Szívem csücskei

2010. január 23., szombat

Nightfall: 6. fejezet - Az ész, a szív, és az ösztön harca

(Edward szemszöge)

Nem számítottam semmi újra ettől a tanévtől. Úgy gondoltam rá, mint életem többi gimnáziumi évére. De ezt rosszul gondoltam... Már az évnyitón nem értettem a helyzetet...

,,Milyen különleges az új csaj, neki már évnyitóra sem kell jönnie...˝
-hallottam egy jány gondolatait. Új csaj? Erről én miért nem tudok? Igaz, mondott valamit Carlisle, hogy ideköltözött egy kanadai-magyar család, meg, hogy van egy fiatal lányuk... Mindenki egész nap vele foglalkozott. Az arcát nem láttam a fejükben, mivel még ők sem tudták, hogy ki ő.

,,Egy magyar lány... biztos jó pipi...˝-hallottam egy srác gondolatát.

Már kis híján Alice idegeire mentem azzal, hogy derítse ki, hogy ki az új lány. De Alice vagy nem látott semmit, vagy csak nem akart. Azt hittem megőrülök. Nem szerettem a váratlan dolgokat. Ez alatt a majd' száz év alatt, hozzászoktam, hogy nem érhet meglepetés. Hiszen ismerem mindenki gondolatát.

Próbáltunk normális embereknek látszani, így mi is minden nap beültünk az ebédlőbe. Persze nem ettünk semmit... A második nap, már reggel hallottam, hogy megjött az új osztálytárs. Újfent mindenki gondolata körülötte forgott. ,,Tényleg Magyar?˝-gondolta egy elsős lány. ,,Nem rossz...˝-hallottam, és megláttam az arcát a fejében. Barnás haj, nagy barna szemek, és egy aranyos, kipirult arc. Egyetértettem magamban a sráccal. Az ebédlőbe, mint rendesen, a testvéreimmel mentem. Elöl Alice Jasperrel, aztán Rosalie és Emmett, én mentem hátul. Hallottam amint valaki Alice-re gondol, na meg persze ránk.

,,Na, itt vannak Cullenék. Hogyhogy nem tudja kik ők... ilyet nem tudni... cöh... Alice... tiszta para az a csaj...˝ Mivel elég kifinomult a hallásom, hallottam amint Zoey rólunk beszél valakinek.

-Ők Cullenék, Dr. Cullen és a felesége nevelt gyerekei-mondta szárazon, kihallottam a gúnyt a hangjából-Tavasszal költöztek ide. A kis fekete, Alice Cullen, a csaj velünk egyidős...-vagy nem, mosolyogtam magamban-és Jasperrel jár... azzal a világfájdalom képű szöszivel.-szöszinek szöszi, de ha tudnád, miért vág olyan arcot..., ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül.-A magas szőke Rosalie, a fekete srác pedig Emmett.-beléptem az ebédlőbe-Aki pedig most jön be, ő Edward Cullen.-hallottam valami csalódottságot Zoey hangjában-Mind együtt élnek... és egymással járnak...-kész sértő volt az a megvető hangsúlyozás-Bár, úgy látszik, Edwardnak nem felel meg senki.-Ez ebben a formában nem volt igaz, nem nem felel meg senki, csak még nem találtam meg azt, akit kerestem...

Ahogy beléptem az ebédlőbe valami mámorító illatot éreztem. De nm tudtam elhinni, hogy ember... lehet... ilyen... ilyen... ennyire csábító. Leültem a testvéreimhez, és közben megtaláltam az új lányt. Valószínűleg neki volt olyan illata. Hosszasan néztem őt, de nem láttam a fejébe. Az arcom valószínűleg még egy árnyalattal sápadtabb lett... Nem akartam elhinni, hogy nem látom mire gondol... Azt hittem megőrülök. Ahogy a szemébe néztem, halványan sejtettem, hogy ő érzi, hogy valami nem stimmel velünk.

Biológia előtt úgy éreztem eljött a vég. Az ajtón bejött az új lány. Az eredeti nevét senki nem tudta pontosan, ez is bosszantott. Láttam, hogy ő is kővé vált. Lassan odajött és leült mellém. Nem tudtam mi lesz. Az eszem tudta, hogy hűnek kell maradnom Carlisle elveihez, de az ösztön... hogy megöljem... nagyon nagy volt. Hallottam, amint egyre hevesebb tempóban ver a szíve.

Minden más hang eltompult emögött. Láttam, hogy ő is úgy szorítja a padot, mint én. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ezer, meg ezer terv megfogant az agyamban, hogyan hívjam ki, és végezzek vele. A szívverése nem lassult., és ekkor a szemembe nézett. Szinte hipnotizált. Annyira szerettem volna tudni, hogy mire gondol... Végre kicsengettek. Nem sokat törődtem azzal, hogy emberinek látsszak. Kisiettem a teremből. Utam egyből Alice-hez vezetett.

-Alice, mit látsz?-ragadtam meg a vállát.

-Semmit... talán kéne?-gondolatai őszinték voltak... szóval tényleg nem tud semmit... remek, füstölögtem magamban.

-Az a lány... nem látok a fejébe... és megőrjít a szívverése és a vére illata... a szemével meg... szinte hipnotizál.-nem értettem. Az utolsó óra után Alice-szel a kocsimnál beszélgettünk. Mondott valamit Jasperrel kapcsolatban, meg, hogy mi van velem... de igazából nem figyeltem. Ramónát néztem, amint a kocsijához masíroz, és közben engem néz. Nem láttam a fejébe és ez már kezdett az idegeimre menni. Mélyen a szemembe nézett. Próbáltam rájönni miért futottam zsákutcába, de akkor megjelent Mattie. Az ő fejébe beleláttam. Fuvarra volt szüksége, na meg barátkozni szeretett volna. Kérdezni akart valamit tőle... velem kapcsolatban. Erre kíváncsi voltam. Talán megtudom mit gondol rólam. Hegyeztem a fülem... Mattie beült mellé. ,,Már megint egymást nézik... biztos bejön neki Edward˝-gondolta. Aztán megpróbáltam kihallgatni a beszélgetésüket.

-Ehm... és amúgy... bejön neked Edward, mint pasi?-kérdezte.-,,Bár gondolom hülye kérdés, nyilván igen...˝-mondta tovább magában.

-Nem is tudom-mondta.

,,Gondoltam, hogy igen...˝-gondolta Mattie. Ez a csaj... nem értettem miért kell egyből kombinálni...

-Olyan ellenszenvesen néz rám.-folytatta. Hoppá!, gondoltam-Mint valami közellenségre. Fogalmam sincs miért.-kihallottam a szomorúságot a hangjából-De ha a szemébe nézek, nincs menekvés.-ez furcsa, szerintem épp fordítva volt.-van benne valami földöntúli vonzerő-földöntúli... rátapintott a lényegre. Mattie csak hallgatott.-Nem gondoltam, hogy ember lehet ilyen... ilyen tökéletes.-elszomorodtam az ember és a tökéletes szó hallatára.-Nézz csak rájuk...-Mattie helyeselt. Ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy tudjam, észrevett valamit, amit mások nem, vagy nem akarnak. Ez letaglózott. Ez a lány most látott életében először és... és szinte teljesen rájön az igazságra...-gondoltam. Otthon egyből Carlisle-hoz mentem.

-Carlisle, hogy lehet az, hogy van egy ember... csak egyetlen egy, akinek nem hallom a gondolatait?

-Szia Edward! Ez érdekes, ilyenről még nem hallottam. De ki az?

-Az új osztálytársunk... Ramóna.

-Leslie Frill lánya?-kérdezte meglepetten.

-Igen.-ekkor belépett Esme.

-Szia fiam! Mi van azzal a lánnyal?

-Szia... Semmi. Pont ez a baj. Nincs semmi. Nem látok a fejébe...

-Oh, ez új...-mondta fogadott anyám.

-De még mennyire... és az illata. Carlisle, egy őrült percen keresztül több ezer tervet gondoltam ki, hogy miként ölhetném meg... Érted Carlisle, meg akartam ölni, egy lányt... egy ártatlan emberlányt! Ilyet még életemben nem éreztem. Menekülni próbáltam, de a szeme fogvatartott. El akartam menni, de mégsem tudtam, ott akartam mégis maradni...

,,Nyugodj meg Edward. Nem fogsz senkit megölni! Minden rendben lesz!˝-hallottam Jasper gondolatát, majd éreztem ahogy a nyugalom szétárad bennem. Most jól jött Jasper képessége.
Emmett mondta, hogy menjünk vadászni, de nem tudtam volna odakoncentrálni... Így máskorra halasztottam. Emmett persze nem örült neki.

,,Most akkor mivel vezessem le a fölösleges energiám?˝
-duzzogott magában.

-Nekem lenne egy tippem, és szerintem Rose sem ellenkezne...-kacsintottam rá.

-Mi van velem?-termett mellettem Rosalie.

-Emmett nem tud mit kezdeni a fölösleges energiáival...

-Oh... hát ezen könnyen változtathatunk...

Eltűntek... én pedig nem értettem semmit. Egy barna szempár lebegett előttem. Nem láttam mást csak azt a barna szempárt... Aztán elkezdtem hallani a szívverését, amint órán majd' kiugrott a helyéről a szíve... Kezdtem megőrülni, még Jasper sem hatott rám. Inkább kimentem a szabadba. De ez sem segített.

Másnap ebédnél megint ott volt. Jasper folyamatos nyugalomhullámot lövelt felém... Rosalieból kitört a féltékenység.

,,Ez az ember mindennek az okozója? Edward, ez nevetséges!˝

-Rosalie, ezt te nem értheted!

,,Persze, hogy nem... De mit eszel te ezen? Mit vagy úgy oda?˝

-Rosalie, nem elég neked, ha Emmett oda van érted? Ennyi idő alatt, hozzászokhattál volna már, hogy én nem tartozom a hódolóid közé...-sziszegtem összeszorított foggal.

-Edward, állítsd le magad!-mondta Alice

-Rose, ne szekáld az öcsköst! Soha nem volt százas!-vigyorgott Emmett.

,,Ez tényleg belezúgott Edwardba˝-hallottam Mattie hangját a fejemben, és feléjük néztem. A szemem találkozott Ram szemével.

Aztán Alice megmerevedett, ahogy a lányok elhaladtak mellettünk. Látomása volt. Ismertem ezt az arcot, és le mertem volna fogadni, hogy valamit Ramónával kapcsolatban látott. Persze a gondolatait elrejtette előlem és bármit csinálhattam én... nem volt hajlandó elárulni mit látott.
Biológián megint fogvatartott a tekintete. A szívdobogása bevésődött az agyamba. Ott kattogott állandóan... Az illata... valósággal elködösítette az agyam. És ez így ment tovább a hét többi részében.

Alice hétvégén kikészített. Folyton arra gondolt és azt mondogatta, hogy beszélnem kéne Ramónával.

Emmettel egy kicsit beszélgettünk a hétvégén.

-Tudod öcsi, velem is volt már hasonló.

-Hasonló mi?

-Ami veled történik most. Nem is egyszer. Csak én nem tudtam uralkodni az ösztöneimen.

-De.. ez...-kezdtem.

-Igen, nálad kicsit más a helyzet... Azt látom. Látszik, hogy téged nem csak a vére vonz.-amint kimondta, már vigyorgott is.

-Hát... lehet. De ennek nem... ez nem lehet így. Ez nem szabad... nem lehet...

-Edward, beszélj vele. Érzem, hogy ez másabb, mint nekem volt. Neked mindig is nagyobb volt az önuralmad. Ismerd meg a csajt. Lesz ami lesz alapon. Legfeljebb költözünk.

Carlisle győzködött, hogy én jó ember vagyok.. Na meg, hogy hallgassak a szívemre. Még ha lenne... vagyis van... csak már lassan száz éve nem dobog. Hétfőn reggel a kocsinál Alice mégegyszer megesketett, hogy beszélek vele.

-Edward, beszélned KELL vele.

-Alice, nem érted? Idegesít, hogy nem látok a fejébe...-mondtam és ekkor elhaladt mellettünk.
-nem érdekelnek a kifogásaid! Úgyis beszélni fogsz vele... láttam.-elmosolyodott és sarkon fordult.

Ahogy bejött biológiára, tudtam, hogy tényleg fogok vele beszélni. Leült mellém, de nem nézett rám. Felé fordultam.

-Szia! Bocsáss meg, hogy eddig nem mutatkoztam be. Most biztos meg lehet a véleményed...-elnevettem magam.-Edward Cullen vagyok, te pedig Ramóna.-mondtam és az arcát fürkésztem.

-I... igen-látszott, hogy meglepődött... de nem tudtam, hogy min...

-Apám mondta, hogy nyáron jöttél ide. Hogy tetszik Forks?-kérdeztem

-Nem a szívem csücske, de kezdem megszokni.-volt valami a hangjában

-Gondolom nehéz volt otthagyni Kanadát...-jegyeztem meg, inkább csak magamnak. Én már hozzá szoktam ehhez.

-Túléltem, de tény, hogy kiborultam.-mondta halkan. Szegény lány... A tanár bejött, de mi beszéltünk tovább.

-És mi a helyzet Magyarországgal? Sokat gondolsz rá?

-Hát, igazából nem nagyon emlékszem, milyen volt ott élni...

-De gondolom, jártok meglátogatni a rokonokat...-kérdeztem. Bár kijelentésnek hangzott.

-Nemigazán...-mondta és valami kétes hangulat rejtőzött a hangjában-vagyis... mostanában nem.-szóval járt már ott. De nincs valami nagy lelkesedéssel..., gondoltam. Egész órán kérdezgettem őt az életéről.

-Ha tehetnéd... hová költöznél legszívesebben?-kérdeztem, hisz Forks nem a szíve csücske , ahogy mondta.

-Hát... nem lenne Forks-szal semmi bajom, ha egy kicsit melegebb lenne. Már azért nem bánnám.-mosoly bujkált a hangjában. Csöngettek, és meghallottam Alexis gondolatait. Rámosolyogtam Ramónára. Aztán meghallottam Alexis szavait.

-Hűha, valaki csak nem Edward Cullennel csiripelte végig a biológiát?-hallottam még a többiek gondolatait is.

,,Már épp itt volt az ideje...˝-gondolta Mattie. Hallottam még Jamie-r amint annyit mond magában ,,Utállak!˝

Alice büszke volt magára, és persze rám si. Én is büszke voltam magamra. Úgy éreztem, végre felülkerekedtem ösztöneimen. Persze tudtam, hogy ez a lány, örök kísértés lesz számomra. Egész éjjel Ramóna körül járt az eszem. A szempár, a szívverés, az illat, a hang... Megbabonázott. Arca állandó kipirultsága olyan furcsa volt. Olyan emberi.

Másnap Alice valamit beszélt vele. De nem volt hajlandó elárulni, hogy mit. De nagyon vigyorgott, amikor odajött az asztalhoz.

-Alice, mi az? Minek örülsz annyira?-kérdeztem.

-Titok!.mondta komiszan-De, n lepődj meg, ha majd Ramóna elkéri a számom!-mondtra és kacsintott. Nagyon vidám volt, de gondolatait megtartotta magának.

Egyszer csak, meghallottam Zoey rosszindulatú gondolatait. ,,Cullenékbe meg mi ütött? És miért pont ezzel a kis magyar csajjal bájcsevegnek?...˝ Aztán azt is hallottam, amit hangosan kimondott.

-Jé, Cullenéknél megtört a jég... úgy látszik, mégiscsak normális emberek...-én az utolsó két szót biztos nem használtam volna magunkra,,, ezen magamban jót mulattam. Milyen hiszékenyek az emberek...

Ramóna elhaladt mellettünk és én felálltam, majd hozzá igazítottam a lépéseim.

-Szia kislány!-elmosolyodtam. Erre ő elpirult. Ez aranyos volt.

-Szia idegen! Csak nem újabb kérdéseid vannak?

-Hát... csak szeretnélek megismerni-mondtam-Na meg Alice mondta, hogy ne lepődjek meg, ha elkéred a számát. Mit terveztek?-még mindig nem értettem miért nem hallom a gondolatait...

-Alice felajánlotta, hogy eljön velem vásárolni.

-Nahát! Aztán vigyázz vele.-figyelmeztettem-Ravasz kis bestia-én már csak tudom, gondoltam-Még a végén egész ruhatárcserét hajt végre.-Meg van hozzá a tehetsége is, na meg a pénze is... tettem hozzá magamban.

-Oké, kösz az infót.-eddigi ismeretségünk óta először, elnevette magát. Szép mosolya volt.
Biológián többek között azt is megkérdeztem tőle, szeretne-e testvért.

-Hát, mindig is szerettem volna egy bátyot. Mondjuk egy olyan Emmett feeling nem lenne rossz.-elnevette magát-De kicsit nem szeretnék.

-Miért pont Emmett?-bár a választ gondoltam..

-Mert olyan nagy és erős. Ahogy a saját bátyámat képzelném...

-Ha megismernéd... nembiztos, hogy úgy gondolnád, hogy ő ideális lenne arra, hogy abátyád legyen.-nevettem

Utolsó óra után, ahogy megláttam, ösztönösen rákacsintottam. Nem tudom miért. Valami furcsa érzés fogott el. Közben meghallottam Mattie elismerését. ,,Na végre. Ideje volt!˝ Azt latolgatta, össze jövünk-e. Hu, ez a gondolat. Abban az átkozott pillanatban úgy ordítottam volna, hogy ,,IGEN!˝, de tudtam, hogy ez... ez... ez teljességgel lehetetlen. Ő ember... én... én pedig vámpír.
Egész éjjel a szemét és a mosolyát láttam magam előtt. És el tudtam képzelni magam... egy emberlánnyal. Az éjszaka el is határoztam, hogy így lesz. Olyan emberinek éreztem magam...
A hét hátralevő részében javarészt sütött a nap. Így nem mehettünk iskolába. Pech volt a javából. De meg is tudtam valamit... Valami nagyon fontosat.

Mivel Alice nem ügyelt már úgy a gondolataira, meghallottam, amint Jasperrel beszélgettek. Arra a mondattöredékre figyeltem föl, amit gondolt, hogy ,,...egy lesz közülünk.˝

-Mondjad Alice.-kezdte Jasper.

-Jas, láttam valamit. Emlékszel, az ebédlőben...

-Igen, mit láttál szívem?

-Azt láttam, hogy Ramóna is... egy lesz közülünk.- Mi, mi van? Az nem.. az.. az nem lehet-őrjöngtem magamban.

-Hát ez baj...-hallottam Jaspert az emleletről.

-Szerintem egyáltalán nem olyan nagy ügy!-győzködte Alice. Még, hogy ,,nem nagy ügy˝ ezt ő sem gondolhatta komolyan.

-Alice, de tudod, hogy ezt Edward nem így gondolja... Márpedig errpl neki is tudnia kell.-mondta Jasper.

-Alice!!!-üvöltöttem

-Jaj, Edward!-hallottam esdeklő szavait, amint lejött.

-Mondd, úgy mégis nem gondoltad, hogy ezt először nekem kellett volna elmondanod? He?

-Edward, nyugi már!-Jasper nem avatkozott közbe. Megsemmisítő pillantásom láttán visszavonulót fújt.

-Alice, ez nem mindennapi dolog!

-De Edward! Figyelj már rám! Ez nem olyan nagy ügy...-mondta

-Hogy nem nagy ügy? Alice, nézz már ránk. Ez ,,életfogytiglan˝ tart! Ez nem egy egyszerű dolog! Ezt nem lehet csak úgy, hip-hop visszavarázsolni!-dühöngtem.

-Figylj. Ezt először is, neki kell eldöntenie. Másodszor, majd, ha lenyugodtál megbeszéljük.

-Alice, ezen nincs mit megbeszélni!-szögeztem le.

-Mert olyan világosan láttam, mint a nap!-kekeckedett, és én nem bírtam tovább. Kirohantam az erdőbe.

Mikor hazaértem, Emmett hangját hallottam...

-De öcsi! Ez tök jó! Gondolj bele, mehet a hard-szex. Na, de komolyra fordítva a szót... látjuk, hogy ez nem egy múló állapot...

-Emmett!!!-nem tudtam semmit mondani...

-Edwardnak igaza van!-szólalt meg Rosalie.-nem ítélhetünk mást ilyen életre...

Nehezen, de legyűrtem a vágyat, hogy megöljem, és most... most kénytelen voltam elfojtani magamban az érzéseimet iránta. Saját önzőségemet félretéve, próbáltam az eszemre hallgatni. Nem könnyű a középpontban állni, amikor az ösztön, a szív és az ész harcol... és tudod, hogy bármelyiket választod, valakinek fájdalmat okozol...

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

NEEEEEEE XDDDDD
Emmett mekkora egy idióta, perverz mackó de szeretem <3
Na de a Cállen csávó meg olyan kis nyomi szegény, kérlek szépen Cállen gyerek ha ezt olvasod ... CSÓKOLD MÁR MEG TE SZERENCSÉTLEN!!
Jóvolt ^^