Szívem csücskei

2010. október 3., vasárnap

Nightfall: 48. fejezet - Visszakapni, s újra elveszteni

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem és még jó okom sincs rá, hacsak az nem az, hogy apukámra megint rájött, hogy nem ülhetek gépnél -.-"
Na mindegy is, nem kell tovább várni a frissre :P Nem tudom, a címből ki mire következtet, de NEM Edward szemszög :D
A kommenteket most is nagyon szépen köszönöm! Természetesen most sem haragszom meg, ha pötyögtök pár szót ;P
Love, Rami





[Kim szemszöge]:

Egyszerűen felfoghatatlan volt ez az egész. Mindenkit, aki fontos volt nekem, elvesztek. Bár abban még reménykedhettem, hogy barátnőmet viszont láthatom. Úgyis haza kell jönnie - mondogattam magamnak. Egy ideig fel sem fogtam, hogy Alice nem haza, hanem hozzájuk visz barátnőm kocsijával, amiből hiányoztak a ruhái, ami számomra teljesen érthetetlen volt, ahogy az is, hogy a kocsi tetején volt a slusszkulcs.

Cullenékhez érve, a házban érezhető volt a feszültség. Alice sírt, Jasper őrjöngött, akárcsak Emmett, Rosalie-n pedig valami furcsa, kettős érzés lehetett úrrá. Szegény Esme azt sem tudta, kihez forduljon, és kit próbáljon meg előbb lenyugtatni. Aztán helyét átadta az épp hazaérkező Carlisle-nak, engem pedig az emeletre terelt. Most nem Alice szobáját kaptam, hanem az első emeleten lévő vendégszobát, aminek hatalmas ablaka a ház elbűvölő kertjére nézett, ami jelen pillanatban jól ki volt világítva.

Örültem, hogy Esme gyorsan intézkedett az ügyemben. Semmi humorom nem volt találkozni azzal a senkiházival, így úgy terveztem, hogy ki sem mozdulok a szobából, nehogy meglássam, mert kurvára szarul jött volna ki belőle. Én nem az a fajta ember vagyok, aki nem csinál olyat, amit esetleg megbánhat majd, és a testi fájdalom sem igazán hat meg, így valószínűleg még azt a ribancot is előkeríteném és még azt is megbánná, hogy megfogant.

Közben Rosalie is feljött, hogy beszéljen valamiről az anyjával. A beszélgetésük nemcsak nem érdekelt, de még ha akartam volna se tudtam volna rájuk koncentrálni. Főleg amikor valami furcsa zajokat hallottam odalentről. Le akartam menni, de Esme nem engedett, így inkább beálltam az ablakba és csak bámultam a semmibe. Azon gondolkoztam, hogy hol lehet az a hülye... Hiányzott, hisz' még csak nemrég kaptam vissza, mg sok dolgot köszönhetek neki. Közben a tudatomba férkőzött Nick is, az utolsó „beszélgetésünk”, amikor kiadtam az útját, majd ő meghalt. Ezzel együtt élni nem csupa móka és kacagás. Kurvára nem az.

Amikor tudod, hogy szeret, de te mégis raplizol valami kis fos dolgon a szerelmesek ünnepén... Aztán elmondod magad minden elmebeteg baromnak, amiért nem mondtad meg neki, hogy szereted, s arra vársz, hogy hívjon már végre és mondhasd neki azt a rohadt kibaszott szót, de nem hív... Napokig nem tudsz róla semmit, majd a hírekből tudod meg, hogy a rendőrség feltételezései szerint az az ember, akit szeretsz, meghalt... és te nem úgy váltál el tőle, hogy azt mondtad neki, hogy szereted, hogy fontos a számodra, hanem, hogy tűnjön el. Féltékeny is voltam Ramira ez miatt és ő valószínűleg ezért is tudott továbblépni, , míg én a mai napig Nick képével alszom el.

Elmélkedésemet egy nagy, dühös, ijesztő üvöltés, egy ablaktörés hangja és egy csattanás szakította meg. Amit pedig láttam... valami nagyon furcsa volt... Konkrétan nem tudtam kivenni, de két kurvára gyors és elmosódott cucc harcolt egymással. Annyit még sikerült kivennem, hogy az egyikhez vékony fekete csík is társult. Mindez, mármint a fura cikázás, alig két percig tartott, majd megjelent Carlisle és megláttam a két alakot rendesen is.

Az a majomparádé állt a fekete ribanc mögött, és úgy látszott, mintha le akarná tépni a csaj fejét. Az ötlet tetszett, de nem értettem ezt z egészet. Bárgyú, értetlen arccal fordultam meg, hogy kérdőre vonjam Esme-t vagy Rosalie-t, hogy ez most akkor hogy meg mint... De ahelyett, hogy megszólaltak volna, Esme karon fogott és a földszintre vitt egy szempillantás alatt. Köpni nyelni nem tudtam, csak lestem nagy szemekkel, mire ők leültettek és elkezdődött a mesélés...

- Kim, mennyire hiszel a természetfeletti dolgokban? - kérdezte a sármos doki. Meg mernék rá esküdni, hogy most beszélt közvetlenül hozzám először.

- Attól függ, hogy Istenről, Batmanről vagy a filmek rémszereplőiről van szó esetleg az ilyen jóslás dolgokról - válaszoltam egy csöpp fáziskéséssel.

- Ebben a megfogalmazásban az utolsó előtti - mondta halkan, de még mindig a szemembe nézve.

- Hát, nem is tudom... - hápogtam.

- Kim, mi nem emberek vagyunk - vette át a szót Jasper. - Lehet, hogy nem fogod elhinni, de mi vámpírok vagyunk!

- Baszki, hol vannak a kamerák?

- Ez nem vicc. Gondold csak végig a dolgokat. Hisz' az előb is láthattad Edwardnak köszönhetően, hogy valami nem stimmel.

- Carlisle, ha ti vámpírok lennétek... De nem. A vámpírok vért szívnak, éjszaka élnek, mert a nap szétégeti őket. Ha ti vámpírok lennétek, Edward nem lehetett volna Ramival és én sem lehetnék itt, hisz' ember vagyok, a ti természetes táplálékotok - álltam elő érveimmel, hogy ez miért hülyeség.

- Tudod, az igazságot szeretik az emberek elferdíteni, kiszínezni a dolgokat, és addig-addig csinosítják, hogy a végén semmi köze nem lesz a valósághoz... - mondta Carlisle távolba révedő tekintettel, majd elmesélte a család történetét, én pedig leesett állal hallgattam a sztorikat.

Olyan volt, mintha valami fura világokban jártam volna, mert tökre beleéltem magam. A legnagyobbat talán azon lestem, hogy a vámpíroknak van egy „uralkodó klánja”, valamint nem csak ők vannak, misztikus lények. A sztorizgatásba és mesélésbe mindenki beszállt, s amikor megjöttek Denaliék - íme a profizmus, már a nevüket is tudom -, ők is beszálltak. Eleinte látszott rajtuk, hogy nem tetszik nekik, hogy már én - is - tudok róla, de gyorsan elmúlt ez az állapot.

Igazából nem értettem, hogy az a dilinyós kereszttesóm miért nem mondott semmit. Oké, hogy titok, de én meg én vagyok. Kim Evans, az elbaszott rokona, akivel mindig minden szarságot megbeszél... csak pont ezt nem. Szép, mondhatom. A legbulisabb dolgot hallgatta el előlem.

- Hát ez tök fasza - szólaltam meg a különböző erők és képességek hallatán. - Tetszik ez a vámpírosdi.

- Ebben a családban mindenki meg van húzatva? - háborgott Rosalie. - Ez nem egy jó dolog, ez egy átok, amit nem tudsz visszacsinálni - folytatta.

- Rose... - csitította Esme, majd megjelent a lépcső aljában Youri, ezzel kriptahangulatot teremtve az egész házban.

- Mit keres ez még itt? - bőszült fel a mindig csöndes Jasper.

- Esme, kérlek vigyél a szobámba - fordultam felé, mert jobbnak láttam nem jelenetet rendezni. Pedig kibaszottul megérdemelt volna egy verést.

- Megyek én is - pattant föl Alice is.

Az emeleten Esme gyorsan magunkra is hagyott. Alice leült az ablak mellé, s fejét a térdére döntötte. Úgy odamentem volna hozzá, és megöleltem volna, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Talán órák telhettek el így, s közben a telefonját szorongatta - épp úgy, mint mi akkor -, s várta, hogy kapjon valami életjelet, ha már a jövőjét nem látja. Annyira maga alá temetett a de ja vue, hogy az emlékeim megállíthatatlanul pörögni kezdtek.

A szomszédban voltam, hisz az esetek túlnyomó részében Ramiéknál voltam, mi mégis sms-ezgettünk. Mindig rímekbe szedve írta le, hogy mennyire szeret. Tudom, hogy ezt amolyan gyerekszerelemnek szokták mondani, de nekem maga volt a valódi szerelem. Nagyon sokat jelentett, hogy verseket írt nekem, holott ő is ugyanúgy 13 - 14 éves kissrác volt, mint a többi, mégis mintha jóval idősebb lett volna.

Egy évvel idősebb volt nálunk, december 27.-én született. Megkértem Lucast, hogy segítsen, mert egy dalt akartam neki írni ajándékul, de nekem nem volt erősségem a dalírás - még ma sem az... ma már pláne nem. A végeredmény egy csöpögős vallomás lett, ami egyáltalán nem az én stílusom. Épp ezért nagyon izgultam, amikor ott ültem egy szál gitárral Nick szobájában...

Aztán eszembe jutott még az a nap is. Akkoriban állandóan ez volt. Folyton elküldtem őt a picsába minden hülyeség miatt, belül viszont fájt, hogy most akkor megbántottam. De mindig kibékültünk, mindig megbocsájtotta a hülyeségeimet, s újra elmerülhettem szerelmesen csillogó szemeiben. Kivéve az utolsó alkalmat...


A napok múlásával én is beszálltam az sms-ezésbe és hívogatásba. S ha nem a szobában gubbasztottam, akkor az erdőben bóklásztam, hogy lekössem magam. Az sem volt utolsó, hogy addig sem voltam egy légtérben azzal a fekete kurvával. Azt hiszi, hogy ő a valaki, csak mert vámpír? Hát elmehet a jó életbe. Nekem nem fog pattogni, mert a szájába nyomok egy gyújtót.

Az erdőben viszont jól elvoltam. Aranyos kis kitaposott ösvények kanyarogtak, állatok mindenhol, folyók meg minden ilyesmi. A gondolataim is szabad utat kaptak. A legtöbbször Nickre gondoltam. Akkor is, egy fa tövében kuporogva, az én nagy Ő-m körül járt az agyam, amikor egy hatalmas farkas nézett rám az egyik velem szemben lévő bozótosból. De ahogy észrevette, hogy megláttam, futásnak eredt, de én utána kiáltottam.

Rövid hezitálás után a nagy barnás színű farkas visszafordult felém. Ettől kezdve ha nem is naponta, de kétnaponta találkoztam a nagy plüssömmel. Olyan furcsa volt, hogy szinte mindent ki tudtam olvasni azokból a hatalmas szemeiből. Amikor megjelent, nyugalom telepedett rám. Rengeteget meséltem neki, mondhatni az egész életemről beszámoltam. Azokról a dolgokról, napokról csak úgy, mintha kívülálló lennék. Aztán meséltem neki arról is, hogy jóformán az egyetlen és legjobb barátnőm eltűnt, és hirtelen valami misztikus világba csöppentem, vámpírokkal, vérfarkasokkal, alakváltókkal és ki tudja még milyen szarságokkal.

- Jézusom, komolyan... egy állattal dumálok! Ha ezt anyám látná... valószínűleg a pszichiáterem is kapva-kapna az alkalmon, hogy valami újféle antidepresszánshoz vagy valami egyéb gyógyszerhez használjon kísérleti nyúlnak - mondtam. - Baszki, simán bezárnának, ha ezt az egészet előadnám valakinek - nevettem el magam, majd a meleg, szőrös farkasomhoz bújtam.

Nem tudom hogy, de elaludtam ott az erdőben, a fám tövében, a farkasom mellett. Micsoda idilli! De egy idő után ritkulni kezdtek a találkozások. Az egyetlen, aki tudott róla, az Kate volt, és ő segített, hogy ne kérdezősködjenek, hová is járkálok. Elég érdekes lett volna, ha előadom nekik a sztorit: „Tudjátok, az erdőben találkoztam egy farkassal, nem akar megkajálni és jókat beszélgetünk...” Kicsit sem néznének elmebetegnek.

- Kicsim, enned kéne, csináltam ebédet. Gyere le - mondta gyengéd, anyai mosollyal Esme.

- Jaj, semmi kedvem - nyávogtam egy takaróba csavarva, a nyitott ablaknál ülve.

- Olyan nincs. Hisz' ismerhetnél már nevetett fel, majd a következő pillanatban már a konyhában ültem.

Jó gyerek voltam és ettem. De nem tudom, ki a mérce, de nem bírtam megenni mindet. Lehet, hogy új lesz, amit most mondok, de nekem nincs feneketlen gyomrom. Ez van. Alighogy befejeztem az evést, megjelent a fekete ribanc, én pedig a hátsó ajtón át, sunyin ellógtam, remélve, hogy ma találkozok a farkassal.

Már rutinosan mozogtam az erdőben, és megúsztam a  „kirándulásokat” pár horzsolással. Igaz a sárral még most is meggyűlt a bajom néhol, de a fámnál nem voltak ilyen problémák. A háztól odáig egy negyedóra séta lehetett az egész.

Odaérve behelyezkedtem a gyökerek közé, és zenét hallgatva vártam, hátha jön a nagy, borzas farkas. De helyette egészen más jött. Behunyt szemmel hallgattam a zenét, mikor valaki megfogta az arcom. Nem a napokban megszokott hideg kéz, hanem egy kellemesen langyos. Ettől függetlenül a szívem kihagyott pár ütemet. A szemeim fölpattantak, de megszólalni már nem tudtam, pedig most jött volna a tipikus szöveg: „Mi a fasz van? Mit képzelsz baszd meg?” és hasonlók. De ez... egyszerűen nem tudtam, hogy álmodom-e. De jobb magyarázatom nem volt a látottakra, csak az, hogy ez egy álom.

- Megijesztettelek? - kérdezte a rég nem hallott hang, miközben gyönyörű, tengerkék szemei teljesen elvarázsoltak. Semmi kétség, ez egy rohadt álom, egy újabb kibaszott álom. - Hé, azért levegőt vegyél - nevette el magát, mire nekem az utolsó idegszálam is elpattant, s hatalmas könnyek gördültek végig az arcomon.

Az esetek többségében ilyenkor szoktam felriadni, nedves arccal. De most nem. Pedig föl akartam ébredni, annyira valóságos volt...

- Istenem, mondd, hogy csak álmodom... - nyögtem, miközben Ő leült velem szembe. Szemeiből sugárzott az aggodalom, a fájdalom, a féltés és a szerelem.

- Kim, én vagyok, hús-vér valómban - mondta, s óvatosan a kezem után nyúlt, majd a mellkasára, a szívéhez szorította, hogy érezzem szíve ütemes pulzálását.

- De te nem. A kurva életbe, te nem lehetsz itt...

- Sajnálom. Én, nem akartam. De tudnod kell, hogy én még mindig szeretlek - mondta mélyen a szemembe nézve.

- Neked nincs mit sajnálnod! Én voltam a hülye, mint mindig - mondtam egy apró, észrevehetetlen mosollyal. - De én is szeretlek! Jobban, mint azt bárki elképzelné. Hú, ez de nyálas volt - tettem hozzá gyorsan, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Jó újra látni Kimi, nagyon, nagyon, nagyon... jó - mondta, s a „nagyon”-oknál egyre közelebb volt hozzám, a „jó”-t pedig már az ajkaimra lehelte. Egyszerűen leírhatatlan, mit éreztem.

Csókja egyszerre volt vad és gyengéd, édes, mint mindig, s minden porcikámat elöntötte a melegség. Hatalma alá kerített egyfajta bizsergés. Lehelete és érintése perzselő volt és átkozottul izgató. Most már biztos voltam benne, hogy nem álmodom. Nem szoktam ilyen... jókat álmodni.

- Most már elhiszed, hogy nem álmodsz? - kérdezte pár centire eltávolodva az arcomtól, de még mindig fölém hajolva.

- Mmm... abszolút - bújtam a nyakába. - Szóval, hogyhogy itt vagy?

- Hát, ez egy érdekes sztori... - sóhajtott. - Akkor vámpírok támadtak meg. Beka és Kenny mg is haltak. Minket Luke-kal vámpírrá akartak változtatni, de Cam, a „teremtőnk”, aki akkor velük volt, enyhíteni akart a fájdalmunkon, s ez kapóra jött ahhoz is, hogy ne éljen egyedül. Adott a véréből. De az ő vére semlegesíti a vámpírmérget, s egy teljesen más fajt hoz létre...

- Basszus, vámpírok, vérfarkasok, alakváltók és még egy ilyen különleges faj is... Simán kényszerzubbonyban vinnének el, ha ezt valakinek elmondanám.

- Nem kizárt, de én úgyis kimenekítenélek...

- De nagyvonalú valaki - csókoltam meg újra. Egyszerűen lehetetlen volt betelni vele. Többet és többet akartam.

A történtek előtt úgy terveztem, neki fogom adni az ártatlanságom. Persze erről csak Beka és Rami tudott. Úgy terveztem, jó sokáig leszünk együtt, nem így lett. De én még mindig vártam. tervem beteljesítéséhez az idő és a hely is, mondjuk úgy, megfelelő volt. Bár olyan rózsaszirmos, gyertyás feelingben képzeltem. S hogy vele is tudassam vágyam a mindennemű közelségére, lábaim a csípője köré tekertem.

- Mmm - mormolta a nyakamba. - Kim, ez nem a megfelelő pillanat - mondta, mire megdördült az ég.

- Talán igazad van - sóhajtottam.

- Most már itt vagyok, nem kell elsietni. Soha nem hagylak el ezután - vigyorgott.

- Szavadon foglak Nicolas Anderson!

- Ajánlom is!

Az esőtől ugyan már védve voltunk, de Nick hajthatatlan volt, s miután megeskettem, hogy találkozunk holnap is, megindultunk a villa felé. Én simán az esőn, a legnagyobb sárban mentem volna, de Nick valahogy mindig úgy manőverezett, hogy száraz helyen menjünk.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan haladunk, Nick létezése, a tudat, hogy él - még ha nem is ember -, teljesen az egekbe röpített. Még saját magamnak is kurva furcsa voltam, hát még a környezetemnek... akik ki vannak erre képezve. Pl, Jasper... a buzika... Kate valószínűleg azt hitte, a farkas miatt van jókedvem, Esme és Alice viszont már más tészta volt. Mondjuk Alice jóformán most használhatatlan volt, így nem sokáig csesztetett.

- Kim, nem tudsz átvágni - mosolyodott el Esme. - Kipirult az arcod, amióta itt vagy, először valami élet is van a szemeidben. Ez nem jön csak úgy magától...

- De Esme, tényleg nincs semmi, csak jót tett a séta. Ennyi az egész - hazudtam, nem túl meggyőzően.

- Meg kell mondjam, még van mit csiszolnod a hazudozáson - kacsintott, majd magamra hagyott, hogy aludjak.

Edward még mindig zongorázott, már napok óta erre a kissé szomorkás, de egyébként rohadt jó zenére aludtam el. Viszonylag gyorsan sikerült az amúgy csöppecskét hosszú folyamat. De nem álmodtam semmit, pedig szoktam. Nem baj, legalább kipihentem magam, ami már jó rég nem történt meg, különféle okok miatt.

A reggelimet most Laiosz és Kate készítette, újfent túlméretezve engem, de nagyon finom volt az illata, így kevés sikerrel, de megpróbáltam mindent a fejembe tömni. Esme és Carlisle nem voltak itthon, így észrevétlenül mentem el, senki nem kérdezett afelől, hogy hová tartok. A tegnapi esőtől a cipőm tiszta sár lett, de nem érdekelt, kurvára leszartam, mert Nickkel találkozok, ez pedig mindennél, még a rohadt sárnál is fontosabb volt. Még ez az átkozott titkolózás is tetszett, adott egy plusz adrenalint. Menet közben előtúrtam a telefonomat és pötyögtem egy sms-t annak a marhának, hogy mi a szitu itt. Egy kis helyzetjelentés nem árt, bár egyre sem reagált eddig. De ezt meg kell tudnia. Ez a számára is éppoly fontos, mint az én számomra.

- Hé, csak nem egy csinibaba egyenesen Kanadából? - ölelt át hátulról Nick. Úgy látszik ez a védjegye, hogy rám hozza a frászt.

- Csak nem a halottnak hitt szerelmem? - gúnyolódtam, de ő mit sem törődve ezzel, maga felé fordítva csókolt meg.


Az idő a mi oldalunkon állt, kivételesen itt-ott áthatolt a Nap a felhők között. Mintha valami kurva jó idő lenne, a közeli patak vízével locsoltuk egymást, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű szenvedélyes, izgató csókot váltottunk. De miért is ne fitogtatta volna erejét... Nem éppen emberi tempóban szaladgált ide-oda.

- Ne, ne - vinnyogtam, amikor a derekamat elkapva húzott egy pocsolya felé, s ezután az események felpörögtek.

Megláttam a bozótban egy épp felénk tartó párocskát, s meglepetten pislogtam, hogy kik azok. Olyan jó volt őket látni, de Luke valamiért hátrálni kezdett, s Nick is nyugtalan lett. Majd a semmiből a hatalmas farkasom megjelent, s egyenesen a tőlem már 3 méterre lévő Nick nyakának esett. Egyszerűen nem akartam felfogni. Nick ott feküdt, fölötte a farkas, aki eltökélte, hogy kinyírja életem szerelmét.

- NEM! - ordítottam sírva. - HAGYD BÉKÉN! - folytattam, miközben Nickhez rohantam. Mindenhonnan vérzett. - NE! Nick, megígérted, hallod? Tarts ki! A jó kurva életbe, hol az a baszott telefon? - dühöngtem, miközben Nick arcát simogattam. - Carlisle? Carlisle! Gyere ide, segítened kell, muszáj segítened, különben meg... meg... meghal... - mondtam a telefonba el-elcsukló hanggal, majd a vonal megszakadt, Nickben pedig már alig volt élet...


Na, ennyi lett volna az új fejezet. Szeretnék azért pár kommentet ^^

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Aztakibaszottjókurvaéletbe!!!
Rami!!!
Nem hiszem el... komolyan!!
Miért kell mindnekit megölj!
VISSZA AKAROM KAPNI NICKETT!!!
Kim meg eddig teljesen letört volt, és volt egy bizonyos rész , amikor végre, lett benne egy kis élet, aztán meg ez!!
Siess pls a frissel,mert ... istenem:(

F1fan:) írta...

hogy lehetsz ilyen kegyetlen!?:) és bepótoltam a lemaradást..VÉGRE!:) am jólett, tetszik:) baszod, Lucas-ra mindig azthiszem, h di Grassi az...
siess a kövivel!

Polihisztor írta...

Szia!

Kaptam egy díjat amit tovább kell adnom négy embernek és te vagy az egyik. :)
Ez a Függővégek imádója blogger díj!
Na de nem rosszra kell gondolna, hanem a folytatásos történetekre. ;)
Neked is tovább kell adnod négy embernek.

Puszi :)

Aisha

A törid pedig egyre jobb lesz :)

Rami írta...

Szia Ally!

Hát, pedig hidd el :D Sajnálom, gyilkolós kedvemben vagyok :D
Majd kiderül, mi lesz ;)
Relax, agyvérzést ne kapj nekem!

A friss fent!

Love, Rami

Rami írta...

Szia F1fan:)!

Én, kegyetlen? Lívike, hogy mondhatsz ilyet? Amíg téged nem nyírlak ki, addig jófej vagyok :P
Amúgy örülök, hogy tetszett!

A kövi fent!

Love, Rami

Rami írta...

Szia Aisha!

Köszönöm a díjat, nagyon kedves tőled!
Örülök, hogy tetszik a történet!

Love, Rami