Nightfall: 7. fejezet - Vívódás

(Edward szemszöge folyt.)

Egész héten, hétvégén ezen gondolkodtam. Mi lenne a helyes? Hisz azt nem hagyhattam, hogy belőle is szörnyeteg legyen. Örökké együtt lenni azzal, akit szeretsz, nem tűnik rossz ötletnek... de ha ehhez meg kell. hogy öld... Az már nem egyszerű dolog... Nem akartam erre ítélni őt.
Úgy döntöttem, nem folytathatjuk tovább Ramónával a ,,barátkozást˝...

Hétfőn ebédnél, keserűen, fájdalommal néztem rá. Biolódián sem szóltam hozzá. Csak néztem őt, mint az első időben. De most nem a szomjúság kínzott. A szemem világosabb is volt, szerencsére ő nem vette észre... fájt, fájt a tudat, hogy fájdalmat kell okoznom neki... De megszólalt.

-Elárulnád, mi bajod velem? Azt hittem, barátok vagyunk. Legalábbis a múltheti kérdezősködésedből erre következtettem.-hangja teli volt reménytelen szomorúsággal. Kétségtelen, megbántottam...

-Ramóna.. nekünk... nem kellene... barátkoznunk.-nagyon nehezen tudtam kimondani. ,,Szívem˝ mélyén nem ezt mondtam volna.

-Jó, hogy szólsz...-elhúzta a száját és felsóhajtott

-A te érdekedben mondom.-esdeklőn néztem rá, mint aki feloldozásra vár... De próbáltam nagyon határozottan mondani.

-Mégis, mi baj lehet abból, ha barátok vagyunk?- ,,Ne akard azt tudni!˝-válaszoltam magamban. Az arcom még sápadtabb lett, és a pupillám kitágult. Nem kérdezősködött tovább... Utáltam magam, amiért ezt kellett tennem...

-Kérlek... bízz bennem, nem szabadna... nekünk nem kellene barátkoznunk...-mondtam küszködve. Erre már tényleg nem szólt semmit.

Alex gondolataiból kiolvastam, hogy elakarják hívni Ramit moziba, Portlandbe. Nem tudtam megállni, hogy ne kövessem őket. Alexis és Mattie gondolatait tartottam szem előtt. Nagyon győzködték, hogy vele mennek a könyvesboltba, de aztán ők elindultak a pizzázóhoz, Ramóna pedig a könyvesboltba. Hát követtem... az illatát és kutattam az emberek fejében. Idő közben besötétedett. Meghallottam egy csapat férfi gondolatait.

,,Hmm... egy kóbor kiscica...˝ - ,,Eljátszadoznék vele!˝ - ,,Kis cukorfalat... megízlelgetném˝
Undorító, aztán az arcát is láttam. Láttam, hogy négy férfi utánaered...

-Ne érj hozzám!-hallottam meg a hangját. Beletapostam a gázba. Elterveztem, hogy nem érdekel... lesz ami lesz... ott helyben megölöm azokat a férgeket. Megtámadni egy ártatlan lányt. Ekkor rájöttem, hogy én viszont meg akartam ölni őt. Elborzadtam magamtól. Amint megtaláltam Ramónát, kis híján elgázoltam az egyik férfit. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót is.

-Szállj be! - Utasítottam Ramit. Szegény nagyon zaklatott volt. Közel álltam hozzá, hogy széttépjem azokat a mocskokat.

-Figyelj öcsi, nem kéne!- több se kellett nekem. Akaratom ellenére felülkerekedett rajtam állati mivoltom. Támadó helyzetbe álltam és vad hörgés tört fel a mellemből. Agyam egy elrejtett zugában tudtam, hogy ezt nem a lány szeme láttára kellene tennem. Nehezen, de rávettem magam, hogy visszaszálljak a kocsiba. Nagy késztetést éreztem, hogy elgázoljam azokat a részeg disznókat... Tudtam, hogy ez helytelen lenne, így nagy kerékcsikorgással megfordultam, jobban mondva megpördültem.

-Jól vagy?-kérdeztem. Nagyon reméltem, hogy semmi baja.

-Azt hiszem semmi bajom- motyogta az orra alatt,, de kifinomult hallásomnak köszönhetően hallottam.- De... te.. ez..., hogy találtál meg?-kérdezte zaklatottan.

,,Ha te azt tudnád...˝-gondoltam.
-Az nem lényeg...-szögeztem le.

-Edward, jól vagy?-kérdezte kétségbeesetten.

-Nam éppen...-vallottam be.- Vissza kellene mennem és megölnöm őket. Undorító mocskok. Tudod te, mit gondoltak rólad?-csúszott ki a számon.

-Mi, mi van? Edward, megölni őket? Te észnél vagy?-kérdezte hitetlenkedve- De, gondolom mi járhatott a fejükben...-mondta és a teste megrázkódott.

-Igen. Az ilyen aljas férgeknek nem jár több a halálnál-nem tudtam uralkodni magamon.

-Edward, nem úgy volt, hogy utálsz engem? Most meg csak úgy megjelensz és megmentesz...-mondta hitetlenkedve.

-Mi? Ramóna, én nem utállak!- ,,Sőt...˝-tetem hozzá magamban és elmosolyodtam. Már majdnem megérkeztünk, így lassítani kezdtem.

-Huh..., hogy mit ne mondjak, neked még nálam is merészebb vezetési stílusod van.-mondta. Én csak nevettem. Erre nem tudtam mit mondani. Imádom a sebességet, no meg beépített radarral rendelkezem. Persze ő az utóbbit nem tudhatta. Leparkoltam Alexis kocsija mellé.

-Honnan tudtad, hogy ide kell jönni?-kérdezte meglepetten.

-Nem volt nehéz rájönni...-,,pláne egy magamfajtának˝, folytattam magamban- ez a legjobb kajálda erre. Legalábbis azt mondják.-helyesbítettem. Ram barátnői már vártak. Mondanom sem kel, meglepődtek, hogy velem volt.

-Na végre.. Szia!-köszönt Raminak Alex, majd mellé léptem és helyesbített-...sztok!

-Jó estét hölgyeim!-mondtam udvariasan. Persze mind odáig voltak, hogy milyen udvarias vagyok.-Ugye nem baj, ha csatlakozom?-a választ szinte ordították magukban...-És elnézést, hogy Ramóna miattam késett.

-Pe... persze Edward...-mondta Gaia, teljesen odáig volt.-semmi baj.-Hát persze, hogy nem... nevettem magamban. Persze Zoey, mint mindig, majd' felrobbant. Akárcsak Rosalie, ő sem értette, hogy miért pont ez a magyar ,,csitri˝.

Én mentem be utoljára. Ramóna mellett Mattie vigyorgott, mint a vadalma. A gondolata őszinte, baráti öröm volt. ,,Milyen jó neki.˝ Aztán megszólalt.

-Szólhattál volna, hogy hozod a pasidat is.-Ramóna nem szólt semmit, csak játékosan meglökte. A lányok addig nem hagytak, amíg legalább egy kólát nem ittam. Közben megvitatták a filmet, amit néztek, valami vámpíros film volt. Egész élethű... Zoey csak áradozott, a többiek meg nevettek. Én pedig a mellettem ülő emberi lényt figyeltem. Fergeteges, hogy ez a lány mennyi kólát tud inni. Persze nekem mulatságos is volt. Az emberi dolgok, hogy úgy mondjam, nem a kedvenceim. Az étterem előtt megálltunk.

-Velünk jössz...? Vagy...-,,vagy ezzel a félistennel?˝-folytatta magában. Ezen az estén, egy évszázadra elhalmoztak bókokkal...

-Majd én hazaviszem...-ajánlottam fel és Ramónára néztem, ő mit szól hozzá.

-Oké..-mondta nekem- akkor majd holnap.-fordult vissza a barátnőihez.

-Rendben.-Mondta Alex és megpuszilta.

-Vigyázz a barátnőnkre...-mondta nekem Mattie. Bólintottam. Majd Mattie megölelte barátnőjét. Gaia nem szólt semmit. ,,Milyen édes˝-csak ennyit gondolt és mosolygott.

-Akkor sziasztok.-Zoey csak ennyit mondott. Persze ette őt az irigység. Miután már elhajtottak, Ramóna hirtelen megszólalt. Nem voltam én ehhez hozzászokva...

-A francba... a kabátom a kocsiban maradt! Ezt nem hiszem el...-még javában háborgott, amikor a vállára tettem a sajátom. Bár hideg volt a testemből... Kicsit féltem is, hogy megkérdezi, miért hideg.

-Kösz-mondta.

-Nincs mit.-átfogtam a vállát és a kocsi felé mentünk. Hazafelé egy ideig nem szóltunk semmit. Végül én törtem meg a csendet.

-Kérdezhetek valamit?-nem voltam benne biztos, hogy igen lesz a válasz.

-Persze...-hezitálást véltem felfedezni a hangjában.

-Mégis mi járt a fejedben, mielőtt megjelentem?

-Üt-rúg-fut... az öklöm elég csontos és jól tudok ütni,-mondta magabiztosan- rúgni is nagyon céltudatosan tudok- rám kacsintott. Nem kételkedtem benne, bár az én kemény testemmel próbálkozhatna. Mondjuk arra még nem rúgtak meg...-a futás nem az erősségem, de hangom van jó nagy... szóval valószínűleg segítségért is kiáltottam volna.-elnevettem magam...-Most meg mi van? -kérdezte durcásan.

-Semmi... csak érdekes. Az ember arra számít, hogy nekiállsz sikítani, erre te leállnál verekedni...-csodálkoztam-Nem vagy valami kiszámítható...

-Ki mondta, hogy az vagyok?-nagyot sóhajtott- Egyébként már én is észrevettem... mindenkinek olyan egysíkú a gondolkodása...-mondta furcsán. Ez meglepett.

-Akkor ezért van...-tűnődtem alig hallhatóan. De ő mégis meghallotta...

-Mi van ezért?- ,,Na ezt, hogy magyarázzam el?˝ zsörtölődtem...

-Hát... tudod, én elég könnyen olvasni tudok másokban. De te... kész rejtély vagy számomra.-ez így nem volt olyan misztikus, de szerintem egész hihető volt.

-Oh...-mondta meglepetten. Épp egy Nirvana szám szólt. Gondoltam feljebb hangosítom. Egyszerre nyúltunk a lejátszó felé. Egyszer csak összeért a kezem az övével. Ő hirtelen visszahúzta az övét. Arcán döbbenet volt, én pedig feljebb vettem a hangerőt.

-Nem tudtam, hogy szereted a Nirvanát.-mondtam. Nem látszott, hogy valami nagy rocker lenne.

-Az egyik kedvencem...-mondta szégyenlősen, vagyis nekem úgy tűnt.

-Tényleg jó zenét játszottak...-mondtam helyeslőn. Aztán nem szóltunk semmit, egész a házukig.

-A kabátod...-mondta és ki akart bújni belőle, én pedig megakadályoztam őt.

-A tiéd...-mondtam hirtelen- elvégre Alexnél van a te kabátod. De ha kell, meg is tarthatod.-ezt nem tudom miért mondtam. De rájöttem, hogy igen, nekem elvégre nem sok szükségem van rá. Neki viszont annál több.

-Kösz-mondta halkan. Majd kiszállt a kocsiból. Már majdnem becsukat az ajtót, amikor utánaszóltam.

-Ramóna...-meg akartam fogni a kezét, de inkább csak kinyújtottam utána a kezem.

-Tessék?-fordult vissza. Azt akartam mondani, hogy jó volt vele és, hogy vigyázzon magára. De valamiért nem ezt mondtam.

-Tényleg... nem kéne barátkoznunk...-hogy én mekkora pancser vagyok! Válaszként bevágta a kocsi ajtaját és meglódult a ház felé. Megvártam amíg az ajtóhoz ért, aztán elhajtottam. Hazaérve Alice fogadott és nagyon dühös volt rám.

-Edward, te tényleg nem vagy normális! Nem kéne barátkoznunk? Hogy mondhatsz ilyet neki?-fortyogott.

-Alice... én..-nem hagyott szóhoz jutni.

-Tudod te, hogy megbántottad? Szegény lány odáig van érted, és tudom, hogy te is érte... és így köszönsz el tőle?! Hogy lehet ilyen hülye bátyám?-nem folytatta, csak eltűnt. Utánamentem.

-Alice, tudod jól, hogy nem azt akartam mondani...-próbáltam menteni a menthetetlent.

-De mégsem azt mondtad, amit elterveztél!-meredt rám mérgesen. Aztán elmosolyodott.-Te be akarsz szökni hozzá éjjel?

-Igen... azt tervezem.-mondtam szemlesütve.-Alice, az a lány... nem tudok nem vele lenni...

-Edward, te szerelmes vagy Ramónába!-mondta kajánul.

-Nem én...-próbáltam tagadni.... de ráébredtem, hogy Alicenek igaza van.

-Miért hazudsz? Nekem ugyan nem kell. Átlátok rajtad bátyó.

-De az a lány, még olyan fiatal. Még csak most lesz tízen hat éves...-mondtam szomorkásan.

-Nem a kor számít, ezt te is tudod. Egyébként ő úgy tudja, hogy egykorúak vagyunk.-naná, hogy alice megtalálja a kiskapukat... Nem is ő lenne... Nem sokáig voltam otthon... Emmett szerencsére nem volt otthon, így nem kellett a csipkelődéseit hallgatnom.

Megvártam, mire a szívverése kicsit megnyugodott, és bementem. Nyitva felejtette az ablakot, így ott mentem be. Egy ideig elég nyugtalanul aludt. Az arca elgyötört volt. Amikor már nem bírtam tovább, odaültem az ágya szélére és megsimogattam az arcát. Erre megrázkódott. Azt hittem, fel fog ébredni, de csak az arcába húzta a takarót. A szíve lenyugodott, óvatosan elhúztam az arca elől a takarót. Nyugodt volt. Aranyos volt, ahogy bevilágított a hold, láttam, hogy az arca még most is ki van pirulva. Az éjszaka folyamán megpillantottam, hogy a kabátomat szorítja magához, még álmában is. Szóval Alicenek igaza volt. Tényleg szeret, hisz miért aludt volna a kabátommal, ha nem így lenne. Az ájszaka nyugodtan telt. De sajnos túl gyorsan...

Mielőtt még felébredt volna eljöttem. Alice azt mondta, derűs idő lesz... hát az is volt... sajnos. De a továbbiakban is őriztem álmát, s közben a helyes és helytelen dolgokon agyaltam. Ha az eszemre hallgatok, nem jövök ide és minden kapcsolatot megszakítok ezzel az emberlánnyal, mert így lenne helyes... Csakhogy én nem akartam helyesen cselekedni. Én őt akartam...