Nightfall: 31. fejezet - Vissza a mindennapokba

Sziasztok!
Itt az új fejezet, még időben vagyok :)
Amint azt a cím is mutatja, hazatérnek a srácok a nagy kalandból. Nem tudom kinek hogyan fog tetszeni ez a fejezet. Ez most nincs teli párbeszéddel, mint ahogy azt tőlem megszokhattátok...
A kommenteket köszönöm és most is várom. Nektek max. 1perc, nekem meg sokat jelent ^^
Jó olvasást!
xoxo



Hazaúton nagyon fáradtnak éreztem magam. A vezetést Alice bevállalta a fiúk helyett. Hát persze, hogy bevállalta... Neki nem kell aludni, ő soha nem lesz fáradt.

A fák sietősen suhantak el mellettünk. A busz hátuljában ültünk. Én Edward ölébe kuporodtam és szorosan hozzábújtam. Mattie is hasonlóan cselekedett Oliver ölében.

Mindenki szomorkásan pillegett az autóban és zenét hallgatott. Én is Edward iPodját bűvöltem. Nagyon széles volt a paletta, szerelmem pedig készségesen tűrte, ahogy váltogattam a zenéket. Jó dolog, ha az embernek dupla dugó van a lejátszóján... Na meg ha az ember felkészül és nem meríti le csontra a lejátszóját. Még szerencse, hogy a fülhallgatóm nem romlott el. Ez pedig nagy csoda.

Csak ültem ott Edward ölében, hallgattam a zenét és néztem az idő múlásával egyre sötétedő erdőséget. Nem érdekelt semmi és senki. Csak az, hogy most itt vagyok a barátaimmal és Edward ölelő karjai között... És úgy éreztem, senki és semmi nem árthat nekem.

Ahogy végignéztem az autóban ülőkön, amikor észrevették, hogy őket nézem, elmosolyodtak. Azokban a röpke percekben eszembe jutott a találkozásom velük és a kapcsolatunk. Az az egyetlen mosoly olyan őszinte volt és lehet, hogy másnak nem jelentene semmit... de nekem nagyon sokat számított. Minden mosolyban más tükröződött, de mind őszinte szeretetről és elfogadásról árulkodott.

A sort Zoeyval kezdtem. Az első ember aki szóba állt velem. Azt hittem, hogy majd valami nagy barátnők leszünk, közben nem. Állandóan mennek köztünk a harcok és én már nagyon unom. Hol barátok vagyunk, hol nem... ez fárasztó. A vak is látná, hogy itt tulajdonképpen miről van szó. Edward Cullenről. Hiába van ott Jamie, hiába jött össze Kiowával... ő Edwardot akarná, mint a legtöbb nőnemű az iskolában. Zoeynak pedig az szúrja a szemét, hogy idejön egy átlagos lányka és a suli ügyeletes szívtiprója az övé lesz. Ez teljesen nyilvánvaló. Mégis abban a mosolyban ott volt, hogy ő is szeretné már, hogy elássuk azt a bizonyos csatabárdot.

A következő Alice volt. Ő volt aki egyből elfogadott úgy, ahogy vagyok. A kapcsolatunk teljesen felhőtlen. Ő az én kis szeretni való duracell-nyuszim. Számomra Cullenék közül ő a legemberibb, „mindenki húgicája” ahogy azt egyszer mondta. A mosolyában volt valami. Valami kacérság és elégedettség.

Tekintetem továbbsiklott a közelemben ülő Alexre. Vele nem volt semmi extra élményem, de őt mindig kedveltem. De mindig nyugodt arca most elég zavart volt, valahol máshol járt. Minden idegsejtem arra ösztökélt, hogy menjek oda hozzá és beszélgessek vele, hogy mi bántja... De mégsem tettem. Úgy véltem, lesz még erre alkalmasabb pillanat is. Mosolya kedves volt, mint ő maga. Semmi ellenszenv, semmi rivalizáció. Őszinte, szívből jövő mosoly volt ez. Olyan igazi baráti. Ennek nagyon örültem.

Nem sokáig tanulmányoztam az arcát, nem akartam zavarba hozni. Mattiere néztem. Nem tudtam elképzelni hogyan tud elviselni, de hálás voltam neki érte. Vele kapcsolatban valami fura érzésem volt, de nem tudnám megmagyarázni ezt. Látszott rajta, hogy ő nem az a megnyílós típus... vagyis, nem annyira és én ezt sajnáltam. Szerettem volna megismerni, szerettem volna, ha a bizalmába fogad. Persze így is bízik bennem ez világos... de ez nem az a feltétel nélküli bizalom. Ebben a bizalomban egy ajtó mindig zárva marad. Mosolyából és tekintetéből azt olvastam ki, hogy ő is valami hasonlóan gondolkodik.

Na és ott van Oli. Jasperen és az indián farkasbarátaimon kívül ő az egyetlen normális fiú, akivel bármiről tudok beszélni és el merem mondani a nyavalyáim és érzéseim. Elsőre fura volt, de rá kellett jönnöm, hogy a kemény külső mögött egy nagyon aranyos és kedves srác rejtőzik, aki mérhetetlenül odaadó tud lenni. Szívből örültem, hogy Mattie mellett telepedett le. Nagyon jó párost alkotnak és remélem egyikük sem kattan meg. Oli mosolya olyan tipikus, testvéri mosoly volt. Az indiánokon és a Cullen fiúkon kívül vele a legjobb a kapcsolatom.

És mi van az én egyetlen Kimemmel? Ő a múltam, a jelenem és remélem a jövőm része is. Minden gyermekkori emlékem szereplője és ráadásul a kereszttesóm is. Annyi mindent átéltünk és soha nem hagytuk el egymást véglegesen. Ő az a tipikus ember, aki nem fél semmitől. Látszólag. Pedig nagyon törékeny... ezért is féltem, hogy nagyon belelovalja magát ebbe az Emmett témába. Ahogy nézetett ki az ablakon és szépen lassan magunk mögött hagytuk a múltunk egyik részét és vészesen közeledtünk Vancouverhez, az ő arca is egyre szomorúbb lett. Még mindig látszott rajta Nick hiánya... Erre a gondolatra könnybe lábadt a szemem és már miért is ne, Kim pont akkor nézett rám. Halványan rám mosolygott. Abban az apró mozdulatban benne volt a szeretet, a hiány, a félelem, a fájdalom, a megértés és a szenvedés is. Éreztem, hogy szüksége van rám.

Szándékosan Edwardot hagytam utoljára. Ő engem nézett, mint mindig. Arcvonásaiból csak ritkán lehetett valamit is kiolvasni. Úgy éreztem, ő örökre egy titok marad nekem. De nem bántam. Eltökélt szándékom volt, hogy azokat a titkokat megfejtsem... Mégpedig hamar. Az ő mosolyától mindig jókedvem lett. Szemei őszintén csillogtak és szavak nélkül is tudtam... Tényleg szeret. Nem értettem ugyan, hogy miért, de szeret és én is őt. Nem gondoltam volna, hogy lesz majd valaki aki elvisel. Nem vagyok egy egyszerű eset... és azt sem gondoltam volna, hogy fogok tudni még szeretni Luke halála után.

Egy száztíz éves vámpír, szerelmes szemeibe néztem. Félnem kéne tőle... ő mindig ezt mondja, de a félelemnek még csak a szikráját sem éreztem a közelében.

De ez már nem mondható el a paranoiámról, az Edward közelében sem csillapodik. Sőt, úgy érzem, a végén miattam lesz valami baja... Persze butaság, tudom. De féltem, hogy valakinek baja esik. Ha nem is a Cullen testvéreknek, akkor a barátaimnak. Kezdett megfogalmazódni bennem valami. nem tudtam hogyan is működik ez a valóságban, de majd Jaz elmondja. Vagy ha senki nem hajlandó a Cullenek közül, hát megkérdezem Jacobtól vagy dakotától, hogy miként működik ez. Ő biztos elmondja.

Kezdtem úgy érezni, hogy elveszek azokban a karamell színű szemekben. Igen, most nagyon világos volt... Kim és Zoey menstruálnak, így Alice és Edward elmentek vadászni. Csak néztem és néztem Edward szemeit... nem tudom meddig nézhettem Edward gyönyörű szemeit, de azt hiszem elaludtam.

-Lányok, ébresztő... - hatolt be a tudatomba Alice csilingelő hangja. Tehát tényleg elaludtam.

teljesen erőtlennek éreztem magam. Sem kedven, sem erőm nem volt felkelni. Ekkor valami hideg ért az ajkaimhoz. Alig pár másodperc volt az egész, de egyből tudtam. hogy ki akar ébredésre bírni.

-Ébresztő Csipkerózsika, megjött a herceged... - megpróbáltam győzedelmeskedni akaratos szemhéjaimon és hosszas próbálkozás után sikerült.

Amikor kinyitottam a szemem, Edward mosolygós arcával találtam szemben magam. Nehézkesen felültem és elmosolyodtam Oli gyengéd ébresztgetésén. Látszott, hogy Mattie már tudatánál van, csak élvezte Oli kényeztetését.

Edward és Oli segítettek bevinni a cuccainkat, aztán elbúcsúztunk. Mattie és Oli hosszasan „ölelkeztek” az ajtóban. Én sem akartam elengedni Edwardot, belecsimpaszkodtam a pólójába és húzni kezdtem magam felé. Mindig nekem kell lábujjhegyre állnom, hajoljon most ő le hozzám.

-Gyerekek... én itt elokádom magam, ha nem hagyjátok abba... - semmi reagálás, erre nagyot fújt. - Na és hol marad a tolerancia?

Éreztem, ahogy Edward a farzsebembe nyúl... Kihúzta onnan a kulcsom és vélhetőleg Kim felé dobta... Csakhogy nem számolt azzal a ténnyel, hogy nem mindenkinek vannak szuper képességei... A házban teljesen sötét van, Kim pedig már félig alszik. A kulcsaim így nagy csörömpöléssel a földre pottyantak.

Elszakadtam Edward ajkaitól és homlokom az övének támasztottam. Nagy levegőt vettem, kifújtam és Kim felé fordultam. Ebben a pillanatban a kulcsok csörögni kezdtek és Kim fölállt.

-Gyere te utálatos sarki... tegyük el magunkat holnapra, ne szenvedj itt... - mondtam halkan, majd egy aprócska csókot nyomtam Edward jeges ajkaira és Belekaroltam Mattiebe, ezzel megszakítva az ő csókjukat is.

-Ideje volt... - dörmögött Kim és a kezembe nyomta a kulcsaim. Az ajtóhoz akartam menni, hogy miután a fiúk kiballagtak rajta, bezárjam azt. De Edward az utamat állta.

-Van kulcsom... - suttogta, de mindenki hallotta a síri csöndben. - majd én bezárom. Jó éjt szerelmem. - hú, hát ez nagyon nyálas volt...-gondoltam. Közben Edward homlokon csókolt és Olival az ajtóhoz mentek.

Kómásan felbotorkáltunk a szobámba. Engem nem érdekelt, hogy ki-mit-akar. Ruhástól dőltem az ágyba. Alice mondta, hogy az első három óránk elmarad, így a tisztálkodás és egyéb nyavalyák eltörpültek a fáradtság mellett.

Pár pillanat múlva már nem volt más, csak a semmi. Nagy fekete semmi, ami elhomályosította a tudatomat és az álmok közé taszított. De nem álmodtam semmit. Valószínűleg a kimerültségtől.

Az éjjel valószínűleg Alice babrált a telefonommal. Edward nem vetemedne ilyesmire. Na meg onnan is gondoltam, hogy Alice volt az, mivel reggel fél kilenckor a kedvenc ribancdiszkója [ http://www.youtube.com/watch?v=8A-IXys7C2Y&feature=fvst ]visított az én megszokott ébresztőm helyett. Igen... létezik ilyen műfaj. Az én szótáramban, amióta megismertem Alicet ez csak még jobban bebizonyosodott.

-Kinyírom ezt a nőt! - mondtam és miután kinyomtam, idegesen az éjjeliszekrényemre vágtam szeretett telefonom. - Alice!? - kiáltottam. Tudtam, hogy a házban van.

-Ne haraguuuudj! - jött a könyörgő reakció - Engesztelésképp csináltam reggelit!

-A rohadt életbe, kuss legyen már! - na igen... Kim fölébredt.

-Ne ordíts már te is az Isten áldjon meg... - nyöszörgött Mattie.

A következő percben már hallottam, hogy Alice fölfele táncol a lépcsőn. Honnan van ennek ennyi energiája? Ja, igaz... vámpír. Nagy kínszenvedések árán kimásztam az ágyból és a fürdőbe csoszogtam. Mosakodás közben hallottam Alice csilingelő hangját a szobámból. Miközben átslattyogtam a gardróbba, közölte, hogyha felöltöztem ennem kell, aztán megyünk suliba. Az utóbbi igazán kimaradhatna...

De muszáj volt bemenni... nem lóghatom el az egész félévet. Pedig milyen jó is lenne. Megettük a palacsintát és indultunk. Az eső természetesen szakadt, jobban mondva ömlött.

A suli parkolójában is csak az autók voltak. Mi is futottunk be a biztonságot és szárazságot nyújtó épületbe. A biológiaterem ajtajában már Edward várt rám. Egy édes csók után kérdőre vontam húga tette miatt.

-Miért hagytad, hogy Alice megbabrálja a telefonom? - néztem fel arcába durcásan.

-Azt mondta, hogy sikítani fog, elmondja a piszkos dolgaimat... - itt vigyorogni kezdett - Na meg ismered, kicsi és idegesítő. És tudod, én is férfiból vagyok és Alice pedig túlságosa is ellenem fordítja az idegesítő női szokásait... - mentegetőzött de inkább beléfojtottam a szót.

Az órára figyelés helyett sokkal érdekesebbnek találtam az iskola melletti sűrű erdő figyelését. Valami furcsa érzés kerített fogságába. Mint amikor anno Edward aranybarna szemeibe néztem. Igaz ez még most is így van. Mindig nehezemre esik másra koncentrálni, ha a szemeibe nézek.

Nem értettem... Valami úgy hívogatott, hogy most azonnal menjek oda. Egyre merevebben néztem az erdőt és éreztem, itt valami nem stimmel.


Na bogaraim, akkor ragadjatok billentyűzetet és gépeljetek szaporán ^^