előjött egy régi emlék.

Akkor 1939-et írtunk, már túl voltam a „tinédzser” korszakomon, s épp Romániában éltünk. Az emberek úgy tudták, hogy Emmett és én Esme unokaöccsei vagyunk, míg Rosalie Carlisle húga. Nem sokáig voltunk ott, az a hely elég „veszélyes” volt a számunkra. Egyrészről ott volt a Vitrijov klán, ami vetekedett, sőt majdhogynem túlszárnyalta a mai Volturit, másrészről a Hold gyermekei, a vérfarkasok is jelentős számban megjelentek, s mind e mellett, az emberek nemhogy sokat tudtak rólunk, egyenesen vadásztak ránk. Mindenféle kütyüt kitaláltak, hogy elkapjanak minket, persze hiába. Ettől függetlenül egy ideig ott éltünk, s volt egy nagy harcunk egy vérfarkasnővel, a fia miatt, aki elpusztíthatatlan, mert az apja vámpír. Micsoda ízlésre vall, nem de bár? Egy vámpír, aki arra vetemedik, hogy egy vérfarkassal feküdjön össze...


Carlisle csak segíteni akart, hogy vámpírt nevel a fiából, hiszen ha a Vitrijovok rájönnek, a srácot ott helyben karóba akarják húzni, de a nő hallani sem akart róla. Amikor Esme barátságosan megkérdezte a fiú nevét, a nő hirtelen átváltozott, s anyámra támadt.


A gyerek eltűnt, a vég pedig nem az lett, hogy szépen megbeszéltük a dolgot és mindenki békében távozott. Nem. Carlisle bármennyire gyűlölte már akkor is az erőszakot, a feleségét nem hagyhatta. Megölte a vérfarkasnőt. Nem volt szép látvány. Nagyon nem.

Az emlékáradatnak véget vetve, hazafelé indultam, hátha mégis megeredne Nick nyelve. De sajnos otthon nem az várt, amire számítottam. Kim magán kívül volt. Nick meghalt... Ennyire nem lehetek szerencsétlen - gondoltam magamban. Az egyetlen személy, aki tudja, hogy hol van, aki talán kellő mennyiségű győzködés után segítene... az a személy, pont az hal meg? Ilyen egyszerűen nincs.

Ekkor Alice-nek, oly' régóta először látomása volt, amitől egyáltalán nem lettem nyugodtabb.


[Rami szemszöge]:

„- Ez jól hangzik - mondtam bólogatva. - Tényleg, és anyukádékkal mi van, együtt van apáddal? Vagy Romániában van? - tettem fel neki újabb kérdéseket.

- Anyám meghalt. Megölték.”

Megölték. A szó mélyen hasított belém, s ahogy láttam, Cam szomorú arcát, a szívem belesajdult. Vajon mikor történt, mióta van egyedül, és vajon  ki tette? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések ezrei árasztották el az agyam a pillanat töredék része alatt.

- De ki... és mikor? - nyögdécseltem.

- Cullenék - dörrent a hangja, mintha egy revolvert sütöttek volna el, s nekem meg kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

Mára ez túl sok volt nekem. Luke megkérte a kezem, Nicket megtámadták, Kim tud mindent és látta, ahogy kis híján széttépik élete szerelmét, s ez miattam van. Ha én nem titkolózok előtte, ha én fölveszem a telefont és elmondom neki, hogy Nick él... megoldhatták volna a találkozást úgy is, hogy biztonságban vannak. De én nem... Miért is beszéltem volna vele mindezekről...

- Jól vagy? - kérdezte Cam aggódva.

- Nem igazán - vallottam be.

- Gyere, felviszlek - mondta, azzal a hónom alá nyúlva felkapott és már a nagy franciaágyon feküdtem. - Próbálj meg aludni, á ne haragudj, ezt nem kellett volna elmondanom - sóhajtotta.

- De kellett - makacskodtam.

- Ezt nem most fogjuk megtárgyalni - mondta. - Felhívjam Lucast?

- Ühüm - hümmögtem és behunytam a szemem.

Alvás nem igazán volt. Az álom jó messzire elkerült. Egyáltalán nem örültem neki, szerettem volna a mámorító tudatlanságba merülni és úszni benne. Ez után a nap után semmire nem vágytam jobban eenél. természetesen vágyam süket fülekre talált. De már meg sem lepődtem rajta.

Másnap telefonvadászatra indultam. Miközben Cam és Luke a konyhában voltak, én belopóztam Cam szobájába. Siker. A mobilom ott hevert az íróasztalon kikapcsolva. Annyit láttam csak, amikor anyáékkal beszéltem, utána elvette. Mivel még a reggeli nem volt kész, a srácokkal közöltem, hogy kimegyek sétálni a partra. Persze nem azért, hogy gyönyörködjek az óceánban... most kivételesen nem. Bekapcsoltam a telefonom, leültem egy fatörzsre és írtam Kimnek egy sms-t, hogy hívjon vissza, amit meg is tett.

Elmondta, hogy mi a helyzet ott, hogy Nick nincs éppen a toppon, majd rákérdezett az eljegyzés dologra. Hogy én miért nem lepődtem meg rajta, hogy erről Nick már tudott és így Kim is? De várjunk, ha Kim tud róla, akkor Ed... Edward is - állapítottam meg, majd eszembe jutott, amikor azt kérdezte az osztálykiránduláson, hogy mit szólnék, ha valaki megkérné a kezem. Alice... nyilván látta előre, de nem számított erre senki...

- NEM! - hangzott a vonal túlsó végéről egy dobhártyaszaggató ordítás.

- Kim, Kim! Hallasz? Mi van? Hallod? - kiabáltam én is.

- Rami... Rami! Meghalt! - mondta, s az utolsó szó nagyot ütött.

Nem, az nem lehet - próbáltam győzködni magamat az ellenkezőjéről, pedig nagyon jól tudtam, hogy ez lesz. Minden szó nélkül kinyomta a telefont és futottam vissza a házba. Hiába volt szép kitaposott ösvény, legalább hússzor elestem. Tiszta sár lett a farmerem és a kezem. Ahogy beléptem az ajtón, a fiúk úgy néztek rám, mintha szellemet látnának. De Luke egyből mellettem termett.

- Mi történt? - kérdezték szinte szinkronban.

- Nick meghalt - mondtam gépiesen, s a hangom idegennek hatott. Mintha álmodnék. De tényleg, biztos, hogy álmodok, csak ott történhetnek ilyenek.

- Az lehetetlen - szólalt meg egyből Cam. - Azt mindketten éreztük volna - mondta.

- Vámpírméreg volt a szervezetében - mondtam, amit Kimtől hallottam.

- Vagy úgy - reagált Cam. Luke nem tudott megszólalni, csak erősen szorított magához.

- Oda kell mennünk - mondtam határozottan.

- Nem, te nem jöhetsz - mondta Luke.

- Akkor viszont te sem mész - válaszoltam, mire mindketten rábólintottak.

Azt hittem, gyalog megyünk, de Cam a ház elé leparkolt egy felturbózott Alpha Romeóval. Komolyan, ha valaki valami természetfeletti lény, az azzal jár, hogy gyönyörű villában és felturbózott, méregdrága kocsikkal szaladgál?

Azt hittem, így jóval több ideig fog tartani, mivel ki kell menni a városba és onnan Cullenék felé, de nem. Az autó hasította az utat, egyszerűen csak szárnyaltunk, de ahogy egyre közeledtünk, úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan félelem. Nick halálát még most sem voltam hajlandó elfogadni, s féltem a viszontlátástól Edwarddal. Lassan egy hónapja, hogy én kirohantam a tornacsarnokból. Ahogy ezen gondolkoztam, Luke megszorította összekulcsolt kezünket, majd a hajamba puszilt.

Gyorsan, túl gyorsan odaértünk. A régen számomra oly' kedves házat most mintha egy vastag feszültségburok vette volna körül. Ahogy kiszálltam a kocsiból, elkezdett rezegni a telefonom. Az én állandó informátorom, Alice. Tőle tudtam, hogy Denaliék még mindig itt vannak - persze ezt is úgy, hogy elcsentem a telefonom -, így nem lepődtem meg a számomra ismeretlen autón. Gyorsan megnyitottam az üzenetet.

„Kérlek, kérlek! Nagyon szépen kérlek, ne gyertek be Lucasszal! Ne kérdezd miért, csak ne! Tedd meg nekem! Könyörgöm!”

Nem értettem, hogy mi van, de időm sem volt ezen gondolkozni, mert amint eltettem a telefont, kivágódott az ajtó és Kim rohant ki. Mielőtt még barátnőm elért volna hozzám, Luke elengedte a kezem. Kim kisírt szemekkel ölelt magához és hisztérikusan zokogott, miközben azt mondogatta: meghat. Olyan de ja vue-m volt.

Alice kérésével szembeszállva, Cam és Luke után mentem, Kimet támogatva. A lépcsőn beértük őket, s balomon Kimmel, jobbomon Lucasszal léptem be a házba. Alice a lépcsőn állt, s mint aki el akar ájulni, olyan képet vágott, majd Carlisle felénk fordulva kővé dermedt, ellenben Cammel, akin látszott, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne ugorjon most azonnal az anyja gyilkosainak.

A következő Cullen, akit megláttam, az Edward volt. Teljesen elszorult a torkom, ahogy megláttam gyönyörű arcát, ami most minden érzését tükrözte. Sötétbarna szemei sóvárgón néztek rám, s a kezemre ami Lukaséba volt kulcsolva. Ettől csak még jobban sírhatnékom volt.

Nem akarom én ezt! Nem bírom ezt a plusz feszültséget, ami most rám zúdult ebben a pár pillanatban. Még mindig Luke kezét szorongatva akartam kirohanni a házból, hogy újra tudjak levegőt venni, de ahogy megfordultam, Edward fogta meg a másik kezem.

- Ne! - suttogta, majd megjelent minden baj okozója, Youri.

- Nocsak, megjött Heléné. A kérdés már csak az, hogy Paris vagy Menelaosz nyer.

- Csak nem Erisz, aki miatt történt minden? - vágtam vissza a görög mitológiával én is, bár elég nehéz volt megszólalni.

- Nézzenek oda, milyen intelligens a kicsike, kár, hogy ekkora ribanc - mondta, megpillantva a gyűrűmet, mire Luke majdnem nekiesett, csak az tartotta vissza, hogy kétségbeesetten szorítottam a kezét. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam visszavágni.

- Édesem, az csak ne beszéljen, aki csak úgy odamegy egy pasihoz, akinek van barátnője, és csak úgy lesmárolja - mondtam. - Szóval, ha jobban belegondolok, én kevésbé vagyok ribanc, amiért igent mondtam a halottnak hitt szerelmemnek. Ellenben veled, aranyom... Csodálom, hogy még nem akadt ki az állkapcsod... - folytattam, de a „szerelmem” szót nagyon nehéz volt kimondanom, miközben Edward és Luke az arcomat fürkészte.

Miután ezt elmondtam, már csak azt éreztem, ahogy Luke magához szorít, de már későn ugrott elém. Őt is eltalálta, s kirepültünk az ablakon.

Cam kocsija:

Nos, ennyi lenne, remélem tetszik és kommenteltek! (L)