Szívem csücskei

2010. szeptember 1., szerda

Nightfall 45. fejezet - Egy utolsó buli nyár előtt

Heloszia mindenkinek :D Nos, így a suli első napjai után gondoltam felteszem nektek a harmadik füzet utolsó fejezetét. Igen, betelt a harmadik füzetem is :D Nemigazán szeretnék semmit mondani a fejezetről, csak annyit, hogy nem ér kinyírni és szeretnék sok komit, hogy szerintetek hogyan tovább :) Azt mondom, vágjunk bele! Jó olvasást! A fejezethez ajánlatos megnézni őket: [Zene a rockyhoz: http://www.youtube.com/watch?v=cLnZAUNRGwE ]
[Részlet egy filmből: http://www.youtube.com/watch?v=O7WOk69UQWg&feature=related ]
[Újabb részlet a filmből (02:54-től kell nézni): http://www.youtube.com/watch?v=UEcIOgvvdg4&feature=related ]
[Zene a lambadához (szerintem ismeri mindenki, mást akartam, de nem találtam jútúbon): http://www.youtube.com/watch?v=5AfTl5Vg73A ]
Love, Rami




Hirtelen megérintette valaki a vállam, ezzel teljesen rám hozva a frászt. Mellettem Kim is megrémült. Vettem egy mély levegőt, s mielőtt még ő szólalt volna meg előbb, dühösen hátra fordultam, hogy elküldjem a halálba.

- Te mégis mit művelsz? Normális vagy? Mit ijesztgetsz? - mordultam rá. - Akarsz valamit, akkor szólj, de ne így a semmiből előbukkanva állíts meg, ezzel rám hozva a frászt.

- Hé, nyugi már - szólalt meg a pasi. Huszonöt év körül lehetett. Szőkés haja összeborzolva, szemei sötétek és nyakában egy fényképezőgép lógott.

- Ki vagy te? Mit akarsz? - kérdezte Kim.

- Én vagyok, vagyis leszek itt a fényképész - mondta mosolyogva. - Csak ahogy megláttalak titeket... Csinálnék egy-két képet rólatok, itt a vörös szőnyegen. Úgy néztek ki, mint valami elbaszott grunge-ikrek - folytatta.

- Kösz, ezt ma már harmadszor hallottuk - fintorogtam. Miért kell ebbe állandóan belekötni? - tűnődtem.

- Nem tetszik? -lendült volna be Kim. Nem szerette, ha a kedvenc korszakunkat valaki leszólja. Legtöbbször azt hiszik, csak divatpicsáskodunk. De amikor elkezdünk Matt Lukinról, Mark Armról és a többiektől beszélni, mindenki csak néz ránk hülyén, hogy most akkor hogy is vagyunk...

- Mi bajotok van? - nézett ránk értetlenül, hogy állandóan nekitámadtunk. - Csak egy képet szeretnék, aztán majd Alice-szel továbbítom.

- Oké - sóhajtottam. - De nem szeretném viszontlátni magunkat a neten!

- Rendben - mondta meggyőzően. - Akkor álljatok a sima fehér „fal” elé, mert ugye grunge, meg ne reklámozzunk. Álljatok ahogy akartok, csak adjátok magatokat - adta ki az utasításokat.

Mivel az eső nem esett, csak a szél fújt kicsit, levettük a kapucnit, én megborzoltam a hajam, majd Kimmel az oldalamon a fehér falhoz sétáltam. Semmi póz, csak beálltunk, Kim csak állt mellettem, leeresztett kezekkel, míg én a hátam a nagy fehérségnek vetettem karba tett kézzel. Leónak tetszett - idő közben megejtettünk egy gyors bemutatkozást - és ennek örömére egy jó pár képet csinált. Végül a nagy munkát az én telefonom szakította meg az iszonyatos gitárnyúzással. Mire sikerült i kiszednem a telefont a zsebemből, a zene beindult, Kimmel és Leóval együtt. Ezt kellett volna lefényképezni.

A kijelzőn Alice neve villogott és már előre tudtam, hogy miért hív. Azért, hogy hol vagyunk már, mert „idő van”. Vettem egy mély levegőt és széttoltam a telefont.

- Hol a francba vagytok? - kezdte köszönés nélkül. - Az Isten szerelmére, mindjárt kezdődik a verseny, hát elveszett az időérzéked? Komolyan, én megőszülök, ami érdekes lenne az én esetemben - háborgott. - Szóval, mi olyan fontos, hogy nem jöttetek utánam? - vont kérdőre.

- Neked is szia, Alice! - mondtam gúnyosan. - De kérlek szépen, Leót, a te drága fotósodat cseszd le, mert ő állított meg minket, hogy lefotózzon - adtam elő neki.

- Ó, de az hogy lehet, hogy nem láttam? - kérdezte.

- Hirtelen elhatározásról hallottál már?

- Az lehet - tűnődött. - Na, de iparkodjatok!

- Indulunk is - mondtam, s azzal összetoltam a telefont. Elköszöntünk Leótól, fölkaptuk a táskáinkat és már indultunk is a csarnokon keresztül az öltözőbe.

Rockyval kezdünk, így mindenki már abban a ruhában feszített. Mi voltunk a harmadikok, így már az első fellépők kivonulásával egy időben beálltunk mi is a helyünkre - a többi diák, szülők és tanárok közé - és végignéztünk egy hip-hopot és egy modern táncot. Egyikünket sem nyűgözte le nagyon, persze az osztálytársak - akik nem táncoltak -, barátok és szülők nagyon odavoltak érte. De csak aztán jöttünk mi...

Szépen a lányokkal besétáltunk a kijelölt helyre, s közben elindult a zene. Az ide-oda lengő copfok egy része kibomlott, köztük az enyém is - ugyanis Alice mégis összefogatta. Levetkőztük a jó lány álcát. Majd a fiúk pont akkor futottak a parkettre, amikor a zene beindult, körülbelül tíz másodperc után, és már húztak is magukhoz egy táncra. Pörgős volt, iszonyat pörgős és minden bökkenő nélkül ment. Mosoly, szemkontaktus, tartás és a kellő felszabadultság. Ahogy néha-néha a „zsűri” felé pillantottam, az arcukon hatalmas mosoly ült és a nézők is csodálkozva nézték, hogy mit művelünk. A zene hatása mindenkin meglátszott. Ki a fejével bólogatott, ki a felsőtestével mozgott, de volt aki a lábával dobolt.

A két perces szám végeztével lihegve hajoltunk meg - hiába volt rövid, mozgalmas volt -, majd összekapkodva az eldobált sálakat szaladtunk is vissza az öltözőbe szusszanni és átöltözni.

- Huh, hát ez eszméletlen volt - ujjongtunk.

- Jaj, annyira izgultam - mondta Amy nagy sóhajok közepette - hát még én mennyire izgultam-, de már perdült is át a másik ruhába.

Igaz még volt időnk, míg újra mi jöttünk, de jobbnak láttuk egyből átöltözni. Mindenki egy picit megpihent, feltankoltuk magunkat vízzel és lelkiekben készültünk a következő táncra.

- Mi miért nem tudunk Beyoncéra vagy Rihanna-ra táncolni? - nyavalygott Cathy, Nicol egyik alattvalója.

- Mert azzal nem nyernénk, te szerencsétlen - morogta Leila velem szemben ülve, mire én halkan felnevettem.

Ami ennél is viccesebb volt, az a fiúk látványa. Alice úgy gondolta, hogy a nadrág mindenkinek fekete legyen. Ez idáig rendben is volt, de azok az ingek... Amikor a szüleink voltak fiatalok, akkor ez még teljesen normális volt. Még szerencse, hogy úgy egyeztünk meg, hogy leveszik tánc közben és trikóban fognak táncolni. ha nem így lenne megbeszélve, az egészet cseszhetnénk, mert elröhögnénk. A mi ruháink meg hát, hogy úgy mondjam, nagyon lambadásra sikeredett. Természetesen minden színben pompáztak, és a szoknyák egy forgás alkalmával mindent megmutattak volna, ha nem úgy varrattuk volna, hogy legyen hozzá varrva egy plusz anyag, ami olyan, mintha egy bugyi lenne.

- Oké, mi jövünk - szólt Lex, amikor az előttünk lévő osztályt megtapsolták a cha-cha-cha után.

- Akkor vessük be magunkat - mondtam. - legyetek szexik!

- Én mikor nem vagyok az? - heherészett Nicol.

- Nem ribancosat mondott - szólt oda Kim.

- Na most van kuss! - álltam közéjük. - Tánc! Nem hajtépés!

Kimentünk a „parkettre” és minden úgy volt, ahogy annak lenie kell. A közönségünk újra teljesen ledöbbent, a fiúk levették a nevetséges ingeket, a testek egybeolvadtak, a szoknyák pörögtek és minden ami kell. Láttam, ahogy Oli simán lop egy-két csókot tánc közben szerelmétől, akárcsak Emmett Rosalie-tól. Mivel mi közvetlen a „zsűri” előtt voltunk, nem tartottam jó ötletnek ezt a játékot. Csakhogy Edwarddal nem egyformán gondolkozunk. Egy igen izgató résznél egy édes csókot adott, mire az én arcom lángra lobbant. De szerencsére nem sokáig tartott már, a zene elhalkult, minket pedig megtapsoltak.

Mrs. McKenzie ujjongva jött utánunk az öltözőbe és agyba-főbe dicsért minket és vagy harmincszor elmondta, hogy biztos, hogy mi fogunk nyerni. De végül hagyott minket átöltözni. Senki nem a rockys ruhát vette vissza, így én sem. A szexi lambadásat beraktam egy szatyorba, hogy anyáék hazavigyék, a másikat pedig a kocsiba akartam vinni, mivel az még fog kelleni. Kimmel és Edwarddal az oldalamon kerestem meg a szüleimet, akik szintén nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire jó volt a mi produkciónk. Természetesen apám azt sem felejtette el megjegyezni, hogy hogy nézünk ki Kimmel. Soha nem szerette, ha így öltözök, engem meg nemigazán tudott érdekelni. Kivittük a ruhákat, majd visszasétáltunk az eredményhirdetésre.

- És a táncverseny nyertes csapata... a HouseRule csapat! - rikkantotta Emma, a diákelnök, mi pedig sikítozva fogadtuk a hírt. - Kérem, a „csapatkapitány” jöjjön ki a díjért! - mondta és én odasétáltam és átvettem tőle az oklevelet, valamint a hatalmas tortát, majd kaptam két puszit is tőle.

Amíg Alice és Rose a csarnokban az utolsó simításokat végezte, mi Mattie-vel kiegészülve beültünk a Starbucksba. Mattie nem akart se hazamenni, sem egyedül kocsikázni másfél órán keresztül, mert Oli elment összeszedni a bandát, valamint beállítani a cuccokat a csarnokban. Vele is megbeszéltük, hogy lesz egy közös nyaralás, csak mi, barátok - az én szüleim jönnek, de az mellékes, ők külön lesznek, remélhetőleg. Meglepődtem, amikor Mattie egyből belement. de az a másfél óra hamar elment, így visszaautókáztunk a sulihoz.

- Na, megyek öltözni a kocsiba - mondta Mattie, és Kimet mozdulásra ösztökélve megveregette a vállát, hogy ki tudjon szállni.

A kis vörös példáját követve, mi is a kocsiban öltöztünk át. Áldottam Emmettet a sötétített üvegekért, bár már úgyis szürkület volt. Kim még nyávogott egy sort, hogy miért nem veheti föl a tornacipőt, hogy miért kell „gyilkos” magassarkúban lennie, mire nekem két indokom volt. Az első, hogy azért, mert szolidaritást kell vállalnia. A második pedig Alice, mert ha megjelenik előtte tornacipőben, élve megnyúzza. Már épp készültem további érvekkel előállni, de ekkor az ezüst Volvo beállt mellém, majd Edward kinyitotta a Cooperem ajtaját. Rosszfiús mosollyal az arcán segített ki a kocsiból, majd átkarolva a derekam indultunk el a fotós felé.

- Hey, a Nirvanas lány - vigyorgott Leo, amikor Edwarddal a jobbomon elé sétáltunk.

- Szia Leo - köszöntem mosolyogva.

- Csini vagy - jegyezte meg. - Mondjuk a kemény grunge stílusban is nagyon ott vagy - viccelődött, mire Edward megfeszült.

Leo elkattintotta a gépét háromszor, jó bulizást kívánt és már mentünk is a csarnokba. De Edward reakciója nem fért a fejembe.

- Te féltékeny vagy - mondtam és a kérdés valahogy kijelentés lett.

- Mi, én? - kérdezte, és zavarát köhögéssel leplezte. - Én nem vagyok féltékeny - bizonygatta, inkább magának.

- Edward, Leo meleg - kuncogtam. - Komolyan, ki is a gondolatolvasó?

- Inkább keressük meg Alice-t - terelt.

- Ez csak természetes Mr. Cullen - nevetgéltem és belé karoltam.

Alig tíz perc elteltével a színpadon megjelent Oli és a bandája. Az iskola apraja-nagyja kíváncsian várta a koncertet, én pedig emlékezetembe idéztem a születésnapomat és az akkori kis koncertet. Reméltem, hogy most is hasonlóan jó koncertet fognak adni. De mint megtudtam, csak öt-hat számot fognak előadni, aztán átveszi a helyüket a DJ és a változatos zenefelhozatal.

Ismét megállapítottam, hogy Olinak nem mindennapi torka van. Őszintén szólva, nem nézném ki a srácból, hogy egy deathcore vagy metalcore banda énekese lenne. Elképesztő a srác. Koncert közben Tom zavart meg minket a nagy - tűsarkús, fejrázós - tombolásban Mattie-vel, Kimmel és Leilával.

- Szia Mattie - köszöntötte barátnőmet Tom, majd adott neki két puszit.

- Tom - vigyorgott rá. - Nézd, ki tombol velem a bátyád elmebeteg, de mégis lenyűgöző és fantasztikus muzsikájára - mondta és felém fordította.

- Rami, szia - ölelt meg köszönés közben. - Olyan régen láttalak! Hát ezt érdemlem én? - viccelődött, de nem engedett el.

- Csaknem hiányolt a kis matrica? - nevettem el magam. - Egyébként meg te sem nagyon jelentkeztél - morgolódtam.

- Valószínű, hogy majd fölhívlak telefonon, hogy „Hé Rami, gyere már át dumálni...” - mondta. - Aztán majd Edward leveri a fejem, hogy hajtok rád - panaszkodott.

- Sykeséknál a hülyeség genetikailag kódolva van, vagy csak ti ketten vagytok ilyen gyagyásak a bátyáddal?

- Érzem, hogy imádsz - vigyorgott a kék szemű, ifjabbik Sykes. -Szóval, azt mondod, Edward nem a börtönőröd?

- Én sohasem tagadtam, hogy oda vagyok érted - viccelődtem én is. - Igen, látod most valahol? - kérdeztem, és körbenéztem. - Én nem látom, ugyanis valahova eltűnt.

- Jól van, jól van. Igazad van, hívhattalak volna - adott nekem igazat kelletlenül.

- Na és, mi újság? Hallom, jössz a mi sulinkba - vigyorogtam, mire ő megforgatta a szemeit.

- Kinyírom a bátyám, ez meglepetés lett volna - bosszankodott. - De amúgy ja, jövök át ide.

- És, az ifjú padavannak sikerült valakit becserkésznie? - kérdeztem, ha már magától nem mondta.

- Nem.. én nem vagyok akkora sármőr, sem olyan szerencsés, mint Oli - mondta sóhajtv, és kezeit a zsebeibe süllyesztette.

- Íme a pesszimizmus mintaképe. Jaj Tom, olyan lökött vagy. Mondd meg nekem, hogy a bátyád miben jobb, mije van neki, ami neked nincs?

- Barátnője?

- Hülye - löktem meg, és nem akartam erről többet beszélni. A hely nem volt alkalmas a lelkizéshez.

Idő közben Edward is visszatért, nyomában Emmettel. Esküdni mertem volna, hogy Em be fog valamit szólni, de nem, úgy ahogy Tom sem tágított mellőlünk - amit szintén biztosra vettem, hogy eltűnik. Aztán a koncert is véget ért, és Oli, tocsogva az izzadtságban, csatlakozott hozzánk. Elújságolta, hogy nyáron már rendes koncertjük is lesz, mégpedig Olympiában. Mindannyian gratuláltunk neki, majd ő elment átöltözni, a DJ pedig elfoglalta a helyét, és elkezdődött a buli.

Oli és Mattie, Kim, Tom és Emmett, mind velünk voltak, Nem értettem, utóbbi hogyhogy nem Rosalie-val van, de nem sokat filóztam rajta. nem hagyták. Ha éppen nem a hatalmas embertömegben táncoltunk, akkor a „Kinek-mik-a-tervei-nyárra?” témát tárgyaltuk ki. Koncertezés, fesztivállátogatás, nagyi, nagybácsi-nagynéni, tengerpart, wellness és ilyenek. Ahogy hallgattam, mindenkinek tartalmas nyara lesz. A fesztivál, illetve koncert hallatán Kimmel fülig szaladt a szánk, és már láttuk is magunk előtt Nórit, a mi sátrunkat - a szüleink is szoktak jönni, csak mi Nórival, és aki még hozzánk csapódik, szoktunk valahol máshol, külön sátorban lenni, így olyan, mintha külön lennénk. Láttuk a nagyszínpadot, a hangfalakat, az óriási sártengert, amiben dagonyázunk és így tovább...

A DJ a pörgős pop és disco zenéken kívül lassú zenéket is játszott, amire minden pár büntetlenül andaloghatott és enyeleghetett, miközben a felügyelőtanárok próbáltak minden feltűnést kerülve őrizni a rendet és próbáltak beolvadni a tömegbe. Egy-egy alkalommal Tom megpróbált tánra hívni, de Edward miatt inkább nem mentünk. Pedig csak barátok vagyunk Tommal, sőt ez még erős kifejezés is. Inkább haverok vagy ismerősök, akik jókat tudnak beszélni egymással. Végül már Edward is belendült, de ő nem kérdezte, hanem mondta, hogy megyünk táncolni. Mattie és Oli is eltűntek, Emmett is köddé vált és rögvest utánunk Tom is táncba invitálta Kimet.

Edward jól behúzott a tömegbe, majd szorosan magához húzva táncoltunk. Nem értettem, mi baja. Honnan ez a hirtelen jött féltékenység? Először Leo, most meg Tom. Egyik nagyobb őrültség, mint a másik. Leo meleg és csodálkoztam is, hogy erre Edward, a gondolatolvasó vámpír nem jött rá. Tom meg Tom, ő a kis matrica, egy ismerős, akivel jókat lehet beszélni.

- Min agyalsz? - kérdezte „halkan”, már amennyire egy ilyen helyen lehet halkan beszélni.

- Most? Most azt próbálom megfejteni, hogy honnan ez a fene nagy féltékenység - adtam meg a választ.

- Én nem vagyok féltékeny - bizonygatta.

- Jaj Edward... ezt még te sem hiszed el - mondtam, és mélyen a szemébe néztem.

- Jó, talán egy kicsit - vallotta be. - Csak félek, hogy elveszítelek - bökte ki.

- Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam - mondtam, és egy apró csókot leheltem ajkaira.

A szám már a vége felé járt, amikor egy velem egy magas, hosszú fekete hajú, tőlem egy-két évvel idősebb lány lecövekelt mellénk szikrázó mosollyal az arcán, mire Edward kővé dermedt. Egyből tudtam, hogy ki az, Edward belém kapaszkodott, mintha arra várna, hogy támaszt nyújtsak neki. A lány pedig csak vigyorgott.

- Úgy hiányoztál - mondta ez alatt a pár másodperc alatt, majd Edwardot magához rántva megcsókolta.

Hirtelen a sírás fojtogatott. A helyzet teljesen abszurd volt és Edward egy pillanatra sem tiltakozott. A másodperc töredék része alatt határoztam el magam, s ezzel egyidejűleg cselekedtem. Nyakamból kiszakítottam a láncom és a földre dobtam, majd célba vettem a legközelebbi kijáratot, miközben Tom próbálta az utamat állni. De én csak törtettem előre, mit sem törődve a csuklóm köré fonódó erős marokra, ami visszatartani próbált.

- Kérlek - könyörgött, hogy ne menjek el. - Hazaviszlek meg bármi, csak kérlek, ne csinálj semmi őrültséget - rimánkodott maga felé fordítva, s láttam, hogy gyönyörű kék szemeiben könny csillogott.

- Tom, hagyj elmenni! - mondtam zokogva.

- Kérlek, csak ne csinálj semmit - ismételte, majd kezei lehullottak rólam, immáron kint a csarnok előtt, a szemerkélő esőben.

- Nem ígérek semmit - mondtam, azzal rohanni kezdtem a parkoló felé.

Vége. A jóslatom valóra vált. Nekem lett igazam és nem Alice-nek. Nem kellek neki. Eddig tartott az „örökké”. Ennyit ért a szava, hogy így szeret, úgy szeret, hogy én vagyok az egyetlen. Persze, én naiv idióta meg benyeltem neki mindent. Hogy lehettem ekkora barom? De mégis mit tehettem volna? Én szerettem, én szeretem őt.

fejemben az öngyilkosság összes fajtája megjelent, de a begyógyszerezés és a pia, az én drága fütyülősöm tűnt a legszimpatikusabb megoldásnak. A többi túl fájdalmas és nekem mára épp elég volt ennyi. Bár mi lehet a testi fájdalom, a mostani lelkihez képest? Ennél mi fájhat jobban? Mi lehet annál rosszabb, ha a szerelmed a szemed láttára csal meg? Az, ha meghal? Nos, ezen is túlestem... Életem szerelmei mind itt hagytak. Lucas meghalt, Edwardnak pedig nem vagyok elég jó. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy egyedül fogok megöregedni. De miért? Miért pont velem cseszekedik az élet?

A parkolónál azonban úgy éreztem, nem mehetek haza, mert biztos, hogy valamelyik fán kötöttem volna ki. Nem is rossz ötlet. De újra éreztem a késztetést, hogy menjek az erdőbe. Sőt, mintha valaki a fülembe suttogott volna, hogy vessem magam a fák rengetegébe. Levettem a magassarkút, majd bizonytalan léptekkel elindultam. A késztetés, hogy menjek oda, mindennél nagyobb volt. Mintha hipnózis alá kerültem volna, de nem érdekelt, csak szabaduljak Edward emlékétől. Ez volt minden vágyam, felejteni és megszűnni létezni.

Könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon, még akkor is, amikor beléptem az erdőbe. Közben Edwardot mindenhova kívántam és elmondtam magamat gondolatban minden hülye, naiv picsának. Hogy gondolhattam, hogy majd pont én fogok kelleni neki... Átverve éreztem magam. Még Alice is hazudott. Úgy éreztem a szívemet valaki kirángatta a bordáim alól és puszta kézzel szétnyomta volna, majd szana-széjjel szaggatott volna, apró, pici darabokra, s mindezt jó lassan, hogy biztos legyen a fájdalom. Közben már vagy négy-öt méterre bent voltam az erdőben, a talaj cuppogott meztelen lábam alatt, d amikor megálltam, mert a késztetés abbamaradt, és felnéztem az képtelenség volt. Nem hittem a szememnek, a szívem ötször gyorsabb tempót diktált és megdermedtem.



Leo, a fotós :D

És itt a vége! Komit kérek pirinyóim :)

6 megjegyzés:

F1fan:) írta...

első komi! megint! ennek tökre örülök!:) amúgy jó lett a fejezet. az elején tökre átéltem a táncverseny izgalmait. és itt a végén, basszus nem is gondoltam volna, hogy ez lesz. Mostmár siess a folytatással nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság.
Puszi

Pusszy írta...

omg...
mégis ki az a csaj?
annyira örülök, h elsők lettek
de annak nem örülök, h az a csajszi megjelent...
kíváncsi vagyok, kit látott meg, de van egy kis sejtésem...
nagyon tetszett
nagyon jó lett
nagyon klassz lett
várom a következő részt

sputnik írta...

Oké, képes vagy fokozni a felülmúlhatatlant is. Új kedvenc:) Örülök, hogy Tom is átmegy a sulijukba, több szerepe lesz így a történetben, amit nem is bánok :D

Szerintem az a Youri lesz az a csaj, nem?

Rami írta...

Szia F1fan:)!

Hét, szerintem senki nem gondolta, hogy ez lesz :D
Bocs, hogy nem siettem, suliban kinyírhatsz :P De már itt van! Jó olvasást!

Puszi, Rami

Rami írta...

Szia Pusszy!

Az új fejezetből kiderül, hogy ki volt :D
Hogy jó-e a sejtésed, az még nem fog kiderülni, mert ez egy más szemszög lesz, de remélem tetszeni fog.

Nagyon szépen köszönöm a dicséretet! (L)

Puszi, Rami

Rami írta...

Szia sputnik!

Hmm :D Hejj és még mik lesznek, ugye?
Több szerep és ki tudja még mi vár szegény fiúkára :D

Puszi, Rami