Nem tudom, kit érdekel még egyáltalán, de itt az újabb fejezet. Remélem tetszeni fog és annyit elárulhatok, hogy vészesen menetelünk az első könyv végéhez. :)
Nem tudom, ki mit fog szólni, de szerintem jó kis fejezet lett. :D Jó olvasást, várom a véleményeket és tényleg nagyon örülnék neki...
Love, Rami
- De jól vagyok - biztosítottam. Szívem teljesen összeszorult hangja hallatán.
- Nem, nem vagy jól - mutatott a vágásaimra és a bal csuklómon lévő kötésre.
- Volt már ettől rosszabb is - mondtam. - Például amikor azt hittem, hogy újra elveszítelek.
- Tudod milyen érzés volt, amikor rájöttem, hogy mit tettem? Amikor láttalak eszméletlenül feküdni és tudtam, hogy ezt én tettem?
Erre nem tudtam mit felelni. Bánatos, most vörös szemeit az enyémbe fúrta, s végigfutott a hátamon a hideg tőle.
- Látod, félsz tőlem . rázta meg a fejét, majd kinézett az ablakon, amin nemrég kirepültünk.
- Nem, dehogy - tiltakoztam, de nem túl meggyőzően.
- Ezzel kinek akarsz hazudni? - nézett újra rám.
Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna mit mondani. Tettem felé néhány lépést, mire ő elfordította a fejét. Egy pillanatra a tekintetem Edward arcára tévedt. Soha nem tudtam leolvasni az arcáról az érzelmeit, kivéve most. Láttam rajta az elmúlt napok önmarcangolását, a megbánást, a fájdalmat, a féltést...
- Én... én majdnem megöltelek! - nézett hirtelen rám Lucas.
- De nem öltél meg - léptem elé és megfogtam az arcát.
- Mert Edward ott volt - mondta fájdalmas arcot vágva.
- De...
- Nincs de - mondta. - Soha életemben nem gondoltam volna, hogy bánthatlak... Figyelj, én már nem én vagyok. Nem állítalak választás elé, mert tudom, hogy őt szereted. Már nem leszünk soha úgy, mint régen. Én nem tudlak megvédeni magamtól.
Örülnöm kellett volna, hisz' nem kellett választanom kettejük között, de mégsem tudtam örülni. Pedig igaza volt, Edwardot szerettem. Vagyis, Edwardba voltam szerelmes, hiszen Lucast is szerettem, csak már nem úgy.
- Szerintem jobb lesz, ha mi most hazamegyünk - jött oda Cam, bennem pedig gyökeret vert a gondolat, hogy talán soha nem láthatom már őket. - Nyugi, királylány, bármikor jöhetsz, itt leszünk - súgta a fülembe, s megnyugodtam egy kicsit. Bólintottam, mire ők szinte azonnal el is tűntek.
Arcomat a tenyerembe temettem, s ekkor megéreztem a hideg fémet. A jegygyűrűm. Istenem, egy napja még úgy volt, hogy összeházasodunk. Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyel, s kigördül az első könnycsepp csukott szememből.
A következő percben éreztem, ahogy hideg karok ölelnek. Fejemet a mellkasába temettem, s próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak. Hiszen vele lehetek, azzal, akit igazán szeretek. Viszont tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok Lucasnak. Legszívesebben köddé válnék, de mégis az lett volna a legjobb, ha anno otthon maradunk, Magyarországon. Most járnék egy átlagos középiskolába vagy gimnáziumba, élném a kis életem és rohadtul nem tudnék többet a vámpírokról, mint az átlagos, korombeli lányok.
De nem, az túl nagy luxus lenne... Végül is, lehettem valamilyen szinten normális gyerek... egész addig a rohadt Valentín-napig. Ha az nincs, nem hisszük azt, hogy „balesetet” szenvedtek, nem esünk depresszióba. Nem költöztünk volna ide és nem ismertem volna meg Edwardot és ezt az egész cirkuszt. Valószínűleg iszonyat unalmasnak találnám az életem, de mégsem lenne ez az állandó szenvedés...
Perceken, sőt, talán órákon keresztül állhattunk ott a nappali közepén Edwarddal, de nem érdekelt és nem is zavart senki.
- Hazajössz velem? - kérdeztem egyszer csak, megszakítva a hosszú ideje tartó csendet.
- Ha ezt szeretnéd... - mondta, én pedig csak bólintottam.
Nem néztem körbe, hogy ki lehet még a közelben, csak megindultam a garázs felé, de ott megtorpantam, mert nem tudtam, melyik autóval megyünk. Végül Edward az én kocsim ajtaját nyitotta ki, s én beültem az anyósülésre minden szó nélkül. Hogy hogy jutottunk haza - azon kívül, hogy kocsival -, nem tudom.
- Itt maradjak vagy - kezdte az ajtóban, mire én meg sem várva a folytatást megfogtam a kezét és behúztam magam után.
Az egész házban így közlekedtünk, én mentem elöl és húztam magam után. Olyan volt, mint amikor az ötéves kisgyerek húzza maga után a nagy tesót vagy a szülőket, hogy megmutasson valamit. Úgy őszintén ez a része nem érdekelt igazán. Az számított, hogy csönd van, ismerős helyen vagyok, nem zavar senki, nincs itthon senki, de mégsem vagyok egyedül.
A szobámban behúztam a függönyt, s miközben bekapcsoltam a tévét és lehalkítottam, leültettem Edwardot az ágyra. Végül bemásztam az ölébe, ő betakart egy pokróccal és csak ültem ott. A tévé irányába néztem, de nem láttam, mi megy benne. Csak néztem ki a fejemből és semmit nem érzékeltem a külvilágból. Ha valaki belenézett volna a fejembe, simán az idegosztályon végezte volna, olyan szintű a káosz odabent.
De az egyik pillanatban mintha elvágták volna, megszűnt minden, és csak a nagy pusztaság, egy kietlen, zord és kegyetlen sivatag volt a helyén.
Végül nem tudom mikor, de elaludtam. Nem álmodtam semmit. Mintha tudatvesztve feküdtem volna, csak a nagy feketeség volt, ami örvényszerűen szívott magába... Amikor fölébredtem, a tévé még mindig ment, a függönyök behúzva, mint ahogy este volt. Edward a falnál feküdt és engem nézett.
- Anyukádék jövőhéten jönnek haza - mondta halkan. - Esme hívott, hogy telefonáltak neki - folytatta, miközben felültem az ágyban és ahogy lenéztem, láttam, hogy még mindig Kate ruháiban vagyok, de mielőtt még elindulhattam volna, hogy átvegyem és kimossam, elmosolyodott. - Azt üzeni, neked adja.
- Te... hallod a... gondolataimat? - kérdeztem meglepetten.
- Nem, még mindig nem - rázta meg a fejét. - Csak láttam, hogy hogyan nézel a pólóra - mosolyodott el. - De amikor éreztem, hogy elveszíthetlek... Még belegondolni is hatalmas kín volt. Aztán amikor ott feküdtél eszméletlenül... Csak rád és arra tudtam gondolni, hogy mi lett volna, ha... ha ez nem a mi házunknál, nem akkor történik, amikor egy tucat vámpír van a közelben, aki le tudja állítani a dolgokat... vagy épp... vagy ha közülük nemhogy kettő, hanem egy sem orvos, ha...
- Sss, de jól vagyok - suttogtam a szájára téve a kezem, ezzel beléfojtva a szót. - Jól vagyok - ismételtem és megöleltem.
Ahogy megláttam a bal csuklómon éktelenkedő kötést és az apróbb sebeket, eszembe jutott, hogy mit fogok én mondani a szüleimnek, ha hazaérnek, mert hogy ez egy hét alatt nem fog eltűnni, arra a nyakamat merném rátenni. Még szerencse, hogy a gitáros akcióm nyomai már egész normálisan néznek ki.
- Leslie-éknek azt mondjuk, hogy kirándulni voltunk és sikeresen elestem, amolyan meghazudtolhatatlan Ramónásan - mondtam, miközben Edward vállának döntöttem a homlokom.
- Meghazudtolhatatlan Ramónásan? - kérdezett vissza és hallottam, hogy mosolyog. - De oké.
- Látszik, hogy nem tudod, milyen voltam kicsinek...
- Miért, milyen voltál kicsinek? - kérdezte és éreztem, hogy végre oldódik a feszültség.
- Olyan mint most, csak akkor még aranyos volt, hogy még a saját lábamban is képes vagyok elesni - mondtam fintorogva.
- Emmett szerint még most is az... vagyis inkább vicces - nevette el magát.
- Persze, jó nevetni az én nyomorúságomon - zsörtölődtem. - Na, csak kerüljön a szemem elé...
- Ha szeretnéd, segítek ellátni a baját - ajánlkozott.
- Még meggondolom.
(Napok múlva):
Kimet Alice és Jasper hozta haza, némileg jobb állapotban, mint amikor én utoljára láttam. Jasperen most láttam, hogy nagyon örül, hogy fogjuk rá „jól” vagyok, és azt is, hogy nagyon ki van merülve. Jobban, mint idáig bármikor.
„Vízesés?” Kérdeztem tőle sms-ben, mire ő egy fáradt mosollyal válaszolt: „ Nem lenne rossz...”
- Nem engedem - szólalt meg Edward.
- Nem kértem engedélyt, hogy a húgommal lehessek - válaszolt kicsit ingerülten Jasper.
- Hé, Jazz, sss... sss - öleltem meg. - Nyugi, Edward csak nem akar még egyszer elveszteni... Pedig miután a szüleim hazajöttek, hónap végén utazunk Magyarországra - mondtam nagyon halkan.
- Egyszerű - szólt közbe Alice. - Megyünk mi is!
- Persze, és a szüleimnek meg nem tudom, hogy magyarázom meg, hogy miért csillogtok? Na meg egy fesztiválon eléggé nagy feltűnést keltenétek...
- Ma már az a feltűnő, ami nem feltűnő - szólalt meg komoran Kim is. - Bár tényleg furcsa lenne egy csapat csillogó fiatallal szaladgálni - húzta el a száját, ezzel igazat adva nekem.
- Addig még van idő, majd elválik, mi lesz - mondta Jazz. - De nehogy azt hidd, hogy lerázhatod a bátyádat - ölelt most ő magához.
- Hé-hé, ácsi - emelte maga elé a kezeit Kim. - Már az előbb sem értettem, azt hittem, ez csak amolyan fura dolog, hogy egy Cullennel jársz és akkor olyan, mintha a húga lennél... - hadart és szerintem még ő sem igazán tudta, hogy mit is akar tulajdonképpen kinyögni.
- Volt egy húgom, akit 1861-ben láttam utoljára, még emberként. Úgy nézett ki, mint Rami. Rájöttem, hogy miért - fordult újra felém. - Ha nem tévedek, van Wagner a családodban.
- Igen, a mamám eredeti apukája az volt - bólintottam.
- Ennyi a nagy csoda/titok, Wagner-Whitlock rokonság, elég erősen - mondta, mire én csak pislogtam, mint valami hülye. - Az idő során a család elment Amerikából, változtatások voltak és átnémetesedett.
- Ez... ez.. hű - próbáltam megszólalni.
- Akkor ti most kajakra rokonok vagytok? - ámuldozott Kim.
- Valami olyasmi - válaszolt Jazz.
- Rohadjatok mg, nekem miért nincs vámpír rokonom? - mérgelődött.
- Mert szerinted Jazz kapásból vámpírnak született... Hülye - nevettem el magam.
- Hát persze hogy! - vágta rá. - De tényleg, olyan van, hogy vámpírnak születik valaki? - kérdezte.
- Nem, ilyen nincs - mosolyodott el Alice. Először, amióta itt van.
- És akkor hogy lett az első vámpír? - kérdeztük szinte egyszerre Kimmel.
- Majd ha találkozunk vele, megkérdezzük - lépett be a házba Emmett. - Na, hol az én húgicám? - jött be a konyhába, majd amolyan Emmettesen megszorongatott.
- Te, hallod, bármennyire meglepő, de nem vagyok stresszlabda - mondtam kicsit nehézkesen, de mosolyogva. Vajon hány bordám repedt meg?
- Naaa, nemár, mi ez a kriptahangulat? - nézett körbe. - Emmett bácsi nem szereti ezt, legalább valami zenét nyomassunk már be!
- Emmett - szólt rá Edward.
Furcsa volt Emmett jelenléte a házba. Pláne úgy, hogy ha ő valahol ott van, ott tényleg nincs ilyen gyászos hangulat. Nekem speciel semmi bajom - na jó, „enyhe” túlzással -, de agyilag teljesen lefáradtam. Most meg ez a feszültség Edward és Jasper között... bele sem merek gondolni, mi lehetett, amikor elmentem... De valószínűleg nem kicsit volt gyilkos a légkör a Cullen házban. Főleg úgy, hogy Denaliék, s így Youri is ott volt.
Edward elmesélt dolgokat, mint például Youri képessége. Kicsit sok az ilyen manipuláló képességgel rendelkező vámpír egy családban, szerintem. Azt is elmondta, hogy Kimet nem sok választotta el attól, hogy „megverje” a Denali lányt. Belegondolni is rossz... amekkora erővel kivágott minket az ablakon... Őt is könnyűszerrel megölhette volna.
Igaz, nekem sem került volna nagy erőfeszítésembe, hogy megöljem őt. Csak az a baj, hogy én a saját kezemmel nem tudnám megölni, viszont jelentkező a hóhéri posztra lett volna és lenne is bőven. Elég lenne csak egy szó Brandonnak és Jake-nek, a drágám már nem lenne ennyire eleven halott. Tényleg, Jake... ők vajon tudnak arról, hogy mi történt? Mármint a sztori utolsó eseményeiről vajon tud?
Ahogy ez eszembe jutott, beugrottak az osztálytársaim, a barátnőim. Lassan velük is érintkezni kéne valahogy... eltűntem két és fél hétre, mi pedig nyaralásra készültünk. Nem ártana megbeszélni.
- Bocs, mindjárt jövök - mentem ki a konyhából telefonnal a kezemben, majd a nappaliban megálltam, s megnyomtam a hívás gombot.
- Igen? Oli Sykes vagyok, az öcsém telóját hívtad - darálta a telefonba az idősebbik Sykes.
- Szia, Matrica! Tom merre? - kérdeztem.
- Kanada! - kiáltott föl. - Öcsisajt tök kivolt, hogy eltűntél - tolt le.
- Bocs, de muszáj volt - halkítottam a hangomon és a szabad kezem a zsebembe mélyesztettem.
- Tudom - mondta kedvesebben - De tényleg, merre jártál? Már ha nem probléma? - kérdezte.
- Nem, persze - mosolyodtam el. - Egy ismerősömnél voltam itt a rezervátum mellett. Jó messzire jutottam, mi?
- Hallod, ezt beírjuk a Guinessbe! - viccelődött ő is. Ez most jól esett. - És jól vagy már? - érdeklődött.
- Igen, már Edwarddal is megbeszéltük - bólogattam, miközben beszéltem. Milyen érdekes már, hogy ha az ember nem szemtől szembe beszél valakivel, akkor is úgy viselkedik, mintha a beszédpartner ott csücsülne az orra előtt és minden gesztikulációját látná.
- Na, én örülök, ha minden oké és meg tudtátok beszélni - mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Azért egy maflást remélem kapott - tette hozzá és elképzeltem, ahogy vigyorog.
- Jasper elintézte helyettem - mondtam, majd gyorsan hozzátettem még: - De ami késik, nem múlik! - Bár azt megint az én kezem bánná - folytattam magamban.
- Majd valahol az első sorokban keress a mérkőzésen - reagált viccesen, mire elnevettem magam. Edward a következő pillanatban érdeklődő tekintettel ott állt előttem. Tudtam, hogy az egész beszélgetést hallotta, de azért úgy döntöttem, rövidre fogom a beszélgetés hátralevő részét.
- Oké, majd küldök neked egy puszit - mondtam.
- Azt el is várom! - vágta rá.
- Na, de majd találkozni is kéne, megbeszélni ezt a „közösen-nyaralunk-együtt-barátok” dolgot - mondtam. - Az öcsédnek meg mondd, hogy hívtam és puszilom a tök fejét!
- Oké, majd szerintem holnap megdumálhatnánk - helyeselt. - Jó, ha nem felejtem el! Aztán jó legyél, Kanadám, cuppanós a homlokodra! - köszönt el.
- Szia, Matrica - köszöntem neki én is, majd a zsebembe süllyesztettem a telefont.
- Miért hívtad Tomot? - nézett rám kérdőn.
- Magánügy - tettem zsebre a kezeim. - Vagy talán zavar?
- Most miért vagy ilyen? - kérdezte, miközben lehajolt, hogy egy magasságban legyen a fejünk és kezét a tarkómra csúsztatta, én pedig megborzongtam.
- Bocs - mondta és elhúzta a kezét, majd abban a pillanatban fel is egyenesedett.
- Nem... nyugodtan - léptem közelebb hozzá.
- Biztos? - kérdezte és bizonytalanul közelebb jött, s már alig választott el minket egymástól harminc centi.
Bólintottam egyet, mire ő egyik kezét újra a nyakamra, a másikat óvatosan a derekamra a pólóm alá helyezte és közelebb húzott magához, majd gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Végigfutott rajtam a hideg, de jó volt újra az ő ajkait csókolni. A hajába túrtam az egyik kezemmel, a másikkal szorosan a nyakába kapaszkodtam, de még így is lábujjhegyre kellett állnom.
Keze a derekamról a fenekemre vándorolt. Érintése olyan jól esett. Másik keze végigfutott a gerincem vonalán, mire hullámokban tört rám a remegés. Valami furcsa bizsergés kerített hatalmába, mire másik keze is elérte a fenekem. Végül megfogta a combom és a fenekem alá nyúlva fölemelt. Lábaimat szorosan a csípője köré fontam, s egy percre sem voltam hajlandó elszakadni ajkaitól, mire ő megindult velem az emelet felé...
Nos, ennyi lenne a móka mára. :D Igyekszem hamarabb jönni a következővel. :D
1 megjegyzés:
szarvagy.
Megjegyzés küldése