Szívem csücskei

2011. augusztus 16., kedd

Nightfall: 60. fejezet - Epilógus / Egyszer minden véget ér

Helló evribádi! :D
*dobpergés*
És örömmel értesítelek titeket, hogy elérkeztünk a  Nightfall UTOLSÓ fejezetéhez. Bizony-bizony. Eljött az a pillanat, amikor könnyes búcsút veszünk egymástól! Na jó! Csak hülyülök. Egymástól nem, csak az első résztől, ugyanis a történet folytatódik a második résszel. :)
Na de "Húzzunk, de ne az időt!" :P Egy kis Twilight beütésem van. :D Szóval jó olvasást drágáim! Hamarosan hozom a második részt. :D
Love, Rami



Reggel a fitnesses dobozok zörgésére keltem, ahogy a sátrak tövébe ejtette a biciklis gyerek. Fürdés, kaja, blog. A „reggeli” rutin dolgok. Már ekkor furcsa volt, hogy Matricáék semmit nem reagáltak sehova. Pedig megígérte, hogy a koncertről is beszámol itt, ha nem jönnének el mégsem ide, de semmi. Elkönyveltem úgy, hogy biztos kimerült vagy dolga van. Ha ugyanez Kimmel lenne, nem tudnám le ennyivel. Viszont Oli nem tud semmiről, ő csak ember.

- Aggódom Oliért - mondta halkan a lábát fixírozva Mattie, miközben sétálgattunk. Kicsit otthagytuk a többieket.

- Mert, mi a baj? - kérdeztem meglepetten. Az effajta hangvételű beszédek nem voltak jellemzők a kis vöröskére.

- Globális csomagra váltottunk, hogyha úgy van, tudjuk hívni egymást, meg sms-ezni - mondta -, de nem reagált már két napja. Szóval ne úgy félek, mert Tomot értesítették volna a szülei, hanem hogy...

- Mattie, ez hülyeség! Biztos, hogy nem! - mondtam teljes meggyőződéssel. Ismertem ennyire Olit. A rézbőrűek után ő volt a legjobb fiúbarátom. Rengeteget beszéltünk, általában ugyanakkor volt lyukasóránk, és mindig beültünk a suli melletti Starbucksba vagy a könyvtárba.

- Honnan tudod olyan biztosan, hogy nem? - nézett rám kérdőn.

- Most ugye csak viccelsz? Drágám, a vak is látja, hogy mi van és történetesen sokat beszéltünk, többek között rólad is - kacsintottam rá. - Hihetsz nekem.

- De akkor mi a pöcsömért nem tud reagálni?

- Gondolkozzunk reálisan - javasoltam. - Matricát ismerve ezer meg egy oka lehet. A kocsiban van a telefonja, az ágy alatt, a szennyestartóban egy nadrágjában, elképzelhetőnek tartom még, hogy simán ki is lett mosva esetleg - soroltam. - Vagy lemerült a telefonja és nincs meg a töltő, valamelyik haverjánál kiesett a zsebéből, sőt, lehet, hogy szépen elhagyta vagy gallyra vágta - folytattam. Végre elnevette magát és igazat adott nekem.

- Ma Muse? - kérdezte sejtelmesen, elterelve a témát. Nagyon ügyes.

- Méltó zárás lesz - bólintottam. - Hjaj, nem akarok hazamenni...

- Nekem mondod? - sóhajtott nagyot. - Ez volt eddigi életem legjobb nyaralása és máris vég.

- Ugyan már, lesznek még jó nyaraid - löktem meg kicsit a vállammal. - Pl kettesben Olival egy szigeten - kuncogtam.

- Khm. Nem mondom, hogy nem élvezném...

Ami azt illeti az agyam megállíthatatlanul kattogott az otthon maradt  barátaink körül. Amit Mattie mondott, hogy nem reagált neki Oli semmit... Tudom, hogy épp én próbáltam megnyugtatni, de annyi felfoghatatlan dolog volt körülöttem, hogy nem lehettem olyan naiv, hogy ne gondoljak bele a kevésbé reális lehetőségekbe is. Viszont ezek nagyon nem tetszettek.

- Edward...

- Igen?! Mi a baj? - kérdezte és az állam alá nyúlva felemelte az arcom.

- Szerinted... minden oké otthon? - kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja.

- Gondolom - válaszolta. - Különben Alice látott volna valamit, illetve Carlisle szólt volna - próbált meggyőzni. - De miért? Honnan jött ez ilyen hirtelen?

- Semmi extra, csak Mattie mondta, hogy Oli nem írt neki vissza...

- És te egyből a legrosszabbra következtetsz?

- Nem, csak...

- Ne agyalj annyit - suttogta a fülembe, bevetve vámpíros vonzerejét.

- Ez nem ér, hogy te mindig elérsz mindent - bosszankodtam gyengén. - Nem lehetsz ekkora hatással rám. Ez nem fair.

- Te csak ne beszélj nekem arról, hogy mi fair és mi nem - mormolta a bőrömre. Lélegzete csiklandozott, hűvös ujjai nyomán csupasz bőröm felizzott.

Nem győzött meg azzal kapcsolatban, hogy minden rendben lenne otthon, de abban igaza volt, hogy Alice nem szólt, hogy látott volna valamit. De mint tudjuk, nem tökéletes a tudása, ő is simán ki tudta játszani bármikor, ha akarta Szóval erre nem lehet alapozni. Sajnos.

A gondolataim szerteszét voltak... Egy percre sem volt hajlandó megállni az agyam. Ez volt az utolsó nap és ezen információ tudatában kis híján minden rohadt percben elbőgtem magam. Pláne ha arra gondoltam, hogy már csak pár óra és a fesztivál bezárja kapuit. Mondjuk nem megyünk egyből a reptérre, hogy visszainduljunk az államokba. Lehet, hogy a szülők lemennek vidékre a nagyszülőkhöz. Sőt, a nyakamat mertem volna rá tenni, hogy nem mennek bele, hogy Móni lakásában maradjunk addig.

Hiába próbáltam nem ezeken gondolkozni, nem ment. Persze normálisan kommunikáltam a többiekkel, meg minden, csak a tudatom egy eldugott kis részében ott motozott a sok sok gondolat. Egészen a Muse koncertig. Akkor mintha elvágták volna, minden eltűnt és csak a koncert számított.

- Jó estét Budapest! - köszöntötte Matt a közönséget „enyhe” angol akcentussal. Ezek mindig lenyűgöztek. Tudom, nem nagy cucc ezt megtanulni, de akkor is. ha valaki angolul tud, az már nem meglepő, tejesen természetes.

A koncert szavakkal leírhatatlan volt. Hiába játszanak sokat az Államokban, ez volt az első koncertjük, amin voltam - szégyen-nem szégyen -, és nem csalódtam. Olyan észveszejtő volt, ahogy elképzeltem. Hatalmas show-t csináltak. Imádtam. És még a hangzás is tökéletes volt. Durva.

Másnap reggel sátorbontás közben élménybeszámolóztunk az előző estéről, ugyanis a banda különvált, mindenki ment a maga útján. A csomagmegőrzőnél találkoztunk a szülőkkel, ahol iszonyatosan sokat kellett várni, de mondjuk mit is gondoltunk. Sorban állás közben sem állt be a szánk, csak úgy ömlöttek az: „Emlékeztek, amikor...?”, „És ahogy...”, „Na meg az is...” és a „Nagyon ott volt az is, amikor...” kezdetű mondatok. Úgy érzem, az nem kifejezés, hogy „Emlékezetes nyár”.

Ahogy arra számítottam, ki kellett menni vidékre. Nem igazán értettem, hogy miért csak Kim és én tiltakoztunk ez ellen és a többiek miért nem. Mindegy. A német srácok egész a furgonig kísértek, ott viszont eljött a könnyes búcsú pillanata. Illetve Lars és Nóri részéről nem. A srác alapból jön át Pestre tanulni, szépséges nénikém már csak plusz feltét. Édesek voltak, ahogy búcsúzkodtak.

Visszamentünk Móni lakásába, gyorsan összepakoltunk és indultunk a buszpályaudvarra. Az előző napi hatalmas záró zúzás vagy épp party nyomai még mindig ott ültek mindannyiunk szemei alatt. Ilyenkor imádtam a nagy napszemüvegeket, mert a fél arcom elfedte a kíváncsi szemek elől.

A buszon kb mindenki dögledezett. Én egy ideig azon gondolkoztam, Alice vajon hogy és honnan találta ki ezt a festék dolgot... De nem sokáig izgatta ez a kérdés a fantáziám. Megigazítottam a szemüvegem és egész úton csak zenével a fülemben aludtam. Amíg persze föl nem lettem ébresztve, hogy megérkeztünk. A városban még mindig csak egy buszmegálló volt, úgyhogy még mázli, hogy csak kis bőröndöket hoztunk.

A ház a város végén volt, de Forkshoz képest semmi volt ez a távolság. Rendes kertes házikó, külön bejáratú tetőtérrel. Na ez volt az, amit megrohamoztunk. Csak berohantam Kimmel a házba a kulcsért, gyors puszi és irány föl. A napot itt töltjük, aztán másnap lehet, hogy átmegyünk a másik nagyszülőkhöz - mondták még gyorsan anyámék. Szóval az a lehet az 100%. Nagyon örültem neki, de oké... Leslie anyja valóban rég látott. Nem mintha nagyon érdeklődött volna...

A tetőtéren az összes ablakot kinyitottuk és behúztuk a függönyöket. Relax. Kicsit megpróbáltuk összerakni magunkat, már amennyire erőnkből tellett. Este nagyi feljött, hogy menjünk enni. Savanyú bableves volt és tojásos nokedli salátával. Amikor kicsi voltam, milyen sok ilyen levest ettem.... Jól belakmároztunk, aztán elnyomott az álom az egyik fotelben Edward ölében.

Az ébresztőóra szerepét reggel Mattie töltötte be, ahogy átesett valakin:

- A jó kurva életbe! - engedte ki a hangját, mire valaki kuncogni kezdett. Valamiért Emmettre gyanakodtam.

Reggelire mama túrós palacsintát csinált nekünk meg madártejet. Evés közben bemutattuk a még ismeretleneket egymásnak, majd délután átmentünk Kim nagyszüleihez is beköszönni. Öreganyám a szomszédban lakott, úgyhogy nem kellett onnan messzire sem menni. Meg sem lepődtem, hogy csak papa szimpatizált Edwarddal...

Késő délután, mondhatni már estefele elmentünk sétálni, bejártuk a várost. Teljesen elfelejtkeztem róla én is, hogy itt nemigen fogják megérteni Mattie amerikai angolját, így hagytam, hogy egyedül menjen be a boltba csokiért. Csak akkor esett le, amikor kivágtatott és berácigált magával. A csaj a pénztárban egyből megkönnyebbült, amikor sziával köszöntem.

Apámék maradtak, de mi visszamentünk a másik mamámhoz, többek között azért, mert ott voltak a cuccaink is, meg mert ott el is fértünk, stb-stb... Egyszóval mindenkinek szimpatikusabb volt ott.

- Azért majd te is jöhetnél hozzánk igazán! - mondta Leslie Nórinak a reptéren.

- Figyelj, Laci, küldesz pénzt... megoldható - nevetett.

- Azért kár, hogy a bátyád nem jött most haza - hallottam meg Cody hangját, amint anyámmal beszélt.

Minden beszélgetésből elcsíptem valamit, miközben Edwardhoz bújva azon járt az agyam, vajon mi lehet otthon. Valószínűleg szakadó eső első sorban. Na ez az, ami nem hiányzott egyáltalán. Aztán eszembe jutott Brandon, Dakota és Jacob, hogy milyen rég nem láttam őket. Jake vajon átváltozott már? Ha nem, vajon tudja, hogy át fog?

- Aztán vigyázz az unokahúgomra, Edward! - Nóri hangja rántott vissza a gondolataim labirintusából a valóságba.

- Mindennél jobban - válaszolta olyan hangon, hogy végigfutott rajtam a hideg.

- Jól van, az esküvőre azért majd ne felejtsetek el meghívni - mosolyodott el és jelentőségteljesen a mellkasomra bámult. Luke eljegyzési gyűrűje a pólómon kívül volt. Összeszorított fogakkal a helyére raktam. El a kíváncsi szemek elől. Éreztem a hideg fémet a mellkasomhoz érni, miközben búcsúpuszit adtam Nórinak.

- A New York-i járatra kérem kezdjék meg a beszállást! - mondta egy monoton női hang. Ez volt a végszó.

Szépen elindultunk a kis kézitáskáinkkal , amit felengedtek a gépre és még egy utolsó pillantás, aztán ki tudja, mikor látjuk újra egymást. Lehet, hogy soha. Amióta Forksba költöztünk és rájöttem, hogy a horrorfilmek kedvelt szörnyei vígan szaladgálnak köztünk, tudtam, hogy semmi sem lehetetlen. Az életed egyetlen röpke pillanat alatt úgy megváltozhat, hogy még te magad sem tudsz lépést tartani vele. És ha egyszer belekeveredtél ebbe az őrült, magából kifordított világba, lehetetlenség kiszállni belőle. Pláne úgy, ha a választottad egy százéves vámpír, a gyerekkori barátaid alakváltók, az első szerelmed pedig egy örök életű, egyedi faj egyetlen példánya.

Mi jöhet még? - kérdezte egy hang a fejemben. Az éjszaka szülöttei, a Hold gyermekei, a kettő elpusztíthatatlan keveréke, Vida eternák és alakváltó indiánok, eddig ennyi. Ennyit befogadott az agyam. De mi lesz a következő? Angyal, démon, tündér, boszorkány, zombi, elf?

- Ez az, működik a wifi - hasított az elmémbe a mellettem ülő Mattie hangja. - Ah, Oliról még mindig semmi hír, még a myspace-én sem volt. tessék - tette át az ölembe a laptopot.

- Kösz - mondtam alig hallhatóan.

Hetek óta csak alig-alig néztem a híreket, pedig szoktam. Hangos sóhajok közepette vártam, hogy betöltsön a  CNN oldala. Úgy döntöttem, hogy amíg küszködik, beszélek egy kicsit Mattie-vel.

- Tommal beszéltél? - kérdeztem Olira utalva.

- Tommaé max a zenéről vagy rólad lehet beszélni - sóhajtott, nekem pedig megfeszült az állkapcsom. - A bátyja kb annyira érdekli, mint engem Nickol szerelmi élete, semennyire - folytatta.

- A jó testvéri viszony - fintorogtam.

- Valami olyasmi. De nem baj még pár óra és hazaérünk. Majd a reptéren jól megemlegeti, hogy semmi életjelet nem adott - mondta elszántan.

Valószínű! - gondoltam mosolyogva. Kb egy hétig emlegetni fogja... az ágyban. Na jó, a repülés és a wifi megártott az alapjáraton is élénk fantáziámnak.

- Te mit nézel? - kérdezte a laptopra bökve.

- Néznék - helyesbítettem. - Amúgy meg a híreket, de valamiért úgy érzem, várnom kell, míg hazaérünk - sóhajtottam lemondón.

- Nézd, a nemzetközi már bejött - mutatott rá.

- Több, mint a semmi - mosolyodtam el és olvasgatni kezdtem. - Jézusom, egyre több a gyerekgyilkosság. Nézd, Vancouver csak a múlthéten tíz eltűnést jelentettek, abból négy holttest került elő brutálisan szétszaggatva vagy teljesen lefolyatták a vérüket. A rendőrség egyelőre ne mtudja, ki vagy esetleg kik lehetnek az elkövetők, mivel nincs összefüggés az eltűnések között. Kortól, nemtől, etnikumtól és szexuális beállítottságtól függetlenül történnek a gyilkosságok - olvastam föl egy részletet. - Nézd, közöltek képeket is - mutattam.

Na igen, az ilyen dolgokhoz gyomor kell. Felfoghatatlan, hogy emberek képesek ilyen szintű brutalitásra. A képek között volt egy kb tízéves kislány is. A feje félig leszakadva a végtagjai kicsavarodva körülötte minden tiszta vér. Aranyos kis nyuszis hálóingje szétszakadva, egyik kicsi kezében még mindig ott volt a macija, ami csatakos lett a vértől. A kép láttán csak az alatta lévő információ döbbentett meg még jobban. Port Angeles.

Edward óvatosan kiemelte a kezemből a laptopot és csokoládébarna szemeiből semmi biztató nem sugárzott.

- Alice, Jasper - szólt és feléjük fordította. Mindketten megkövültek.

- Baj van? - kérdeztem irtó halkan, bár hülye kérdés volt. Naná, hogy baj van.

- Lehet - válaszolt szűkszavúan Jazz.

- Vámpírok? - formáltam ajkaimmal. Érdekesmód eddig még nem jutott eszembe ez a lehetőség, viszont egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Oli napok óta nem jelentkezik, Zoey szintén... Zac... Istenem!

- Nem elképzelhetetlen - suttogta Alice. - Édes Istenem! Add, hogy ne úgy legyen!

~Vége~


Nos, ennyi volt drágáim. Ezennel vége az első résznek. :) Köszönöm a kommenteket, amiket kaptam. Nagyon örültem, hisz ez volt az első ficem. :)
De nincs okunk a búra, már kész van jó pár fejezet a következő részből. :D Hamarosan bele is vágunk! :)
(L)

Nincsenek megjegyzések: